Új bajnokot avathatunk a legjobb című filmek versenyében. A Három óriásplakát Ebbing határában angolul még jobb, mert úgy benne van a minden kétséget kizáróan menő „Missouri” szó: Three Billboards Outside Ebbing, Missouri. Miről mesél ez a cím? Kisvárosi realizmusról, a hétköznapokról, a kapitalizmusról. És rólunk is, akik nem a missouri Ebbingben élünk, de vannak problémáink. (A világ legjobb filmcíme egyébként egy giallóé: A vétked lezárt szoba, melyhez csak nekem van kulcsom.)
Szeretem a kisvárosi Amerikáról szóló filmeket. A Három óriásplakát… az előzetes hírek alapján egy Coen testvérekhez illő kisvárosiamerika-filmnek tűnt, mert a főszereplő Frances McDormand, az altípus királynője (Fargo), a történet alapján pedig a szintén Coen-közeli szatíra valamely árnyalatára számíthattunk. Egy asszonynak megerőszakolják és megölik a lányát. A rendőrség tehetetlen, ezért az asszony hónapokkal a gyilkosság után a városka határában álló óriásplakátokon vonja felelősségre a helyi seriffet. Emiatt újra elszabadulnak az indulatok, a hősnőből közellenség lesz, pláne, hogy egyéb dolgok is történnek.
A Coenek nélküli Coen-filmre vonatkozó elvárások nem teljesülnek. Persze azért sem, mert ez egy Martin McDonagh-film, a csavar viszont az, hogy a Három óriásplakát… az eddigi két McDonagh-filmre is csak nyomokban, illetve a hasonló drámai szerkesztésmód miatt emlékeztet. A drámaíróból lett filmrendező első filmje, az Erőszakik kegyetlen és éjfekete, dolgozni kell azért, hogy megleljük benne a szolidaritás nyomait. Ott vannak, de eltakarja őket egy fejbe lőtt ministránsgyerek. A hét pszichopata és a si-cu – McDonagh-nak eddig nem volt szerencséje a magyar címekkel, de most kárpótolták őt – pedig simán agyonbeszélt, túlokoskodott, túltekert, modoros film. A bemutató idején szellemesnek tűnt, de eszem ágában sem volt újranézni azóta, mert rájöttem, hogy már az első nézésnél fárasztott.
A Három óriásplakát…-on leginkább azt érezni, hogy McDonagh kicsit megöregedett, és közelebb került az emberekhez. Elkezdte részvéttel figyelni őket. Ha ismerném a színdarabjait, akkor biztosan ott is ki lehetne mutatni ennek a változásnak a nyomait, de most kénytelen vagyok a filmes életmű ismeretére támaszkodni. Új filmjében McDonagh esélyt ad az embereknek, hogy „átlépjék az árnyékukat”, jobbak legyenek saját maguknál. Még a rasszista, kretén rendőr is megérdemel egy második esélyt. A tragédia mindebben az, hogy a hősnő pedig megérdemelné, hogy megtalálják a lánya gyilkosát, ez mégsem megy könnyen. Van az úgy, hogy nincs igazság. Ha ezt elfogadjuk, talán magunkat is könnyebben elfogadjuk – McDonagh valami ilyesmit is állít.
A Három óriásplakát…-ban tehát nem a krimiszál a fontos, szatíra pedig alig van benne, legfeljebb néhány szatirikus poén arról, hogy minden kisvárosi rendőr rasszista, aki pedig nem, az homofób. Ezek nem túl épületes viccek, McDonagh sokat nem gondolkodhatott rajtuk, ahogy azokon a bohózatba illő, apró szituációkon sem, amelyeket nyilván a hangvétel oldása miatt írt bele a forgatókönyvbe. Merthogy ezúttal sokkal jobban érdekelte őt a gyászmunka, az elengedés, a jó halál gondolata. A méltó búcsúé.
Mivel McDonagh elsősorban íróként tekint magára, ezeket a fontos emberi kihívásokat az írás aktusához köti. Erről szólnak az óriásplakát-feliratok, és főleg erről szólnak az egyik szereplő búcsúlevelei is, amelyeket szeretteinek, barátainak ír, és elmondja bennük, hogyan látja őket, és mit kíván nekik az életben. Megható McDonagh-nak az írásba, szavakba vetett hite. Ahogy a seriff mondja: „Ha rendőrnek állsz, nem árt, ha jól bánsz a szavakkal. Vagyis nem árt az, akárminek is mész.”
A történet szerkezetén is látszik, hogy drámaíró írta. El tudom képzelni, hogy egyeseket zavarhat is az, ahogy minden összeér: mindenki pont abban a kocsmában ül és azon az utcasarkon sétál, ahol kell, azt a fontos levelet olvasva, amelyik mindent megmagyaráz. Engem ez egyáltalán nem irritált, mert McDonagh rutinosan belesimítja a kulcspillanatokat a cselekmény szövetébe, nem türemkednek ki belőle túlságosan. Másrészt kedvemre való a sorsszerűség gondolata, pontosabban McDonagh itt elérte, hogy ebben az állapotban tudjam nézni a filmet. A túlbeszéltség viszont itt is előfordul néha: van egy jelenet, amelyben a hősnő egy őzhöz beszél, azért kicsit kár.
De tulajdonképpen ez sem érdekel, ha Frances McDormand beszél ahhoz az őzhöz. Ahogy lesújtó pillantásokat vet az emberekre, ahogy fújtat, és ahogy pillanatokra elérzékenyül, mint egy ősanya – ezt mind fantasztikus nézni. Ahogy azt is, amit Woody Harrelson vagy Sam Rockwell létrehoz és működtet. Mikor már azt hinnénk, ennél több jó arcot képtelenség egy filmbe zsúfolni, előkerül Peter Dinklage, és mond valami keserédeset, aztán jön John Hawkes, és szúrósan néz, vagy ordítozni kezd. Nagy formátumú színész mindegyikük.
Eközben a Három óriásplakát… egy brit/ír művész kísérlete, hogy megértse napjaink Amerikáját. Nem New Yorkot vagy Los Angelest, hanem a Trump-szavazók Amerikáját, azokét az emberekét, akik magukra hagyottnak és becsapottnak érezték magukat két éve, és valószínűleg most is annak érzik magukat.
Ahogy néhány hónapja Steven Soderbergh tette a Logan Luckyban, most McDonagh is szeretné komolyan venni és megismerni ezeket az embereket. Semmi liberális művészgőg nincs benne, ez a film az együttérzésről szól. Sajnos azt hiszem, pont Donald Trump, akit ezek az emberek elnöküknek választottak, soha nem fogja megérteni, hogy éreznek és mivel küzdenek ők. De mivel a Három óriásplakát Ebbing határában négy Golden Globe-díjat kapott, és hét Oscarra is jelölték, elnök úr legalább ezt megnézheti a repülőgépén.
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri), 2017, 1h 55 perc. 9/10
