Kultúra

Rezsőkém, az énekes az a Komár, te csak gitározzál!

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 01. 12. 17:41

Soltész Rezsőből a Táncdalfesztiválon lett országosan népszerű énekes, ezért nem kérdés, hogy szombaton fellép az 50 éves Táncdalfesztivált ünneplő koncerten az Arénában. A 72 éves énekest arról kérdeztük, hogy tényleg a Szóljon hangosan az ének mentette-e meg a karrierjét, és hogy nyugaton is zenész lett volna-e belőle. Szóba került Erdős Péter nagy tévedése, meg persze az is, hogyan lett énekesből újságkiadó.

Épp a napokban indult egy Retro Rádió nevű új adó. Nem unalmas vajon még ez a retro-őrület?

De. Ez az egész retro-őrület csak nálunk horgonyzott le ennyire talán. Az egész generáció, ahová én is tartozom – noha Koós Jánosnál vagy Poór Péternél pár évvel még fiatalabb vagyok – évtizedekig meghatározó volt, folyamatosan szóltak a slágereik a rádióban. De Németországban vagy akár Csehországban ez a generáció ugyanúgy megy tovább, és nem retrónak hívják, hanem műsoraik vannak. Tavaly Helena Vondráčkovával, a csehek népszerű énekesnőjével léptem fel Rimaszombaton, és semennyire nem volt retro, amit ő csinál, hanem modern dalokat adott elő, a közönség pedig együtt énekelt vele. Vagy Roland Kaiser és Frank Schöbel, a német „schlager” sztárjai, még mindig aktív és sikeres előadók, nálunk ugyanez a generáció már csak retróként kerül említésre.

Ön is már a hatvanas évek óta énekel, pedig rögtön az első zenekarával bajba kerülhetett volna: miért kellett megváltoztatni a Rangers együttes nevét?

Mert behívatott Fényes László és a Keszler Pál, akik az ORI nagy hatalmú vezetői voltak, és azt mondták, ez a név nem annyira jó, mert a Vietnamban harcoló amerikai katonai egységeket hívták így. Nekünk azért tetszett a név, mert abból indultunk ki, hogy autóval megyünk, és utazunk, számunkra ezt jelentette a Rangers, de aztán rá kellett jönnünk, hogy inkább csak hátráltatni fog bennünket. A nevet egyébként az akkori szaxofonosunk, Rohmann Guszti találta ki, ő a nagynevű hárfaművész, Rohmann Henrik fia volt, ma pedig már külföldön él. A Rangers gimnáziumi zenekarként alakult: én a Toldiba jártam, és az egyik osztálytársam barátai a MOM-ban dolgoztak. Én gitároztam már akkor, és a fő attrakcióm az volt, hogy az Old McDonald Had a Farm, amit elénekeltem oroszul, csehül, németül, franciául, ilyen Böröczki József-féle vicces felfogásban, és így találtak meg a Gusztiék. Nálunk játszott eleinte Schöck Ottó is, aki később a Metro fontos tagja lett, basszusgitárosként állt be a zenekarba. Én akkoriban pedig gitároztam és énekeltem és ami a legfontosabb volt, hogy ott játszhattunk a MOM-kultúrházban, ami remek fellépőhely volt, és az egyik legjobb budai klub akkoriban.

Min múlott az, hogy a sok száz gimnáziumi zenekar közül, mint amilyen a Rangers is volt, végül melyik volt az a kevés, amelyik tényleg befutott?

Nyilván voltak zenekarok, amelyek sokkal tudatosabban álltak hozzá a zenéléshez, mi például sokáig csak próbálgattuk a dolgokat. Szerencsére a MOM lehetőséget adott rá, hogy a legnagyobb zenekarokkal lépjünk fel abban a jó négyszáz fős színházteremben, ami még ma is megvan. Játszottunk az Illéssel, a Metróval, a Scampolóval és az összes korabeli népszerű zenekarral, bemutathattuk a saját számainkat is, miközben persze mi is játszottunk sok, akkoriban menő angol slágert. Emlékszem, amikor Bródy János – akinek már akkor is volt tekintélye – a közös koncert előtti próba után leült velünk, és a Hóesésben című számunkra mondta dicséretként, kicsit „tanítóbácsisan”, hogy ez jó, ezt az irányt folytassuk. Ez a dalunk hasonló hangulatú volt, mint az Utcán című sláger, az Illés ugye akkor már nagy név volt, és Bródy ezzel a megjegyzéssel adott nekünk komoly lendületet, aminek a hatására egymás után születtek a saját slágereink, amiket a közönségünk imádott. De a kérdésre visszatérve, az Illésnél vagy az Omegánál lehetett érezni azt a kisugárzást és saját stílust, ami a legtöbb egyéb zenekarnak nem volt meg, miközben azért ők is játszottak angol slágereket.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Jelent meg a Rangersnek bármilyen lemeze végül?

