Felületes történelmi tudással, innét Magyarországról nagyjából úgy élhet a köztudatban Winston Churchill miniszterelnökségének első hónapja, hogy 1940. május 10-én megbukott a Hitlerrel megegyezést kereső Neville Chamberlain impotens kormánya, és mivel a németek is pont azon a napon indították meg a nyugat-európai offenzívájukat, egész Nagy-Britannia beállt Churchill háborús kabinetje mögé, ő pedig elmondta a vért, verítéket és könnyeket ígérő híres beszédét, és utána már ment minden, mint a karikacsapás.
A valóságban viszont nem így történt, és erről szól A legsötétebb óra is, vagyis arról az alig három hétről, amikor a saját párttársai által is fúrt Churchill megszilárdítja a helyzetét, és meggyőzi az uralkodót, VI. György királyt is arról, hogy ő a megfelelő ember a posztra. Előtte azonban a miniszterelnöknek saját magát is meg kell győznie arról, hogy akármi is történik odaát Franciaországban a fronton, a briteknek ki kell tartaniuk, és akkor majd lesz valami. Ez mindenképpen érdekes téma, és filmes alapanyagnak sem rossz. Az már más kérdés, hogy pont a szépelgésre hajlamos Joe Wrightnak kell-e megfilmesítenie, aki korábban olyan filmeket rendezett, mint a szintén ebben az időben játszódó Vágy és vezeklés, aztán a Büszkeség és balítélet vagy az Anna Karenina, legutóbbi munkája pedig a jókora bukásnak bizonyuló Pán volt.
A téma egyébként benne van a levegőben rendesen, hiszen nem sokkal korábban került a mozikba a Dunkirk, mely gyakorlatilag ott kezdődik, ahol ez a film befejeződik, illetve tavaly mutatták be a Churchill című, kicsivel később játszódó filmet, a főszerepben Brian Coxszal. És akkor még nem is beszéltünk a Netflix világhódító történelmi sorozatáról, a II. Erzsébet uralkodásának korai szakaszát bemutató The Crownról, amelyben több szereplő is előkerül a mostani filmből. Ott például John Lithgow alakítja Churchillt, de szerepel benne (egy festőt alakítva) az a Stephen Dillane, aki most a filmben Lord Halifaxként bukkan fel, illetve Pip Torres is, aki itt egy epizódszerepet kap csak, a sorozatban viszont övé az egyik legjobb alakítás (Tommy Lascellest, a királynő magántitkárját játssza).
Hát most kapunk még egy dózist a negyvenes évek Angliájából, és annak politikai elitjéből, de persze a lényeg maga Churchill, akit Gary Oldman játszik. Ez már önmagában érdekes, hiszen a színész láttán sok mindent ki lehetne nézni belőle, de pont a bulldogfejű Churchillt nehezen, Oldman azonban tényleg átlényegül, és nem lehet mást mondani, de elképesztően nagyot játszik, és a világ igazságtalansága lesz, ha bárki más nyeri a legjobb férfi főszerepért járó Oscart. Némiképp viszont ronthatja az esélyeit, hogy maga a film képtelen felnőni a szerep mellé. Wright ugyanis igazi, régiiskolás történelmi filmet készített, amilyeneket évtizedekkel ezelőtt volt divatos csinálni, és amiben nemcsak, hogy úgy hangsúlyoznak a színészek, mintha a Royal Shakespeare Company előadásában szerepelnének, de a forgatókönyv is tele van megnyugtatóan ismerős klisékkel. Olyan, mint egy House of Cards-epizód, csak éppen gyerekeknek.
