Aki mostanában kinyitja a Netflixet, azzal a meglepő ténnyel szembesül, hogy az utóbbi hetekben a rendszerbe került friss tartalmak között feltűnően sok a török gyártású, törökül beszélő tartalom, friss és kevésbé friss török filmek romantikától az akcióig. Az alábbi screenshotot április 6-án készítettem a saját Netflix-fiókom friss tartalmairól: kilenc frissen elérhetővé vált török gyártású, török nyelvű tartalommal.
Ez persze önmagában nem olyan óriási szenzáció, tudván, hogy a Netflixnek jó ideje kimondott célkitűzése, hogy egyre több lokális gyártásban készült tartalmat terítsen. Ugyanakkor ez mégis rávilágít arra a tévés szakmai körökben egy ideje megkerülhetetlen tényre, hogy a törökök bizony egyre nyilvánvalóbban akarnak egy komoly területet a mozgóképes szórakoztatás homokozójából. Ráadásul nem is kicsit: a legnagyobb tömegekre céloznak, az egyébként is sokat tévéző nyugdíjasokra, háziasszonyokra – akik, mint annak idején, amikor az RTL megpróbálta levenni a műsorról a Szulejmánt, nálunk is bebizonyosodott, keményvonalas rajongók, érzelmileg kötődnek a szereplőkhöz, és olyan fegyelemmel szervezik életüket egy-egy török szerelmespár történetének aktuális epizódja köré, mintha az utóbbi évek streaming-forradalma meg sem történt volna.
Csak semmi szexet, kérem, törökök vagyunk!
A törököknél ugyanis megvolt a maguk saját tévés forradalma: nagyjából két évtized alatt egy mikroszkopikus helyi piactól eljutottak odáig, hogy mára ők állnak a második helyen a legtöbb tévés tartalmat exportálók között, az első, mondanom sem kell, az USA. Pedig 1990 előtt még egyetlen, állami csatorna volt nézhető az országban, ám a 90-es években lazulni kezdtek a szabályok, melynek hatására lassanként a törököknél is megkezdődött a kereskedelmi televíziózás. Ami, persze, nem hozta el az azonnali Kánaánt: több mint egy évtizedig szép csendesen szolgálták ki az ország tévénézőit, exportról még 2004-ben is alig volt szó, ennek mértéke mintegy 10 ezer amerikai dollárra rúgott. Aztán valami történt, mert tíz évvel később ez a szám más 200 millió dollár fölött volt, 2016-ra 350 millió fölé kúszott, becslések szerint pedig 2023-ra a török tévés tartalmak exportjának mértéke eléri a milliárdos (!) nagyságrendet.
Bizonyára elemezhetném az okokat hosszasan, amint azt meg is tette több tanulmány is a régióban, illetve az export által leginkább érintett országokban, ám legegyszerűbben úgy írható le a helyzet, hogy a török tévés szakemberek jó érzékkel, honfitársaikat jól ismerve írták meg történeteiket, és azok megvalósítására nem sajnálták a pénzt. Általánosítsunk kicsit – mint mondjuk, amikor azt mondjuk, a magyarok imádják a vígjátékot és az akciót: a törökök nagyon szeretik a felfokozott érzelmeket, és azt, ha dicsőíthetik önnön nemzetük nagyságát. (Mondjuk, ki nem?)
Ehhez adódik a nagyon egyedi kulturális és vallási jelleg, ami jó sorvezető a sikeres török sorozathoz: nincsenek drogok, erőszak is ritkán, előtérben vannak a tradicionális értékek, klasszikus családmodell, heteroszexualitás, de leginkább a semmilyen szexualitás, nem sokkal a csók után a kamera szemérmesen elfordul, ugye. Szex helyett persze kell valami, ez a pótszer pedig a romantika és a melodráma bőséges áradása: nagy szerelmek, nagy fordulatok, nagy árulások, nagy tragédiák, nagy sírások. De tényleg nagyok:
Ha mindezt a török történelem legdicsőségesebb korszakába helyezzük, még jobb, ha a modern Törökországban maradunk, akkor illik a leggazdagabbak luxuséletére hagyatkozni. Ezzel függ össze még egy dolog, ami a török sorozatok erejét szolgálja: az úgynevezett production value, magyarán a külcsín. A néhány célpiacnak – Európa, Latin-Amerika – egzotikumnak számító, más célpiacoknak, például az arab országoknak viszont ismerős vizuális kultúra, a török művészetből a mindennapokba szivárgott pompa és gazdagság megkívánja az igényes megjelenítést, márpedig a törökök nem spórolnak a látvány-, a díszlet- és a jelmezbüdzsével.
És még egy adalék: a speciális nő- és férfikép. Mivel a törököknél is a nők tévéznek többet, így érthető, hogy ezekben a főként rájuk szabott szappanoperákban a nők erősek, olykor a nagypolitika közvetlen vagy közvetett gyakorlói, és szinte kivétel nélkül nagy – és házassággal szentesített – szerelmek rajongva szeretett tárgyai. A férfiak különösen romantikusak, érzelemgazdagok és érzéseiket kommunikálni is képesek, asszonyaikat a tenyerükön hordozzák, nem pedig erőszakos macsók – akik mégis ilyenek, azok egyértelműen negatív fényben szerepelnek.
