Ha vezető politikusaink gyakrabban járnának gyónni, jobb hely lenne Magyarország?
Ha gyakrabban járnának őszintén gyónni, akkor feltétlenül. Szerintem időnként elmennek, de tartok tőle, hogy ez általában külső elvárásokból fakad és nem a lelkiismeretük diktálja.
Ön szerint a korrupciós ügyek fel sem merülnek a gyóntatószékben?
Ha tippelnem kéne, csak egészen ritkán.
Végülis az ilyesmit úgyis nyilvánosan illik meggyónni, nem pedig a gyóntatófülke homályában…
Persze, sokkal jobb lenne, ha ezekről a nyilvánosságban folyna a párbeszéd, de hát tudjuk, hogy nem ez történik. Nem teremtik meg azokat a helyzeteket, ahol az ilyen kérdéseket föl lehetne tenni, sőt, szabályosan menekülnek előle. Egy regény írása közben viszont megvan az a szabadság, hogy bárhogy alakíthatjuk a feltételeket. Próbáltam olyan feltételrendszert találni, ahol ezek a kérdések mégiscsak felmerülhetnek. Ehhez kellett egy olyan közeg, amiről elhiszi az olvasó, hogy nemcsak a kérdések őszinték, de a válaszok is.
Tehát azért írt regényt egy papról, hogy a fikció segítségével bepillanthasson oda, ahova újságíróként jelenleg nincs esélye?
Tulajdonképpen igen. Egyrészt én is küzdök azzal, hogy ezeket a kérdéseket nem tudom a megfelelő embereknek feltenni, hiába kísérletezek vele. Másrészt végiggondoltam, hogy ennek a légkörnek a megteremtése szétfeszítené egy cikk kereteit. Ez a történet nem úgy kezdődik, hogy jön egy politikus és felsorolja az összes bűnt, amire kíváncsiak vagyunk. Először hosszan vívódik, hogy mennyire kell vagy lehet minderről őszintén beszélni. A pap pedig szembesíti azzal, hogy amíg nincs valódi bűnbánat, addig nincs feloldozás sem.
Aztán a pap tart egy politikával átszőtt prédikációt is. Ezen elég sokszor megy a vita, hogy mennyire van helye a politikának a templomban. Ennek ön hol látja az egészséges határait?
Szerintem semmi keresnivalója ott. Hívő vagyok, rendszeresen járok templomba, mikor a nettó pártpolitika megjelenik egy prédikációban, vagy egyáltalán a templomban, én gondolkodás nélkül felállok és kimegyek, függetlenül attól, hogy a mise melyik pontján járunk. A könyvben viszont kicsit másról van szó. A főhős egy teljesen apolitikus pap, aki belesodródik abba, hogy kénytelen a politikáról is valamilyen álláspontot kialakítani. Konkrétan megkérik, hogy egy választás előtt beszéljen egy bizonyos politikai témáról a templomban. Ő azonban civil ruhában megy ki az emberek elé, és leveszi a stólát, ami azt jelenti, hogy engedelmeskedik ugyan a kérésnek, de nem papként, hanem magánemberként, akinek most már van erről véleménye. Ezért nem is tekintem ezt a beszédet prédikációnak.
És tapasztalatai szerint mennyire sikerül manapság ezt a kettőt elválasztani?
Az egészségesnél nagyobb mértékben szivárgott be a politika a templomba, de én az egészséges alatt a nullát értem…
Úgy érti, hogy az egyházak ne foglalkozzanak közéleti kérdésekkel?
Foglalkozzanak, csak nem a templomban, és főleg ne a misén. Közéleti kérdés az is, hogy egy közepesen fejlett európai országban megengedhetetlen az, hogy minden évben százak fagyjanak halálra.
Ez a bibliának nemhogy a szellemiségével, de az írott tartalmával is összhangban van. Pártpolitikáról viszont ne beszéljen. A hódmezővásárhelyi ügyben végképp arcpirító volt az az érvelés, hogy a pénz a számlán van. Az egyház és a politika kapcsolata az én értelmezésemben sok mindenről szólhat, de a pénzről biztos nem.
A regény főhőse ki is mondja, hogy egy ország nem attól lesz keresztény, ha a hatalmasok gyakran emlegetik az Istent, vagy az egyház együttműködik a hatalommal. „Inkább attól, ha senkit nem hagyunk éhen halni vagy megfagyni”. Eszerint Magyarország nem keresztény ország?
