Tette előtt levideózta áldozatát a gyilkos

Előbb elő kellett kerülnie az első holttestnek, csak azután vették komolyan a videót. Az Országos Bűnüldözés általános e-mail címére küldött valaki egy YouTube-klipre mutató linket. A levélben szöveg nem volt, a feladót képtelenség volt lenyomozni. A hivatal titkára végezte a munkáját, rákattintott a hivatkozásra, megnézte a videót, valami fura viccnek vélte, de attól még mindent naplózott.

Két napra rá éppen e miatt a videó miatt három tapasztalt nyomozó gyűlt össze az Országos Bűnüldözés központi stockholmi irodaépületének nyolcadik emeletén egy kis szobában. A három férfi közül a legidősebb egy recsegő széken ült, a másik kettő állt.

A széles monitoron pergő képsor mindössze ötvenkét másodpercig tartott.

Valaki egy harmincas nőt vett fel titokban kézi kamerával a hálószobája ablakán át, a nő éppen fekete harisnyát húzott.

A három férfi zavart csendben figyelte a nő különös mozdulatait.

A nő nagyokat lépett láthatatlan akadályok fölött, majd terpeszben rugózott néhányat, hogy a lábára simuljon a harisnya.

Hétfő reggel Stockholmtól nem messze, egy lidingői sorház konyhájában találtak rá a nőre. A földön ült, a szája furán kitátva. A vér ráfröccsent az ablakra és a cserepes fehér orchideára. A nő csak harisnyát és melltartót viselt.

A boncolás megállapította, hogy elvérzett; halálát a főleg a nyakán és arcán lévő, rendkívüli brutalitásról tanúskodó szúrt és vágott sebek okozták.

De Clérambault, a francia pszichiáter 1921-ben publikált egy tanulmányt egy betegről, aki bebeszélt magának egy nem létező szerelmi viszonyt. Sokan ezt az esetet tekintik az erotomán téveszme első modern elemzésének.

Az ilyen tünetet mutató emberek beteges megszállottsággal figyelnek valakit.

A népesség közel tíz százaléka volt már kitéve valamilyen módon efféle mániákus kémkedésnek.

A téveszmés embernek a legtöbb esetben van vagy volt valamilyen kapcsolata az áldozatával, de a téveszme kialakulásában igen gyakran a véletlen játszik szerepet; ilyenkor a beteg megszállott ragaszkodásának tárgya egy idegen, vagy olyan valaki, aki bármilyen értelemben hírnévre tett szert.

Jóllehet az esetek zöme semmilyen intézkedést nem indokol, a rendőrség komolyan veszi a jelenséget, mivel maga ez a fajta rögeszme is előidézhet veszélyhelyzetet. Ahogy a feláramlások és leáramlások közötti gomolyfelhők vihar idején tornádóvá alakulhatnak, az erotomán téveszmés ember imádat és gyűlölet között csapongó érzelmei is hirtelen nagyon erőszakos módon nyilvánulhatnak meg.

1

Augusztus 22., péntek, háromnegyed kilenc. A nyár ábrándos alkonyai  és fényes éjszakái után most már meglepő gyorsasággal ereszkedik le a sötétség. Az Országos Rendőr-főkapitányság üvegezett bejáratán túl már minden fekete.

Margot Silverman kiszáll a liftből, és elindul az előcsarnok biztonsági ajtaja felé. Fekete megkötős kardigánt és fekete nadrágot visel, a nadrág magas dereka rátapad növekvő pocakjára, mellén megfeszül a fehér blúz.

Kényelmesen közelít az üvegfalból nyíló két forgóajtóhoz. Az őr egy fapult mögött ül, tekintetét egy képernyőre szegezi. A térfigyelő kamerák a nap huszonnégy órájában veszik a nagy épület minden szegletét.

Margotnak világos a haja, akár a csiszolt nyír, és tömött fonatban kígyózik le a hátán. Harminchat éves, ez a harmadik terhessége, csillog a szeme, piros arca majd kicsattan.

Hosszú munkahét van mögötte, hazafelé tart. Minden nap túlórázott, és kétszer is figyelmeztették, hogy túlzásba viszi.

Ő az Országos Bűnüldözés új szakértője sorozatgyilkosok, tömeggyilkosok és rögeszmés kémkedők ügyében. Maria Carlsson meggyilkolása az első saját ügye azóta, hogy megkezdte nyomozói pályafutását.