Hol van már az Esmeralda?
A török szappanopera őrületes sikere annak fényében még érdekesebb, hogy ugyebár ezen a piacon már volt egy korábbi nagypályás játékos: Latin-Amerika. A klasszikus telenovellák persze nem tűntek el, készülnek és futnak ma is, csak a nemzetközi piacon elvesztették egykori nagy erejüket, mi több, ma már, a török sorozatok megérkezésével saját hazájukban is veszélybe kerültek. Az okok az Epizód-Telenovella magazin főszerkesztője, Nagy Gergely Milán szerint épp a nagyüzemben keresendők:
A latin-amerikai szappanoperák ma gyakorlatilag futószalagon készülnek, és, mivel napi sorozatok, így napi gyártásban, alaposan visszafogott büdzséből. Amivel együtt jár, hogy sokszor gyakorlatilag kizárólag stúdiófelvételeket lát a néző, berendezett, zárt terekben beszélgető embereket, sehol egy külső helyszín, nemhogy valami látványosabb akció, és a színészi játék sem nevezhető igényesnek.
Ennyi ma már nem elég. A török sorozatok alapvetően heti epizódokkal készülnek, így több idő és energia jut egy-egy részre, ráadásul, mivel az epizódok gyakran nagyjátékfilmes hosszúságúra nyúlnak, „kell bele történés”, aminek változatosabb dramaturgia az eredménye.
Persze a latin-amerikaiak próbálnak új utakat keresni, ám a döntéseik nem feltétlenül kifizetődőek: az utóbbi években az erotikusan túlfűtött szappanoperák és a drogkereskedelem körül forgó úgynevezett narco-telenovellák felé indultak el. Szex és erőszak: ahogy egy helyi kritikus fogalmazott, nem feltétlenül ezzel lehet a tévéképernyők elé ültetni a negyven-ötven fölötti nőket.
Akiknek egy ideje – ahogy a török tévés lobbi a Seherezádéval beharcolta magát Latin-Amerika országaiba – alternatív néznivalójuk is akadt a török sorozatokkal, melyek pontosan ugyanúgy hatnak, mint bármelyik piacon, ahol ezek a szériák rajongókat szereznek: gyerekeket neveznek el a szereplőkről, sőt, adott esetben vállalatokat mentenek meg. Chilében például ez történt: a Seherezádét bemutató Mega nevű tévécsatorna az életben maradásért küzdött, amikor 2014-ben a műsorára tűzte sorozatot, az viszont több éves nézettségi rekordot döntött, és nemcsak hogy megmentette a pusztulástól a csatornát, de magával húzta a csatorna többi műsorának nézettségét, ami így az egyik legnézettebb, és az egyetlen profitábilis tévécsatorna lett abban az évben. És persze, a teljes helyi tévés piac egyből aranytojást tojó tyúknak kezdte látni a török tévésorozatokat, és igyekeztek alaposan bevásárolni belőlük, a török tévéexport számai meg boldogan emelkedtek.
Kinek jó ez, és miért?
A gyártóknak és forgalmazóknak, természetesen, nagyon jó, ami a fentebb már említett számokból egyértelmű. Bár Nagy Gergely Milán szerint a helyzet azért korántsem olyan rózsás, amilyennek elsőre látszik: igen, óriási exportereje van a török sorozatoknak, de nem mindnek. Sőt, szerinte háromból két sorozat, amit nagy pénzből, nagy színészekkel forgatni, majd a helyi piacon sugározni kezdenek, elhasal, és néhány epizód után nem készül belőle több.
Ennek persze az is az oka, hogy ekkora üzlet a sorozatgyártás: kutya-macska belevág, mert pár éve még mindenki számára egyértelmű volt, hogy ebben van a nagy pénz, ám a nagyüzemi gyártás hosszú távon visszaüthet, lásd Latin-Amerika és a telenovellák esetét. Ám egyelőre itt még nem tartunk.
Az üzletemberek mellett a nézők is egészen boldognak tűnnek: bár a sorozatok a török közönségre szabva készültek – de ez nem jelenti azt, hogy nem találhatnak be más piacokon is, ha nem így lenne, nem lenne exportcsoda, nem lenne miről beszélni. Pedig van, bőven van: egy 2016. decemberi adat szerint száz ország 500 millió nézőjéről beszélünk, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, a Balkánon, Dél-Ázsiában – és nálunk is, ahogy általában az egykor oszmán fennhatóság alatt álló országokban. Ezek mellett Latin-Amerika a legnagyobb fogyasztó.