Azt hiszem, hogy nem. A rádióban készült pár felvételünk, de ezek sajnos eltűntek, és már csak a későbbi, Corvina néven készített dolgaink maradtak meg.

Volt valamilyen szerepe a karrierjében annak, hogy a felmenői között híres filmgyártók voltak?

Szerintem nem sok. A nagyapám, Soltész Endre filmproducer volt, az első hangosfilmek között többet is ő gyártott, édesapám pedig így bekerülve a filmszakmába standfotós és haditudósító volt, majd később már a Moképnél dolgozott filmbeszerzési osztályvezetőként. Ő azt szerette volna, hogy hangmérnök legyek, és amikor érettségi után nem vettek fel a műszaki egyetemre, mert matekból nagyon gyenge voltam, a szinkron részlegnél dolgoztam a Pannónia Filmstúdióban, közben pedig elkezdtem gitározni, és végül az lett a fő csapásirány. 1968-ban léptünk fel a Ki mit tud?-on, és igazán komollyá akkor vált a zenekarosdi, amikor ez után megkaptuk a hivatalos működési engedélyt. Volt egy nagyszerű szervezőnk, Rónai Egonnak hívták, a mai ATV-műsorvezető édesapja, és ő szerzett fellépéseket, melyeken híres énekeseket kísértünk: Koós Jánost, Poór Pétert, Bencze Mártát, Bakacsi Bélát például. Ahogy egyre több gázsit kaptunk, és már több jött össze, mint a filmgyári fizetésem, ‘71-ben eljött az a nap, amikor bementem a személyzetishez, hogy szeretnék kilépni. A reakció erre az volt, hogy „Jézus Mária! Miből fogsz akkor megélni? És hogyan tartod el a gyerekeidet?”

Az öné is olyan, nőkkel, alkohollal és egyéb tudatmódosítókkal szegélyezett rockzenészkarrier volt, amilyenről lehet olvasni az újságokban?

Ebben mi nagyon kivételek voltunk. Akkor már én voltam a zenekarvezető, és elég erőszakos is voltam, próbáltam tartani azt a szigort, ami szerintem kellett. Lazák voltunk, meg helyesek, de egyikünkben sem volt meg az a renitens hajlam, mint ami például Radics Bélában. Volt egy menedzserünk, aki csinált egy bulit a debreceni egyetemen, amiért tízezer forintot kaptunk, ami akkor óriási összeg volt, egy évi fizetés volt majdnem, és ő azt javasolta, hogy ezt a pénzt ne osszuk szét, hanem csináltassunk belőle fellépőruhát a zenekarnak. El tudja képzelni bárki, hogy mondjuk a Radics Béla bármelyik zenekara ebbe belement volna? Mi pedig elmentünk, csináltattunk egyenruhát, noha volt olyan tag, akiét szabályosan elszabták, de akkor még nem mertünk reklamálni. Mi tényleg mindig kulturáltan akartunk megjelenni.

Megérte végül ez a befektetés?

Mindenképpen, ez adott nekünk egyfajta platformot, jól lehetett ebben fényképezni bennünket, és gyakran hívtak szalagavatókra is, mert a tanári kar úgy ítélte meg, hogy ez egy kulturált zenekar. Működött ez a koncepció végig a Corvina esetében is, és különösen a külföldi vendégszereplésekkor jelentett sokat. Például a Szovjetunióban sok meghívásunk volt, ahová nyilván nem utazhatott el mindenki. Botrányunk nekünk is volt ettől még, noha teljesen vétlenek voltunk: Donyeckben léptünk fel, óriási tömeg volt ránk kíváncsi, többek között csupa fiatal egyetemista, és megrohanták a helyi színházat. Szó szerint a csilláron is lógtak. A nagy tömeg miatt és főleg azért, mert féltek, hogy kitör a „forradalom”, kihívták a helyi rendőrkapitányt, aki csak azzal a feltétellel engedett bennünket a színpadra, hogy teljesen mozdulatlanul játszunk majd. A másik emlékezetes koncert Mahacskalában, Dagesztánban volt, ahol szabadtéren játszottunk. Ezeken a turnékon már a Szigeti Feri is a zenekarban volt, és mivel ő nagyon tudta ezeket a Led Zeppelin- és Black Sabbath-témákat, ő lett a gitárosunk, én pedig már korábban átváltottam basszusgitárra, hogy a repertoárunk keményebb legyen. Ezt játszottunk a szovjet turnén is, és ott, Mahacskalában is az történt, hogy nem fért be mindenki a koncertre, és a gyerekek tényleg fürtökben lógtak a környező fákon is, mint a fagyöngy. Erre odament egy helyi rendező, egy szemétláda pali, aki egy rúddal böködte alulról őket, nehogy már jól érezzék magukat. Ezzel szemben itthon semmi olyan ügyünk nem volt, amitől renitens zenekarnak számítottunk volna. Talán egyszer Vácon, egy ifjúsági találkozón, ahol a rendező szervek nem álltak a helyzet magaslatán és a tűző napsütésben a gyerekek sorban elájultak a hőségtől. Mi nagyon féltünk, hogy valami komolyabb baj lesz ebből. Akkor fél óra után leállítottam a koncertet, amiből komoly, üvöltözésig fajuló helyzet alakult ki az akkori váci rendőrkapitánnyal, aki letartóztatással fenyegetett bennünket.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Egyszer azt nyilatkozta, hogyha nincs a Szóljon hangosan az ének, akkor az a karrierje végét jelentette volna. Ez mitől volt így?