Nincs tanú, nincs gyanúsított. Az áldozat egyedülálló és gyermektelen volt, marketingesként dolgozott az IKEA-ban, a szülei tehermentes házába költözött, miután az apja meghalt, az anyja meg öregek otthonába vonult.

Mariát általában egy kollégája vitte munkába, de ezen a reggelen a  nő nem állt a megszokott helyen a Kyrkvägenen. A kolléga elment hozzá, becsöngetett, megkerülte a házat, benézett, és meglátta őt az ablakon át. Maria a földön ült, összevissza kaszabolt arccal, szinte teljesen átvágott nyakkal; a feje oldalra lógott, és a szája különös módon tátva volt.

Az igazságügyi orvosszakértők a boncolás után az első jelentésben azt írták, a száját jó eséllyel a halál beállta után feszítették ki, de elméletileg az sem zárható ki, hogy magától rögzült ebben az állapotban.

A hullamerevség a szívből és a rekeszizomból indul, de már két óra elteltével megjelenik a nyakon és az állkapcson.

Péntek este van, csupán néhány ember mozgolódik a nagy előcsarnokban.

Két sötétkék pulóveres rendőr beszélget egymással, és egy fáradt ügyész lép ki az egyik szobából, ahol egy előzetesről tárgyaltak.

Amikor Margotot kinevezték a nyomozás vezetőjének, legbelül egyből tudta, fennáll a veszélye, hogy túlságosan törtető lesz, túl nagyravágyó.

Kinevették volna, ha elárulja, hogy meggyőződése szerint sorozatgyilkossal van dolguk.

A hét folyamán Margot Silverman több mint kétszázszor látta a videót, amelyen Maria Carlsson felveszi a harisnyáját. Minden arra utalt, hogy rögtön megölték, amint a klip kikerült a YouTube-ra.

Próbálta értelmezni a rövid felvételt, de nem látott benne semmi különöset. Nem fehér holló a harisnyafétis, de a gyilkosság egyáltalán nem utalt erre a hajlamra.

A videó csak egy rövid részlet egy átlagos nő életéből. Egyedülálló volt, jó állással, és éppen esti tanfolyamra készült, ahol képregényrajzolást tanult.

Nem lehet tudni, miért volt az elkövető a kertjében, nem lehet tudni, hogy hirtelen elhatározásból történt-e így, vagy részletesen kitervelte, de a gyilkosság előtti percekben a tettes filmre vette őt, és ennek biztosan volt oka.

Mivel elküldte a linket a rendőrségnek, nyilván mutatni akart valamit.

A tettes üzenni akart valamit – ezzel a nővel, vagy általában a nőkkel kapcsolatban. Talán minden nőre, talán az egész társadalomra vonatkozóan.

De Margot semmi különöset nem lát a nő viselkedésében vagy külsejében. Csak összpontosít, hogy szépen simuljon a harisnya, ráncolja a homlokát, csücsörít.

Margot kétszer is elment a sorházba a Bredablicksvägenen, de elsősorban az érintetlen tetthely rendőrségi videódokumentációját tanulmányozta.

A tettes videója szinte szeretetteljesnek hat a rendőrségéhez képest.

A helyszínelők kíméletlen tapintatlansággal rögzítették a nyomokat a bestiális támadás után. Különböző szögekből felvették a sötét vértócsában széttárt lábbal heverő halottat. A melltartó cafatokban lóg az egyik oldalán, és egy fehér mell nehezedik a has felfelé nyomott hurkáira. Az arcából szinte semmi nem maradt, csak a szájüreg tátong a vörös masszában.

Margot mintegy véletlenül megáll az ülőgarnitúra melletti asztalon lévő gyümölcstálnál, ránéz a telefonáló őrre, majd hátat fordít neki.

Néhány pillanatig figyeli az őrt a belső udvarra néző üvegfal tükrében, aztán kivesz hat almát a tálból, és beteszi a táskájába.

A hat túl sok, valójában tudja, de nem képes megállni, hogy az összeset el ne rakja. Arra gondol, Jenny talán csinálhatna este egy kis almás pitét, amelyen a kis vajdarabkák együtt karamellizálódnak a fahéjjal és a cukorral.

