Mert meghalni visz az álomhajó

Hurrá, újabb saját sorozat a piacon, annak mindig örülünk, az AMC ráadásul erős alapanyagot választott, amit már csak elrontani lehetett volna – de nem sikerült. Dan Simmons horrorregénye, a Terror szép nagy könyvmonstrum, és nagyon népszerű is a horrorolvasók körében, így a sorozat valamelyes érdeklődésre mindenképpen számot tarthat, ám a csatorna nem csak az alapanyaggal ment biztosra. A könyv hírneve mellé garanciának beemelt egy igen erős – még ha nálunk kevéssé is ismert – szereplőgárdát, behúzta Ridley Scottot a végtelen hosszúságú producerlistára, hogy legyen egy tényleg nagy név, és minderre elkülönített tekintélyes büdzsét is, már ha a látványból indulunk ki, így olyan nagy aggodalomra nincs okunk.

Simmons könyve történelmi fikció, azaz megtörtént esetet és létező figurákat vett alapul, hogy aztán a történetben egyébként is nagyon kínálkozó misztikummal jó alaposan megfűszerezze azt, amit erről az expedícióról tudhatunk. Ami egyébként nem túl sok: 1845-ben két meglehetősen modern, profi és jól felszerelt hajó indul el Angliából, azzal a céllal, hogy megtalálják az északnyugati átjárónak nevezett, akkor még egyáltalán nem bizonyított létezésű tengeri útvonalat a Jeges-tengeren, amelyen Kanada északi partjaitól átjuthatnak Ázsiába. Igen ám, de ennyire közel az Északi-sarkhoz annyira nem egyszerű hajókázni, még akkor sem, ha a Sir John Franklin kapitány vezette expedíció tényleg a lehető legfelkészültebb legénységgel, a legfejlettebb hajókkal indult útnak.

A vállalkozás csúfosan elbukott, ezt biztosan lehet tudni, a két hajót, a Terrort és az Erebust ugyanis soha többé nem látták viszont, ahogy a legénységet sem, és az a kevés, ami tudható a sorsukról, az is csak jóval későbbi kutatásokból derült ki. Simmons ott veszi fel a fonalat, ahol a történelmi tények leteszik: miután a két hajót utoljára látták a Baffin-öbölnél. A hajók eztán behatoltak a labirintusszerű jeges vizekre, majd több kisebb felderítő csoportot indítottak változatos irányokba, vízen és szárazföldön egyaránt, ám sok jóval nem várta őket ez a környék. Sőt: egyre rejtélyesebb dolgok történtek velük és körülöttük, a furcsa balesetek és halálesetek egyre gyakoribbá kezdtek válni, majd egy titokzatos rémalak is felbukkan, ami nagyon úgy tűnik, hogy nem csak védekezik, hanem támad is, mi több, szinte úgy tűnik, vadászik rájuk.

A sorozat mindazonáltal nem nagyon kapkod, hogy mindezt felfedje előttünk: komótosan haladunk előre, a pilotban éppen csak hogy csöpög némi infó, majd a másodikban még egy kevés, és így tovább, részről részre exponenciálisan nő a váratlan és/vagy para események mennyisége, miközben a nyomasztás mértéke is hullámzik ugyan, de soha nem esik egy bizonyos szint alá. Így a konstans sötét, klausztrofób hangulat adott, minden egyéb csak erre épül rá, éspedig erősen tornyosulva: magyarán a szereplőink nyakába epizódról epizódra ömlik egyre több horror, ami fokozatosan nyírja ki őket lelkileg néha még az előtt, hogy esetleg testileg veszélybe kerültek volna. Így ha az események adagolása ízléstől függően akár még lassúnak is érezhető – nekem például eléggé az volt – annak a pszichológiai folyamatnak a bemutatása, ahogy szépen lassan összeomlik az egész vállalkozás lélektani alapja, a remény, folyamatosan magasan tartja a feszültséget. Ezzel együtt azért ne legyenek kétségeink, ez a fene nagy komótosság nem tart örökké, és ahogy a tempó fokozódik, úgy erősödik a horrorfaktor is.

A vezető író David Kajganich amellett, hogy kellő tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, bizonyos szempontból még jót is tett a könyveredetinek, ugyanis nagy hatékonysággal válogatta ki azt, ami ebben a történetben tényleg nélkülözhetetlen, és hagyta el a felesleget, így a közel nyolcszáz (!) oldalas könyv enyhe túlírtsága nem érezhető, még az említett komótossággal együtt sem. A sorozat tíz, egyenként közel ötven perces epizódja ezzel együtt arra bőven elég, hogy ezt a monstre történetet, a misztikumot, a karaktereket, a félelem, az egymásra utaltság és a lassú feladás lélektanát kibontsa, így aztán nem fog nagy hiányérzetet hagyni még a Simmons-regény legnagyobb rajongóiban sem. A rendezés szépen építkezik, bár ezzel, és az emlegetett komótossággal együtt jár az is, hogy kell némi türelem a pilotot látva, hogy a nézőt elkapja az ékszíj – engem mondjuk nem kapott el egyáltalán, de ez inkább azért lehet, mert nagyon vastag védőhálót fejlesztettem ki a horror zsánere ellen, a rajongóknak ezzel aligha lesz gondja.

A szereposztás közel parádés még azzal együtt is, hogy az a fajta keményfejű, ízig-vérig brit öntudatban konzerválódott hajósember, amely a karakterek többségét jelentő tisztek lényegét adja, nem nyújt túl sok lehetőséget a nagy színészi játékra: arisztokratikusan megvitat, szivarozik, töpreng, néz – ennyi. A legénység tagjai némiképp nagyobb színészi mozgásteret élveznek, már csak fiatalságuk okán is, ezzel együtt a legemlékezetesebb mégis a Franklin kapitányt alakító Ciarán Hinds játéka, ő ugyanis a puszta nézést is izgalmasan csinálja. Az ő visszaemlékezései, valamint a tisztekés a legénység között feszülő társadalmi feszültségek, a tisztek finom kis hatalmi játszmái és a személyes mikro-hadjáratok pedig további mélységet adnak a történetnek, az pedig, hogy a karakterek valódi tartalommal bírnak, még átélhetőbbé teszi a veszteséget, ahogy szépen fogynak a még állva maradottak. Közben árad a finom misztikum, a látvány is fenséges, a zene, bár erősen didaktikus, tagadhatatlanul szolgálja a sötét, rideg, bezárt hangulatot. Így a Terror a puszta ijesztgetésen messze túllép, és igazi igényes lélektani horrorként működik, már csak azért is érdemes megadni neki az esélyt, mert nem túl népes a hasonló sorozatok mezőnye.

A Terror (The Terror) március 29-én 22:00-kor debütál az AMC-n. Értékelés: 8/10