Bérgyilkosok: örök, kimeríthetetlen, megunhatatlan könyv-, film- és sorozattéma. Kémek: detto. Ha ezt a kettőt egy sztoriban ötvözzük, Jóbarátok Joey és a darált húsos puding szabálya szerint baj abból sem lehet, és a BBC America új sorozata, amit hozzánk az HBO hozott el, a Megszállottak viadala pontosan ezt teszi, remekül.
Feltűnően szép fiatal nő kanalazza fagyiját egy csinos osztrák cukrászdában, a szemben ülő, őt vizslató kislányt nézi, mézédesen rámosolyog. Majd rápillant drága órájára, melynek lapját beszédes piros folyt pöttyözi, hanyagul letörli, borravalót ad, majd távozás közben könnyed csuklómozdulattal a kislány ölébe legyinti annak félig megevett fagyiját. Ez a picinyke jelenet többet mond el főhőse édes-bűnös, mosolygó gyilkos jelleméről, mint holmi percekig tartó profilozás. És az sem másodlagos, hogy egyből berántja a nézőt.
Mint kiderül, a hölgy bizonyos Villanelle, akinek betegesen bizarr humora, nem kevés nárcizmusa és meglehetősen fényűző ízlése van: például közvetlenül a meggyilkolása előtt biztos, ami biztos, rákérdez áldozatánál, hogy melyik dizájnertől vette az ágytakaróját. Villanelle ugyanis bérgyilkos, mérgezett parfümmel feltöltött speciális hajtűjével igazi nagyvadakra megy, ebből finanszírozza a sikeres munkavégzés után megvásárolt, épp ugyanolyan ágytakarót. Hiába, az igényes lakástextilnek ára van.
Vele szemben áll történetünk másik főszereplője, az MI5-nál – a brit hírszerzésnél – dolgozó Eve. Hírszerzés, hát persze, ám Eve élete nem is állhatna távolabb a kémek rejtélyes, izgalmas mindennapjaitól: boldog, feszültségmentes házasságban él, és az MI5 esélyesen legunalmasabb munkakörében dolgozik, biztonsági tiszt, az a dolga, hogy a védelemre szoruló tanúk őrzését megszervezze, egy vagy több őr, nagyjából ilyen súlyú döntéseket kell meghoznia. Igen ám, csakhogy közben neki van egy titkos hobbija: borzasztóan foglalkoztatják a női gyilkosok, egész sokat tud róluk, így amikor egy meggyilkolt orosz politikus barátnőjének védelmét kell megszerveznie, bejelez az intuíciója, és mindent megtesz, hogy – akár a szabályokat megszegve is – kiderítsen néhány dolgot az esetről.
Mondanom sem kell, hogy a szóban forgó politikust Villanelle tette el láb alól, akinek menedzsere – vagy hívják bárhogy az apafigura-szerű férfit, aki a nő megbízásait bonyolítja – nem igazán örül, hogy Villanelle szemtanút hagyott, és elküldi eltakarítani a nyomokat. Így keresztezi egymás útjait a két nő, még ha egyelőre láthatatlanul is. Ugyan nálunk még csak az első epizód nézhető, de kis utánajárással kiderül, hogy Eve és Villanelle a pilotban belengetett macska-egér harca egészen mániákus szintekig fokozódik majd, aminek okait már az első rész alapján is érteni véljük:
És akkor, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, álljon itt kiemelve is: ebben a kémthriller-sorozatban arrogáns macsó férfiak helyett mindkét főszereplő nő, éspedig önálló, okos nő, messze nem csak a konyhában töltik az idejüket, szexuálisan aktívak és proaktívak, ráadásul minden egyes jelenetben jelesre szerepelnének a Bechdel-teszten. Mindezen túl mindkét karakter egészen plasztikus jellemrajzot kapott, így mindketten többek, mint „A Bérgyilkos”, vagy „A Kém”, van mindezeken túli személyiségük is.
Pedig Eve esetében a tapasztalat helyett megérzésekkel operáló botcsinálta hős karaktere elhasznált is lehetne, ha nem Sandra Oh keltené életre ironikus humorral és a fizimiskájába kódolt vadászösztönnel. De tényleg, emlékezzünk a Grace klinikára, ahol a munkamániás, kihívásvadász kardiológus Cristina Yangként gyakorlatilag ugyanezt hozta – csak éppen az esetlen humor nélkül, ami pedig nagyon kell a figura szerethetőségéhez. Villanelle esetében pedig bérgyilkos alapfiguráját jótékonyan színezi az ártalmatlan szomszéd lány testébe bújt kiszámíthatatlan, szexis, kattant csaj karaktere, akit legalább annyira szórakoztat a saját szépsége, a legkülönfélébb stílusú ruhák vagy a lökött csínyek, mint amennyire a gyilkolás aktusa, mindezt Jodie Comer játékosan és érzékenyen alakítja.
A sztorit Luke Jennings Villanelle-novellái alapján írta tévésorozattá a Fleabaggel már bizonyított Phoebe Waller-Bridge, a folyamat során pedig a két női főszereplő mellé számos egyéb női karakter került be olyan módon, hogy a novellákban szereplő férfiszerepeket nőiekké írta át. De nem csak ez változott a könyvhöz képest: Eve például eredetileg fehér, így az, hogy egy koreai származású Oh kapta a szerepet, szintén plusz pontot ér majd a projektnek a sokszínűségi toplistákon – fekete, ázsiai, latino karaktereket számtalanszor játszatnak fehér színészekkel, az eset fordítottja viszont igazi ritkaságnak számít.
Waller-Bridge persze nem csupán PC-munkát végzett, ellenben nemfelejtett éles, pörgős párbeszédeket, és angolosan visszafogott, de remek, sokszor (ön)ironikus humort adni a szereplők szájába, ami kell is a karcos erőszakjelenetek mellé, ellensúlynak. A meglepetésre, abszurdra játszó humor sokszor a zenében is megjelenik, épp olyan kiszámíthatatlan jelenet-filmzene párosításokkal, mint amilyen kiszámíthatatlan a főhős személye. A pörgős, tempós forgatókönyv városról városra utaztatja a nézőt, a változatos látványvilág mégis megtartja az egységességet. Egy szó, mint száz, ha a színvonal úgy folytatja, ahogy az első epizód alapján sejteni lehet, akkor ez lehet az év egyik legjobb új sorozata – márpedig valószínű, hogy ez a helyzet, a Megszállottak viadalából a stúdió ugyanis még a premier előtt berendelte a második évadot.
Megszállottak viadala (Killing Eve), BBC America, hazánkban forgalmazza az HBO. Az első rész április 9. óta nézhető az HBO Go-n, a további epizódok is érkeznek majd sorban.