Gondolatait a telefon szakítja félbe. A kijelzőn Adam Youssef képét látja; ő is a nyomozócsapat tagja.

– Bent vagy még? – kérdezi Adam. – Mondd, hogy bent vagy, mert van…

– Már autóban ülök – hazudja Margot. – Mit akartál mondani?

– Kaptunk egy újabb videót.

Margotnak megkordul a gyomra, kezét gömbölyű hasa alá szorítja.

– Újabb videót – ismétli.

– Bejössz?

– Már fordulok is vissza – mondja, és elindul visszafelé. – Szerezz másolatot róla.

Margot elhagyhatta volna az épületet, hazamehetett volna, és átadhatta volna az ügyet Adamnak. Egyetlen telefonjába kerülne egy év fizetett szülési szabadságot elintézni. És talán meg is tette volna, ha előre tudja, mennyire brutális lesz az első ügye.

A jövőt homály fedi, de a bolygók éppen veszélyes csillagállásba rendeződnek. Jelenleg úgy siklik a sorsa, mint penge a zavartalan vízfelszínen.

A lift világítása öregíti az arcát. A szemtus vastag, fekete vonalai a szeme körül már szinte teljesen elkenődtek. Amikor hátrahajtja a fejét, megérti, miért mondják a kollégái, hogy hasonlít az apjára, az egykori megyei rendőrfőkapitányra, Ernest Silvermanra.

A lift megáll a nyolcadikon, és Margot végigmegy az üres folyosón, amilyen gyorsan csak tud a nagy hasával. Adammal azon a héten kapták meg Joona Linna szobáját, amikor a rendőrség megemlékezett a volt munkatársról. Margot nem ismerte személyesen Joonát, így ez nem okozott neki problémát.

– Gyors autód lehet – mondja Adam, majd mosolyogva kivillantja hegyes fogait.

– Mint a villám – feleli Margot.

Adam Youssef huszonnyolc éves, de az arca kerek, mint egy tizenévesé.

A haja hosszú, rövid ujjú inge nincs betűrve a farmerbe. Asszír családból származik, Södertäljében nőtt fel, és az északi 1. divízióban focizott.

– Mióta van kinn a YouTube-on? – kérdezi Margot.

– Három perce – feleli Adam. – Még mindig ott van az elkövető. Áll az ablak előtt, és…

– Ezt nem tudhatjuk, de…

– Szerintem így van – vág a szavába Adam. – Így gondolom, majdnem teljesen biztos vagyok benne.

Margot leteszi nehéz táskáját a földre, leül a székére, és felhívja a technikusokat.

– Helló, itt Margot. Küldtetek másolatot? – kérdezi idegesen. – Figyeljetek, kell nekem egy hely vagy egy név, be kell azonosítani a helyszínt vagy a nőt… Minden erőforrás ezen legyen, kaptok öt percet, kurvára nem érdekel, hogy csináljátok, de kérek valamit, amin elindulhatok, és akkor felőlem indulhattok bulizni.

Leteszi a telefont, és felnyitja a pizzásdoboz fedelét Adam íróasztalán.

– Ezt már nem kéred? – kérdezi.

Beérkező levelet jelez egy csengés. Margot gyorsan bekap egy falat pizzaperemet. A türelmetlenség barázdát húz a homlokán. Rákattint a csatolmányra, teljes képernyősre állítja a lejátszást, a háta mögé veti a haját, elindítja a filmet, és hátragurul a székével, hogy Adam is lássa.

Először egy világító ablak képe reszket a sötétben. A kamera óvatosan közelít, néhány levél végigsimítja a lencsét.

Margotnak libabőrös a karja.

Egy nő áll a kivilágított szobában a tévé előtt, dobozból fagyit eszik.

Már letolta a melegítőnadrágját, és fél lábbal kilépett belőle, a zokni is jött vele.

A tévére sandítva mosolyog valamin, és a kanalat szopogatja.

A rendőrségen csak a számítógép ventilátora zúg.

Egyetlen részletet kérek, amit le lehet nyomozni – gondolja Margot, miközben figyeli a nő arcát, a szép vonásokat a szeme körül, a járomcsontját, a tarkó ívét. Testéből még mintha valami hő párologna ki.

