Hajléktalanoknak osztogatta el pénzét a félárva srác – lebuzizták

A legostobább dolog, amit valaha tettem

Hiába hívtam, nem vette fel a telefont. Aztán ráírtam, de semmi. Most már értettem, mit érezhetett, amikor nem válaszoltam az üzeneteire, amiket mama temetése előtt küldött nekem. Majd hirtelen jelzett a telefon, hogy üzenetet kaptam, de csak a Strand írt.

A bolt zsúfolásig tele volt. Kissé rám is jött a szédülés, amíg sorban álltam, hogy megkapjam a pénzemet. Flip nyüszített, majd felemelte a mancsát, és oldalra billentette a fejét. Még egy kis táncot is bemutatott, amivel mindenkit megnevettetett, kivéve engem. Amikor végre sorra kerültem, az eladó hatszáz dollárt nyomott a markomba.

– A lehető legjobb árat adtuk. De tényleg – bizonygatta az eladó. – Nagyon szép állapotban voltak a könyvek. Átlagban másfél dollárt kaptál darabonként, és mivel négyszáz könyvet hoztál be, az pontosan hatszáz dollár. Mi a baj? Szerinted többet értek volna?

– Nem, dehogy. Így is jóval többet kaptam, mint amire számítottam. Köszönöm – válaszoltam.

– Akkor miért vágsz ilyen képet?

– Milyet?

– Mintha valaki bepancsolt volna egyet.

Annyira össze voltam zavarodva, hogy arra a metróra szálltam fel, ami a régi lakásunk felé vitt. Csak az utolsó megállónál döbbentem rá, hogy elnéztem az irányt, amikor már mindenki leszállt. Én is leszálltam. Odakint kellett körbemennem, ahol több fény volt.

Flippel nekivágtunk a sétánynak. Most nem csóválta a farkát menet közben, ahogy máskor, amikor szép időben végigsétálunk a tengerparton. Láttam, hogy kezdi átvenni a rossz kedvemet. Egy kerekesszékes ember közeledett felénk a másik irányból. Mindkét lába hiányzott, és két pohárba gyűjtötte az alamizsnát. Elkezdte mesélni, hogy mire kell neki a pénz, de nem igazán figyeltem arra, amit mond, mert folyamatosan a szemét néztem. Valahogy olyan ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Ötven dollárt adtam neki – az eladó a Strandnél ugyanis ötvendolláros bankókban fizetett.

A kerekesszékes férfi a pénzre nézett, majd rám, majd fel az égre, és elkiáltotta magát. – Juhú! – Ezután megpördült a székével, és mindenkinek dicsérni kezdett, aki hajlandó volt meghallgatni őt.

– Ez a kölyök egy angyal! De komolyan. Igazi erő lakozik benne. Ez a fiatalember tényleg érti! Megvan benne a bölcsesség. Öcsi, téged az ég küldött. Akárcsak a kiskutyádat. Feldobtad a napomat, kis haver. Nagyon feldobtad. Nem a pénz miatt, esküszöm, hanem a szíved miatt. Áldjon az ég! Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem.

Ekkor ugrott be, kire emlékeztet a fickó. Mamára. Ugyanazok a vidám, nevető szemek, amelyek még a szomorú pillanatokban is mosolyognak. Eszembe jutott, amikor azt mondta, hogy adjam oda a nálam lévő egy dollárt a nőnek, aki eladta Flipet. Én azt mondtam, hogy ez csak egyetlen dollár, de mama a szemembe nézett, és azt mondta, hogy ez annak a nőnek sokkal többet jelent.

Ez a kerekesszékes ember igazi mágus volt. Sikerült azt éreztetnie velem, hogy a mama lelke még mindig itt van valahol. Jobban lettem, ahogy Flip is, aki újra csóválni kezdte a farkát. Szükségem volt erre az érzésre. Érezni akartam, hogy a szép pillanatok és azok, akiket szeretünk, tényleg örökké élhetnek. Csak emlékezni kell rájuk, ahogy Halley mondta.

A Neptune Avenue-n összefutottam egy idős nővel, aki egy takarókkal teli bevásárlókocsit tolt, a tetején egy szakadt műanyag szatyorral, amiben ruhák voltak. Nem ujjongott úgy, mint a kerekesszékes ember, amikor a kezébe nyomtam egy ötvenest, de biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy örült neki.

Több foga is hiányzott, de úgy mosolygott, mint akit ez a legkevésbé sem zavar. Csodás nevetése volt. Akár egy dal, amitől táncra perdül az ember.

Az egyik nőnek az élelmiszerboltban vissza kellett raknia pár dolgot, mert nem volt nála elég pénz, de aztán neki is adtam egy ötvendollárost.