Jó továbbá az arab nőknek. Míg ugye Latin-Amerikában a konzervatív jellegük miatt nyertek népszerűséget, addig ezekben a kultúrákban épp ellenkezőleg, nagyon világinak, szinte bűnösnek számítanak ezek a történetek: muzulmánok alkoholt isznak, házasságtörő vagy házasságon kívüli kapcsolatba kerülnek vagy vágyakoznak. Miközben a közös kulturális alap egyértelműen jelen van, ez pedig átélhetőbbé, elérhetőbbé teszi a látottakat, sokkal inkább, mint egy „idegen”, mondjuk, amerikai sorozatban látott, túl távoli életstílus képei.
Ez pedig hatással van a nézők világszemléletére. Egy tanulmány egyenesen arról ír, hogy a török sorozatok hatására az arab országokban a 18 és 34 év közötti nézők világképe eltolódni látszik a fogyasztói kultúra felé: csodálják a tévében látott luxust, a divatot, a lakberendezést, az autócsodákat. Emellett a már említett romantikus férfi- és megbecsült nőkép, a romantikus szerelem ethosza nyomán az arab női nézők a férfiideáljaikat is a török fikciós sorozatokból merítik, mi több,
a párkapcsolataikban is elkezdték megkövetelni a kevésbé autoriter interakciókat.
Magyarán az, hogy azt látják, lehetséges, hogy muszlim férfi ilyen gyengéd törődéssel bánjon muszlim nővel, társadalmi változásokat indít el: ahol már az is tabunak számít, hogy a nők arról beszéljenek, milyen férfiakhoz vonzódnak, ezek a kis lépések nagy változásokat hozhatnak.
Végezetül pedig mindez, persze, nagyon jó magának Recep Tayyip Erdogannak is. Az elnök egyértelművé tette: nem sajnálja az állami pénzt a szektorra, a kulturális minisztérium 2016-ban 28,5 millió, tavaly 40 millió dollárnyi támogatást szánt tévésorozat-gyártásra, hiszen a bevételekre óriási szükség van, a turizmus mint kulcsiparág ugyanis egyre kevésbé hozza az elvártakat – finom adalék, hogy a tévésorozatok pont ezt szektort is erősítik: sokan utaznak a kedvenc szappanoperáik helyszíneire. A tévés szektor működése ráadásul szépen belesimul a nemzeti öntudatba, ahogy Timur Sevci, az egyik vezető tévés gyártócég vezetője fogalmazott:
semmilyen anyagot nem használunk a tengerentúlról, a produkciók 100%-ban török termékek. A sorozatok Törökország legfontosabb eszközei a puha hatalom gyakorlásához.
Hogy az meg mi? „A legjobb propaganda a nem-propaganda” – leginkább Joseph Nye mondásával írható le a puha hatalom (soft power) értelme. A szociológia a hatalomgyakorlás két módja közül kemény hatalomnak a kényszerítést nevezi, míg a puha hatalom a vonzerőt használja céljai eléréséhez: erő vagy pénz helyett kevésbé politikai csatornákat, mint például civil szervezeteket vagy a kultúrát, mint ebben az esetben is. Magyarán: Erdogan a komoly állami támogatást kapott török tévésorozatokkal, és a bennük foglalt értékrenddel is terjeszti befolyását. Nem összeesküvés-elmélet: az elnök teljesen nyíltan beszélt arról, hogy a tévés tartalmakkal kapcsolatban abszolút globális hozzáállást szeretne, melynek célja, hogy a török hatásokat erősítse azokban az országokban, amelyek egykor az Oszmán Birodalom részei voltak.
Természetesen ehhez az érintetteknek is van egy-két szava, és itt értünk el a kinek nem jó mindez? kérdéséhez: az egykori oszmán fennhatóság alatt álló országokban politikai és gazdasági ellenállás is fogadja a féktelen török kulturális terjeszkedést. Macedóniában 2012-ben limitálták a műsorra kerülhető török tartalmak mennyiségét, a görög ortodox egyház vezetője szerint pedig azzal, ha a görögök török sorozatokat néznek, elismerik, hogy megadták magukat – kár, hogy közben a sorozatok vonzerejének aligha tudnak ellenállni az emberek, így például a görög kulturális minisztérium egyik vezető tisztségviselője nyilvánosan beszélt arról, hogy nejével együtt maga is rajongója a török sorozatoknak.
a nép, ugye, imádja, ám a vallási vezetők nem kimondottan lelkesednek értük. Utóbbiak többször nemtetszésüknek adtak hangot, és azt javasolták a híveknek, hogy ne nézzék ezeket a szappanoperákat, a szaúdi főmufti szerint ezek a sorozatok iszlám-ellenesek, az ezeket sugárzó csatornák pedig Allah és Mohamed ellenségei. Betiltások is történtek: Egyiptomban 2013-ban a török tartalmakat indiai sorozatokra cserélték, nemrégiben pedig az egyik nagy közel-keleti terjesztő az összes arabra szinkronizált török tartalmát levette a műsorról, alighanem a török-szaúdi feszültségek nyomán. Ezek az ártalmatlannak tűnő, elsöprően romantikus sorozatok tehát korántsem olyan ártatlanok, ellenben a nagypolitikával is összefonódnak. Nem mintha ez a közönséget érdekelné.