Testedzés után van. A gumi a bugyijában megnyúlt a sok mosástól, a melltartója kilátszik az átizzadt trikó alól.

Margot közelebb hajol a képernyőhöz, a hasa a combjához szorul, és a copfja megint előrecsúszik a válla fölött.

– Még egy perc – mondja Adam.

A nő leteszi a fagylaltosdobozt a dohányzóasztalra, és kimegy a szobából, jobb lábfejével húzva maga után a melegítőnadrágot.

A kamera oldalra mozdulva követi őt, elhalad egy keskeny teraszajtó előtt, és ráközelít egy hálószobaablakra, ahol fény gyúlik, és láthatóvá válik a nő. Kilép a nadrágból, és egy piros párnás karosszék felé rúgja.

A nadrág átszeli a levegőt, a falnak csapódik a szék mögött, és leesik a földre.

 

2

A kamera az utolsó szakaszban lassan átsiklik a sötét kerten, majd megáll pontosan az ablak előtt. Kicsit imbolyog, mintha vízen lebegne.

– Meglátná őt, ha felnézne – suttogja Margot, és érzi, hogy egyre erősebben ver a szíve.

A szobából kiszűrődő fény átsuhan a rózsabokrok levelein, és megcsillan az objektív felső peremén.

Adam a szájára teszi a kezét.

A nő leveszi a trikóját, ledobja a székre, és egy másodpercig csak áll az agyonmosott bugyijában és foltos melltartójában, nézi az éjjeliszekrényen töltőre dugott telefonját; mellette fél pohár víz. Edzés után combját csak úgy feszíti belülről a sok vér; a nadrág gumija vörös csíkot hagyott a hasán.

Nincs rajta tetoválás vagy látható heg, mindössze halovány fehér csíkok húzódnak a hasán, egy korábbi terhesség nyomai.

A szoba úgy fest, mint bármely másik hálószoba. Nincs semmi, amit egyáltalán érdemes lenne megpróbálni lenyomozni.

A kamera megremeg, és hátrafelé siklik.

A nő felveszi a vizespoharat az éjjeliszekrényről, és éppen a szájához emeli, amikor megszakad a film.

– A francba, a francba – ismételgeti Margot összeszorított foggal.

– Semmin sem lehet elindulni, kurvára semmin.

– Nézzük meg még egyszer – javasolja Adam.

– Ezerszer is megnézhetjük – feleli Margot, és hátragurul a székével.

– Nézd, bánom is én, csináld, de lószart sem fogsz látni.

– Egy csomó mindent látok, látok…

– Látsz egy huszadik században épült házat, gyümölcsfákat, rózsákat, tripla üvegezésű ablakokat, 42 colos tévét, Ben & Jerry fagyit – mondja Margot a számítógép felé mutogatva.

Korábban nem is gondolt arra, hogy az emberek mennyire egyformák.

Ha az ablakon át kukkantunk be hozzájuk, a svédek többsége annyira hasonló, hogy már-már egybeolvad. Kívülről nézve ugyanúgy laknak, ugyanúgy néznek ki, ugyanazt csinálják, és ugyanazokat a tárgyakat birtokolják.

– Ez teljesen beteg – mondja Adam űzött hangon. – Miért tölti fel a videókat? Mit akar tulajdonképpen?

Margot kipillant a park fekete fakoronáira néző kis ablakon a város fényben úszó ködfátylára.

– Kétség nem fér hozzá, sorozatgyilkos – mondja. – Nem tehetünk mást, készítünk egy elsődleges profilt, hogy…

– És mire megyünk vele? – vág a szavába Adam, és beletúr a hajába.

– Az ablaka előtt áll, te meg elkövetői profilokról beszélsz.

– A következőt megelőzhetjük.

– De a rohadt életbe! – csattan fel Adam. – Rá kell állnunk…

– Fogd be egy percre! – szakítja félbe Margot, és a kezébe veszi a telefonját.

– Fogd be te! – mondja Adam emelt hangon. – Jogom van elmondani a véleményemet. Nem? Szerintem az esti lapok netes változatában hozassuk le a nő képét.

– Adam, figyelj rám… Azt reméltük, be tudjuk őt azonosítani mi magunk, nem kéne hozzá baromi sok minden, de nincs semmi a kezünkben – mondja Margot. – Beszélek a technikusokkal, de szerintem nem fognak többet találni, mint legutóbb.