Ott van például a kezdő gépirólány (Lily James), akivel a zsémbes Churchill először türelmetlenül ordítozik, de aztán (ki gondolná?) bocsánatot kér, és rövidesen az egyik legfőbb bizalmasa lesz. Aztán maga Churchill, aki csak elsőre tűnik egy kiállhatatlan alkoholistának, mert hamar kiderül, hogy egy nehéz, de szenzációs pali, ellenállhatatlan humorral – kár, hogy a viccein olyan nagyokat nevetnek a vásznon, hogy nézőként semmi késztetést nem érzünk rá, hogy a szereplőkkel nevessünk. Kapunk természetesen lassított felvételeket is, érzelgős zenére esőben sétáló londoniakról. A modorosságok mellett is vannak is suta párbeszédek abból az iskolából, amikor a szereplőkkel evidenciákat mondatnak ki annak érdekében, hogy a néző is értse a helyzetet – viszont ettől továbbra sem lesz életszerű a párbeszéd, amiben az egymást ezer éve ismerő politikusok hozzáteszik, hogy „Lord Halifax, a külügyminiszterünk”, amikor a szobában mindenki pontosan tudja, hogy ő a külügyminiszter. És ilyenből van még a filmben szép számmal.
De még ezeken is túl tudja tenni magát az ember, ha egyszer el tudja fogadni, hogy ez akkor egy ilyen film lesz. Mert egyrészt ott van Oldman, másrészt a néha tényleg lélegzetelállító operatőri munka, harmadrészt pedig a film javára válik, hogy Churchillt is igyekszik árnyaltan bemutatni: felsorolják a korábbi történelmi ballépéseit, nem titkolják az alkoholizmusát, és még csak azt sem, hogy egy lehetetlen alak volt, magyar szemmel pedig nyilván az a jelenet a legmegdöbbentőbb, amikor a felesége, Clementine (Kristin Scott Thomas) közli a már miniszterelnök Winstonnal, hogy gyakorlatilag tönkrementek (Churchill tényleg elképesztően pazarló életmódot folytatott, és csak évekkel később, a világsikert arató memoárja után jött egyenesbe anyagilag). Jól adja vissza a film Churchill dilemmáját arról, hogy szabad-e tárgyalni Hitlerrel vagy sem, miközben Chamberlain és Halifax sem hazaárulóként jelennek meg, hanem reálpolitikusok, akikről csak utólag nyilvánvaló, hogy tévedtek. Ha valakik, akkor a franciák érezhetik kicsit sértve magukat, akiket (szokás szerint) inkompetens, komolytalan társaságként mutat be a film, szót sem ejtve arról, hogy – Hitler téves helyzetértékelése mellett – az ő önfeláldozó védekezésük tette lehetővé Dunkirket, miközben a calais-i brit garnizon tragédiája meg fontos szerepet kap a filmben. De ez tényleg mellékszál csak.
Mert aztán jön egy jelenet, ha úgy tetszik, a film csúcsjelenete, amikor is Churchill úgy dönt, hogy kikéri Az Utca Embere véleményét arról, egyezkedjenek-e vagy folytassák a harcot. Az egy dolog, hogy semmi bizonyíték nincs rá, hogy Churchill tényleg megtette volna ezt, mert ennyi művészi szabadság belefér. De hogy ilyen hazug, giccses és ostoba jelenetet még a propagandafilmek fénykorában is szégyelltek volna Hollywoodban, az is biztos. Nem akarom az egész jelenetet lelőni, de legyen elég az, hogy a csúcspontján
Ez a jelenet egy jó filmet is képes lenne elrontani, egy, a határon billegő alkotásnál pedig, mint amilyen A legsötétebb óra is, végképp nehéz figyelmen kívül hagyni.
Ha tehát valaki egy mesét szeretne nézni a történelem vérzivataros időszakából, annak A legsötétebb óra ideális választás, ezenkívül azonban csak egy – igaz, rendkívül nyomós – érv szólhat mellette, ez pedig Gary Oldman remeklése. Ha már ez tényleg jutalomjáték neki, kaphatott volna legalább egy fokkal hitelesebb szerepet és forgatókönyvet, sőt, esetleg egy olyan rendezőt is, aki nem gyermeki rácsodálkozással közelíti meg a témát. Wright ettől még nem lett rossz rendező, de nem ez a film lesz az, ami helyreállítja a renoméját a Pán kudarca után.
A legsötétebb óra (Darkest Hour), 2017, 125 perc, 5/10