Az akvárium előtti hotdog-árusnak egy vevője sem akadt, és láttam rajta, hogy nagyon el van keseredve. Vettem tőle pár virslit magamnak és Flipnek, majd azt mondtam, tartsa meg a többit.

Egy kivételével az összes ötvendollárosomat elosztogattam. Úgy döntöttem, hogy az utolsót megtartom, és hozzárakom a többihez, amit a kuponkihordással spóroltam össze arra a napra, amikor betöltöm a tizenhatot, és végre önálló életet kezdhetek.

Csak már nem Halley-vel fogok egy főiskolára járni. Mindaz a jókedv, amit az elmúlt fél óra alatt éreztem, amíg elosztogattam a pénzemet, egyszeriben elenyészett.

Már majdnem felszálltam a metróra, amikor eszembe jutott, amit Chucky mondott: hogy Rayburn valahol itt él az utca végén, az unokatesójánál. Megfordultam, és elnéztem a házsor vége felé.

– Mit gondolsz, Flip?

Flip oldalra billentette a fejét.

*

A ház még annál is romosabb volt, mint ahogy Chucky leírta. Az ablakok fele betörve, az udvar pedig tele gyommal és szeméttel. Flip olyan arccal nézett rám, mintha azt kérdezte volna, hogy biztosan ezt akarom-e.

Odamentem az ajtóhoz, és bekopogtam. Egy lenyalt hajú fickó nyitott ajtót, aki nem viselt pólót, pedig egyáltalán nem volt meleg. Odabent egy lámpa sem égett, az ablakokra szögelt lepedők pedig nem engedték be a napfényt. A ház romlott kajától bűzlött. A fickó mintha azt mondta volna a tekintetével: „Te meg mit akarsz?”

– Itt van Damon?

– Damon!

Rayburn hunyorítva jött az ajtóhoz, mert pont a szemébe tűzött a nap. Még meg is dörzsölte őket, mintha nem akarná elhinni, amit lát.

– Coffin?

Ramatyul nézett ki. Sőt borzasztóan. Valahogy alacsonyabbnak tűnt, mint amire emlékeztem. Ráadásul le is soványodott, tiszta kosz volt, a haja pedig csupa zsír. Odaadtam neki az utolsó ötvenesemet, tudva, hogy ez messze nem lesz ugyanolyan érzés, mint amikor a többi ötvenest szétosztogattam.

Rayburn a bankjegyre nézett majd rám.

– Mi bajod? – kérdezte. – Mit keresel itt?

Miközben fellépdeltem a lépcsőn a házhoz, azon járt az eszem, ha létezik a mennyország, akkor a mama most biztos büszkén néz le rám onnan. Most azonban nagyon messze éreztem őt magamtól. Hirtelen megint rosszkedvem lett.

Úgy éreztem, mintha fizettem volna az embereknek azért, hogy az örömük rám is átragadjon. Ennek ellenére tettem egy próbát Rayburnnel is. – Úgy hallottam, nehéz időszakon mész keresztül – kezdtem, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

Ekkor az unokatesója is kijött az ajtóhoz.

– Mi a stájsz? Van valami probléma?

– A csávó adott nekem egy ötvenest – felelte Rayburn.

– Oszt mér’?

– Én is ezt kérdeztem.

– Talán beléd van esve. Nézd meg azt a kis görcsöt! A lányoknak van ilyen kutyája. Hé, minek adtál Damon haveromnak ötven ruppót?

Egyre gyorsabban haladtam a bejárati kapu felé. Kissé ferde volt, és emiatt nehezen nyílt, mert az alja leért a betonra. Addigra már egy másik srác is megjelent az ajtóban, aki szintén nem viselt pólót és tele volt tetoválásokkal. Mindenfélének elhordtak, de gondolom, nem kell részleteznem, hogy főleg minek. Az egyikük még egy félig megevett szendvicset is hozzám vágott. Flip és én futásnak eredtünk, ők meg egyre hangosabban röhögtek. Amikor hátranéztem a vállam fölött, láttam, hogy Rayburn is nevet. Nem tűnhetett gyengének a többiek előtt. Ő is ócsárolt, de láttam rajta, hogy nem szívből csinálja. A szemei fátyolosak voltak, mint aki a sírás szélén áll. Először mérgesnek látszott, majd szomorúnak, majd újra mérgesnek, mint akinek eszébe jutott, hogy nem tűnhet puhánynak. Én is dühös lettem, de saját magamra. Hogy lehettem ennyire hülye? Kezdtem mindent elveszíteni. Az eszemet, a pénzemet és körülöttem mindenkit.

Paul Griffin: Ahol a  barátom, ott az otthonom

Manó Könyvek, 2017