– De ha a képét eljuttatjuk…

– Nincs időm ostobaságokra – vág közbe Margot. – Gondolj bele… Minden jel szerint onnan a kertből tölti fel a videót, és így persze van egy elméleti lehetőségünk a nő megmentésére.

– Hiszen én is erről beszélek!

– De azóta eltelt öt perc, és annyi ideig senki nem áll az ablak alatt.

Adam előredől, és Margotra mered. Fáradt szeme véreres, a haja égnek mered.

– Vagyis adjuk fel?

– Sürget az idő, de lassan kell gondolkoznunk – feleli Margot.

– Na jó – mondja Adam bosszúsan.

– A tettes magabiztos, és tudja, hogy lépéselőnyben van hozzánk képest – magyarázza Margot gyorsan, és kiveszi az utolsó szelet pizzát.

– De minél többet tudunk meg róla, annál közelebb…

– Mit tudunk meg? Szuper, de nem érzem, hogy ez történne – mondja Adam, és letörli a verítéket az orra alól. – Az előző videót nem tudtuk lenyomozni, nem találtunk semmit a tetthelyen, és ezt a filmet sem fogjuk tudni lenyomozni.

– Műszaki értelemben nem, az nem valószínű, de a videók és a bűntények elemzésével jobban be tudjuk határolni – feleli Margot, és érzi a magzat rúgkapálását. – Tulajdonképpen eddig mit láttunk, mit mutatott nekünk, és mit lát ő?

– Egy nőt edzés után, aki fagyizik, tévézik – feleli Adam.

– És mit árul el ez a gyilkosról?

– Hogy nem szereti a fagyizó nőket… Mit tudom én – nyög fel Adam, és kezébe temeti az arcát.

– Szedd össze magad!

– Bocs, de…

– Én arra gondolok, hogy a gyilkos feltölt egy videót a gyilkosság előtti pillanatokról – magyarázza Margot. – Rászánja az időt, élvezi az előtte álló percet… Az élő nőket akarja nekünk megmutatni, az élőket akarja megörökíteni filmen, talán az élők érdeklik őt.

– Kukkoló – mondja Adam, és a kellemetlen érzéstől libabőrös lesz a karja.

– Erotomán téveszme, leskelődés – suttogja Margot.

– Mondd, hogyan szűrjem meg azoknak a disznóknak a listáját, akik kijutottak a sittről vagy a diliházból? – kérdi Adam, miközben bejelentkezik a rendőrségi belső hálózatra.

– Erőszaktevő, brutális nemi erőszak, kényszeres kémkedés mások után.

Adam gyorsan ír, kattint, megint ír.

– Túl sok találat – mondja. – Fogytán az idő.

– Írd be az első áldozat nevét.

– Nincs találat – mondja Adam sóhajtva, és a haját húzgálja.

– Többszörös erőszaktevő, aki már tehetetlen, talán vegyi kasztráláson esett át – mondja Margot eltűnődve.

– Össze kell vetnünk a nyilvántartásokat, de az túl sokáig tart – mondja Adam, és felpattan a székről. – Ez így nem megy. Mi a fenét tehetünk?

– Az a nő már halott – feleli Margot, és hátradől. – Talán van még pár perce, de…

– Nem tudom, hogy kibírom-e ezt ép ésszel – mondja Adam. – Látjuk őt, látjuk az arcát, az otthonát… Istenem, belelátunk az életébe, de csak akkor tudjuk meg róla, hogy kicsoda, ha valaki megtalálja a holttestét.

 

3

Susanna Kern letolja nyirkos bugyiját, és a futástól bizsergő combbal a szék felé rúgja.

Amióta betöltötte a harmincat, heti három este fut öt kilométert.

A pénteki edzés után általában tévézik és fagyizik, Björn úgysem ér haza éjfél előtt.

Amikor Björn megkapta a londoni állást, Susanna azt hitte, magányos lesz, de hamar rájött, mennyire élvezi a szabad órákat azokon a heteken, amelyeket Morgan az apjánál tölt. És különösen jól jön neki ez a kis plusz nyugalom, amióta belefogott az igencsak embert próbáló neurológiai továbbképzésbe a Karolinska Intézetben.