Nem, a szó bibliai értelmében Magyarország jelen pillanatban egy pogány hely.
Hívőként jobban zavarja, ha egy magát hangzatosan kereszténynek nevező kormány tiporja lábbal a keresztény értékeket?
Persze, mert így személyesen is érint. Ha nem lennék hívő, nem az én problémám lenne, így meg az, mert egy olyan közösség nevében történik mindez, amelyhez én is tartozom. Egyáltalán nem bánnám, ha a keresztényi gondolatvilág megjelenne a politikában, de sajnos csak azt látom, hogy valójában nincs jelen, csak lépten-nyomon hivatkoznak rá vélt vagy valós előnyök reményében.
Svédország az ígéret földjeként jelenik meg a regényben, és ha jól tudom, az ön életében is fontos helyszín. Hogy jött a svéd szál?
1990-ben egy hosszú biciklitúra keretében végigjártam Svédországot, Stockholmtól az apró falvakig. Nekem ez sok szempontból meghatározó élmény volt, a politikában és társadalomépítésben, azóta is azt keresem, amit akkor ott láttam. Évtizedekkel korábban járunk, ez Svédországnak is egy nagy korszaka volt, nem hasonlítható a mostanihoz. Nagyon más, ha ez nemcsak egy elérhetetlen eszménykép marad, de látjuk működni a gyakorlatban is. Persze az a regényből is kiderül: ha egy kicsit megkapirgáljuk, az ígéret földjéről is kiderül, hogy nem teljesen az, aminek elsőre látszik.
A skandináv modellnek is van árnyoldala?
Én nagyon hiszek a skandináv modellben, visszatérő témám, sokat hivatkozok rá pozitív példaként, amikor rosszul működő rendszerekről írok. De szoktam kritizálni is. A svéd bevándorlási modell kudarcáról és az integráció sikertelenségéről már 2011-ben írtam szakcikket a Népszabadság hétvégi mellékletébe, mikor ez a kérdés még abszolút nem volt napirenden. Ha ez ma véletlenül valaki kezébe kerülne, elég sok mindenre ráismerne abból az érvkészletből, amit most a jobboldal használ.
Vigyázzon, elővehetik még a kampány hajrájában…
Nem tartok attól, hogy sokat bújnák a Népszabadság archívumát.
Azt mennyire tartja keresztényinek, ahogy a magyar katolikus egyház viszonyult a migrációs válsághoz?
Voltak egyes papok, püspökök, akik kiénekeltek a kánonból, és tényleg azt képviselték, ami a Bibliából levezethető. Őket nagyon becsülöm, főleg, ha figyelembe veszem, hogy az egyházak milyen mértékben függnek anyagilag a kormány jóindulatától. Az egyház mainstream üzenetét egyébként elég felháborítónak találom ezzel kapcsolatban. Engem is foglalkoztat, hogy mi lesz, ha sokmillió olyan emberrel élünk majd együtt, akik a vallási türelem egész más szintjén járnak, mint ahova a keresztény egyházak eljutottak a 21. század elejére.
Egy pillanatra térjünk vissza Svédországba, mert a magyar közvéleményben két szélsőséges kép él róla. Egyrészt a jólét és az egyenlőség fellegváraként jelenik meg, másfelől ott a posztapokaliptikus disztópia, miszerint bevándorlók randalíroznak az utcákon, és már óvodában kinevelik a nemiséget a gyerekekből…
Igen, és minden második négyzetméterre esik egy no-go zóna… Ami egy vicc, mert én több ilyen városrészben laktam, és sosem éreztem úgy, hogy a boltba menet rettegnem kellene. Másrészt voltam kint olyankor is, amikor épp bevándorlási színezetű merénylet történt: az egyik család egy kézigránátot dobott be a másik ablakán, és meghalt egy kisgyerek. Láttam, hogy a dolog összes – többek között etnikai – vetületéről beszámolt korrektül a sajtó. Nálunk közben az a fő mondás, hogy mindezt elhallgatja a svéd média, és szóba sem szabad hozni a bűncselekmények migrációs hátterét. Ott helyben sosem találkoztam ilyesmivel.
Ha már a médiánál és az öncenzúránál tartunk: nemrég felröppent a hír egy sajtókamara létrehozásáról, ami ellen a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnökeként ön is szót emelt. A tiltakozáson túl mit tudnak tenni ez ellen?