Kikapcsolja az átizzadt sportmelltartót, és arra gondol, hogy vasárnap még jó lesz, majd utána kimossa. Nem emlékszik, hogy valaha ilyen meleg lett volna a nyár.

Kaparászást hall, az ablak felé fordul.

A hátsó kert annyira sötét, hogy csak a hálószoba tükörképét látja.

Mintha színpadon lenne, vagy egy tévéstúdióban. Ő már színre lépett, és ott áll a rivaldafényben.

Csak elfelejtettem felvenni a jelmezt – gondolja görbe mosollyal az arcán.

Ott áll még néhány másodpercig, nézi meztelen testét. Drámai a megvilágítás, és a tükörképe soványabb, mint ő valójában.

Megint hallja azt a finom zajt, mintha valaki a körmeit húzná végig az ablakpárkányon. Túl sötét van, azt sem lehet megállapítani, ül-e ott egy madár.

Susanna az ablakot bámulva óvatosan közelít, próbál a tükröződésen túlra tekinteni, magához húzza a tengerkék ágytakarót, hogy fedje magát, és megborzong.

Belső ellenállását leküzdve odalép az ablakhoz, közelebb hajol az üveghez, és meglátja a sötétszürke világként kirajzolódó kertet. Olyan, mint az alvilág egy Gustave Doré-rézkarcon. A fekete fű, a magas bokrok, Morgan szélben lengedező hintája, és az ablaktáblák a soha el nem készült télikerthez a játék házikó mögött.

Az üvegen meglátszik a lehelete. Felegyenesedik, és behúzza a függönyt.

A földre ejti a vastag ágytakarót, meztelenül lépked az ajtóig.

Kellemetlen érzés tör rá hátulról, és visszafordul az ablak felé. A sötét rózsaszín függönyök hasadékában ott csillog a fekete üveg.

Felveszi a telefont az éjjeliszekrényről, és Björnt hívja. Vár, míg kicsöng, és közben nem tudja levenni a szemét az ablakról.

– Szia, szívem – szól bele Björn túl hangosan.

– A reptéren vagy?

– Tessék?

– A rep…

– A reptéren vagyok, éppen eszem egy hamburgert, és…

A háttérben néhány férfi kurjongat és tapsol, elfojtják Björn hangját.

– A Liverpool megint gólt lőtt – magyarázza.

– Hurrá – suttogja Susanna.

– Anyád hívott, kérdezte, mit szeretnél a szülinapodra.

– Aranyos – mondja Susanna.

– Mondtam, hogy átlátszó alsóneműt – tréfálkozik Björn.

– Tökéletes.

Susanna meredten bámulja a függönyök között megcsillanó ablakot, recseg a telefon.

– Minden rendben otthon? – kérdezi Björn. Egész közelinek hat a hangja.

– Csak kicsit megijedtem a sötétben.

– Ben nincs ott?

– De, a tévé előtt – feleli Susanna.

– És Jerry?

– Mindketten rám várnak – mondja Susanna mosolyogva.

– Vágyom rád – mondja Björn.

– Ne késd le a gépet! – súgja Susanna.

Még beszélgetnek egy kicsit, aztán elköszönnek egymástól, puszit dobnak, leteszik, majd Susannának eszébe jut egy beteg, akit előző éjjel vittek be az intézetbe. Egy fiatalember szenvedett súlyos agysérüléseket, miután sisak nélkül motorozott, és karambolozott. Az apja az éjszakai műszakjáról azonnal bement a kórházba. Még mindig rajta volt a piszkos overallja, és légzőmaszk lógott a nyakában.

Susanna maga elé tartja a rózsaszín kimonóját, amikor átmegy a tévészobába, és behúzza a vastag függönyöket.

Furcsa hangulat telepszik a szobára, mintha hirtelen vak csend állt volna be.

A függönyök lengedeznek az ablak előtt, és őt kirázza a hideg, amikor hátat fordít nekik.

Susanna belekóstol a fagylaltba. Már sokkal lágyabb, hamarosan tökéletes lesz. Erős csokoládéíz árad szét a szájában.

Leteszi a dobozt, bemegy a fürdőszobába, magára zárja az ajtót, megnyitja a vizet, kibontja a lófarkát, és a hajgumit a mosdó peremére teszi.

Felsóhajt, amikor a meleg víz végigfolyik a fején és a nyakán, és beburkolja az egész testét. Dübörög a víz a fülében; leereszti a vállát, az izmai ellazulnak. Beszappanozza magát, kicsit elidőzik a lába között.

Megállapítja, hogy a szőr már kiserkent a legutóbbi gyantázás óta.

Susanna letörli a gőzt az üvegajtóról a kezével, hogy rálásson a fürdőszobaajtó kilincsére és zárógombjára. Egyszer csak eszébe jut, mit vélt látni a hálószoba ablakában éppen akkor, amikor elfedte a testét az ágytakaróval. Úgy dönt, csak képzelődött. Ostobaság megrémíteni saját magát. Leküzdi a félelmet, és meggyőzi magát, hogy nem is lehetett kilátni az ablakon.

A szobában túl világos volt, a kertben meg túl sötét.

De ott, ahol a sötét ágytakaró tükröződött, mintha egy arc bámult volna be rá.

A következő pillanatban már el is tűnt, nyilván rosszul látta, most viszont nem tudja kiverni a fejéből, hogy akár valóban lehetett ott valaki.

Nem gyerek volt, de talán egy szomszéd, aki a macskáját kereste, és megállt szemügyre venni őt.

Susanna elzárja a vizet. A torkában dobog a szíve, amikor ráeszmél, hogy a kertbe vezető konyhaajtó nyitva maradt. Hogy feledkezhetett meg róla? Nyáron esténként kinyitja, hogy beeresszen egy kis hűs levegőt, de zuhanyozás előtt eddig mindig bezárta.

Letörli a gőzt az üvegről, és megint az ajtó gombját figyeli. Semmi nem történt. Miközben a törülközőért nyúl, arra gondol, hogy felhívja Björnt, és megkéri, maradjon vonalban, amíg ő szétnéz a házban.

 

4

Susanna hallja a közönség ujjongását a tévéből, amikor kilép a fürdőszobából.

A kimonó vékony selyme rátapad nyirkos bőrére.

Hideg levegő áramlik a padló fölött.

Talpa vizes nyomokat hagy az ütött-kopott parkettán.

Az ebédlő ablaka sötéten csillan meg. A kaspóban lévő gallyak mögött feketén ragyog az üveg. Susanna úgy érzi magát, mintha figyelnék, de leküzdi a késztetést, hogy kinézzen, fél, hogy csak még jobban felizgatná magát.

Mindenesetre a konyhához közelítve messze elkerüli a pincelépcsőt elzáró ajtót.

Csöpög a víz a hajából. A kimonója háta teljesen átnedvesedett, és érzi, ahogy a selyem alatt víz csordogál le a fenekére.

Ahogy a konyha felé lépked, a padló egyre hűvösebb.

Vadul kalapál a szíve.

Megint eszébe jut a súlyos agysérülést szenvedett fiú. Ketalarral altatták. Az egész arca szétroncsolódott, felnyomódott a halánték felé.

Az apja alig hallhatóan azt hajtogatta, hogy nem a fia hibája volt. Valakivel beszélni szeretett volna, de Susanna nem ért rá.

Elképzeli, hogy a nagydarab apa őt hibáztatja, rátalált, és most ott áll a konyhaajtaja előtt a piszkos kék munkaruhájában.

A tévéből új dal szól.

Beharsogja a konyhát. A kertbe vezető ajtó tárva-nyitva. A vékony szalagfüggönyt befelé fújja a szél. Susanna lassan lépked előre. Nem lehet semmit kivenni a lobogó függönyön túl. Akár meg is bújhatott valaki közvetlenül mögötte.

Előrenyúl, félrehajtja a tekergő csíkokat, elmegy mellettük, és a kilincs felé nyújtózik.

A padló kihűlt a beáramló esti levegőtől.

A kimonó szétnyílik.

A sötét kert elhagyatottan terül el. A bokrok remegnek a szélben, a hinta himbálózik.

Gyorsan becsukja az ajtót, nem törődik vele, hogy odaszorult valamennyi a függönyből, csak gyorsan rázárja, kiveszi a kulcsot, és hátrál.

Beteszi a kulcsot az aprópénzes tálba, és megigazítja a kimonóját.

Most már legalább zárva van, gondolja, amikor valami megreccsen a háta mögött.