Próbálunk közös erővel fellépni. Ott van például a Média Önszabályozó Testület, amelyben az összes magyarországi újságíró-szervezet képviselteti magát. Ez eddig informálisan működő testület volt, most viszont megkezdtük ennek a hatósági bejegyzését. Ez amúgy pont azt tudja, amivel a kormányzati kommunikáció a tervbe vett sajtókamara létrehozását indokolja: etikai normákat állíthat föl és érvényesíthet. Ha ez önszabályozás keretében is érvényesíthető, semmi szükség rá, hogy az állam beleszóljon.
Pedig elég sok ponton beleavatkozik. Zajlott az elmúlt évben bármi érdemi párbeszéd a MÚOSZ és a kormány között?
Nem, pedig nagy szükség lenne rá, ugyanis a jelenlegi médiaszabályozást működésképtelennek tartjuk. Mikor azonban megszólítjuk a Médiatanácsot vagy a kormányt, soha semmilyen reakciót nem kapunk. Nem nagyon fordulhatna elő egy máshol Európában, hogy itt egy újságíró-szervezet, amely 3000 tagjával messze a legnagyobb az országban, mégsem képes szakmai ügyekben reakcióra késztetni az államigazgatást.
Évek óta megy a vita arról, hogy van-e még sajtószabadság Magyarországon, és ha igen, mennyire sérült. Ezt hogy látja? Mérhető ez egyáltalán?
Szerintem mérhető, de először definiálnunk kell, hogy mit értünk a szó alatt. Mikor 1848 körül a sajtószabadság fogalma megjelent a közgondolkodásban, akkor az volt a kérdés, hogy bármi megjelenhet-e, amit az újságírók leírnak. A 21. században viszont már mást jelent ez a fogalom. Nem az újságíró közlési szabadságát, hanem az olvasó tájékozódási szabadságát értjük alatta. Az a kérdés, hogy a bevett kommunikációs csatornákat használva hozzájutok-e az összes információhoz, ami szükséges az állampolgári döntéseim felelős meghozatalához.
Aki például a közmédiát használja, eleve nem jut hozzá a törvényben előírt pártatlan és sokszínű tájékoztatáshoz.
Ilyenkor jön az érv, hogy „Mi az, hogy nincs sokszínűség? Hisz bárki megtalálhatja a kedvére való lapot, tévét, portált…”
Igen, de ez esetben megint a 19. századi definíció felől közelítünk, hogy nincs cenzúra, hisz bármi megjelenhet írásban. Egy modern demokráciában viszont nem kényszeríthetem arra az olvasót, hogy kutatómunkát folytasson, ha el akarja dönteni, hogy mondjuk Márki-Zay Péter tisztességes jelölt-e vagy egy gazember. Direkt megnéztem, róla például csak negatív híreket vett át a közmédia, ami egészen elképesztő, mert a mi adóforintjainkból veszi semmibe a kiegyensúlyozott tájékoztatás elvét.
Azért nem mindig jön be ez az információs hadviselés, Márki-Zay Péter esetében mintha visszaütött volna…
Ebben szerintem viszonylag kis szerepe volt a sajtónak. A kutatásokból tudjuk, hogy a helyi választásoknál az országos sajtó nem sokat számít. Márpedig a helyi és megyei lapokba Márki-Zay nem jutott be, vagy ha mégis, csak olyan riogatásokkal, hogy mecsetet akar építeni a városba. A váratlan eredményt tehát nem tudom a sajtóból megmagyarázni, inkább az évek alatt összegyűlt elégedetlenségből, ami most robbant ki. Megdöbbentő volt hallgatni, mikor Márki-Zay interjúkban mesélt róla, hogy működik Hódmezővásárhely, mennyire le vannak osztva az egészen apró beruházások is, és képtelenség Lázár János körének az érdekével szembemenni. Ezt azért ritkán halljuk ilyen plasztikusan.
A leírást hallgatva egyből ráismertem saját, gárdonyi választókörzetemre, ahol pontosan ugyanez történik, csak L. Simon László a helyi Lázár. Szerintem ezzel a hatalmaskodással sok embernek tele van a hócipője. Meglátjuk, ebből mi mutatkozik meg április 8-án.
Az És bocsásd meg vétkeinket című regényt az Európa adja ki.