Megperdül, majd megmosolyogja saját reakcióját. Csak a tévészoba ablaka rezzent meg, amikor leállt a légáramlat.

A közönség kifütyüli a zsűri döntését.

Susanna arra gondol, hogy visszamegy a telefonért a hálóba, és felhívja Björnt. Most már alighanem a beszállásra vár. Beszélni akar vele, és közben átfésüli a házat, csak utána fog letelepedni a tévé elé. Másképp nem tud lehiggadni, túlságosan felhergelte magát. Csak az a gond, hogy a pincében nincs térerő. Talán ha bekapcsolja a kihangosítást, és félúton leteszi a készüléket a lépcsőre.

Mondogatja magának, hogy nem kellene lopakodnia a saját otthonában, de akaratlanul is igyekszik nesztelenül haladni.

Elhalad a csukott pinceajtó mellett, látja a szeme sarkából az étkező sötét ablakát, és megy tovább a tévészobába.

Tudja, hogy futás után bezárta a bejárati ajtót, mégis oda akar menni, hogy ellenőrizze. Biztos, ami biztos – akkor el tudja ereszteni a szorongást.

A tévészoba nyitott ablakán besivít a szél; a függöny rátapad a keskeny nyílásra.

Elindul az étkező felé, és észreveszi, hogy a vadvirágok kiszáradtak a vázában a nagy tölgyfa asztalon, aztán hirtelen megtorpan.

Mintha egész testét jéghártya borítaná be. Villámgyorsan szétárad a vérében az adrenalin.

Az étkező három ablaka olyan, mint egy nagy tükör. A csillár fényében látszik az asztal és a nyolc szék, de mögöttük áll valaki.

Susanna a szoba tükörképét bámulja, és szíve a fülében dübörög.

Az előszobára nyíló ajtóban egy férfi áll konyhakéssel a kezében.

Idebent van, itt van bent a házban – gondolja Susanna.

Becsukta és bezárta a konyhaajtót, pedig jobban tette volna, ha kimenekül a kertbe.

Susanna lassan hátrálni kezd.

A behatoló teljesen mozdulatlanul áll, háttal az étkezőnek, és a konyha felé vezető folyosót nézi.

A nagy kés a jobb kezében lóg, kissé türelmetlenül meg-megrándul.

Susanna lassan hátrál, szemét le nem véve az étkezőben álló alakról.

A parketta megreccsen alatta.

Ki kell jutnia a házból, de ha a konyhába megy, a folyosón láthatóvá válik. Talán lesz ideje kikapni a kulcsot a tálból, de nem biztos.

Óvatosan hátrál tovább, még látja a behatolót az utolsó ablakban.

A padló ismét megreccsen a lába alatt. Susanna megáll. A férfi az étkező felé fordul, és az egyik sötét ablak tükrében ráemeli a tekintetét.

Susanna tesz még egy lépést hátra, nagyon lassan. A behatoló megindul feléje. Susanna nyöszörögni kezd a félelemtől, majd megfordul, és beszalad a tévészobába.

Megcsúszik a szőnyegen, elveszti az egyensúlyát, beveri a térdét a padlóba. Rászorítja a kezét sajgó térdére, és felszisszen a fájdalomtól.

Szék verődik az ebédlőasztalnak.

Susanna felborítja az állólámpát, amikor feltápászkodik. A lámpa a falnak csapódik, onnan a földre dől.

Gyors lépteket hall a háta mögül.

Körül sem néz, berohan a fürdőszobába, és bezárkózik. A levegő még mindig meleg és párás.

Ez nem lehet igaz, gondolja páni félelemmel.

Elmegy a mosdó és a vécé mellett, és elhúzza a függönyt az apró ablak elől. Remegő kézzel próbálja kiakasztani az egyik kampót. Be van ragadva. Rángatja, próbál lehiggadni, mozgatja kicsit, oldalra húzza, és épp sikerül az első kampót elforgatni, amikor kaparászás hallatszik a fürdőszobaajtó zárja felől. Susanna visszarohan, és elkapja az ajtógombot, éppen akkor, amikor az fordulni kezd. Két kézzel ellentart a forgatásnak, és érzi, ahogy a szíve meglódul a rettenettől.

Lars Kepler: Lesben

Animus, 2018