Hát ez egy hosszú folyamat volt. Az egész ott kezdődött, hogy a zenekaron belül egy idő után megjelentek a személyes problémák: a Szigeti Feri ugyan nagyon lírai is tudott lenni, de elsősorban a keményrockos világ érdekelte. Én pedig éreztem, hogy nem volt annyi tűz a zenekarban, mint kellett volna, egyre nagyobb hátrányba kerültünk a többiekhez képest, és egyre több volt a repedés, amit el kellett takarni. Kilépett az öcsém is, aki sokáig tag volt, és én, mint zenekarvezető, már nem akartam tovább csinálni a láblógatást a langyos vízben, úgyhogy befejeztük. Ekkor volt egy rövid próbálkozásom az Oxigén nevű zenekarral, de annak is hamar vége lett, viszont annyi eredménye volt, hogy csináltam Csehszlovákiában egy angol nyelvű lemezt. Az Opus kiadónál jelent meg, egy szlovák szerkesztő barátunk, Stefan Danko ötlete alapján, aki kitalálta, hogy legyen tizenkét dal a lemezen, hat szlovák és hat magyar, mind lefordítva angolra. Ezt vettük fel és lett egy angol lemezünk, de már az én nevemen jelent meg Pozsonyban Kod-ex Corvina címmel, és ez volt az első szóló produkcióm. És ami még fontos adalék, egyszer még a Corvinával Cliff Richard előtt léptünk fel, akinek a Power To All Our Friends című slágerének hangulata nagy hatással volt rám, amikor megírtam a Szóljon hangosan az éneket. Kovács Kati nem is olyan régen azt mondta, hogy azt hitte, ez egy német dal, mert olyan tapsoltatós.

Igaz, hogy korábban még azt mondták önnek a hanglemezgyárban, hogy nem lehet szólólemeze?

Volt akkoriban egy lengyelországi koncertsorozat, ahol én is felléptem, és a plakátra szerettem volna az Interkoncert logója mellé egy hanglemezgyári logót is feltenni, mondjuk a Pepitát. Be is mentem Erdős Péterhez, és megkérdeztem, rátehetném-e a logót, mire ő annyit mondott, hogy figyelj Rezsőkém, te gitáros vagy, az énekes az a Komár, te csak gitározzál. Egy világ omlott össze bennem, és úgy éreztem, vége a karrieremnek, meg persze a Pepita logó se került fel a plakátra, pedig egy sikeres, telt házas turné volt. Aztán jött a Szóljon hangosan az ének, amibe S. Nagy István beleírta szó szerint az én életemet, és nagy siker lett, bejutott a ‘81-es Táncdalfesztivál döntőjébe.

Erdős Péter végül mikor gondolta meg magát?

Ahogy jöttem le a lépcsőn a régi Nemzeti Színházban, ahol a döntőt rendezték, összetalálkoztunk a fordulóban az Erdőssel. Mindketten megálltunk, ő pedig meghajolt, és annyit mondott: „Rezső, bocsánatot kérek, tévedtem.” És ezzel meg is vett egy életre magának. Ő egy rendkívül okos pali volt, és hozzá is kerültem végül előadóként. Rengeteg vitánk volt, számos döntésének nem örültem, de igazából nem befolyásolta az életem. És a legfontosabb döntésem is az volt, amikor rájöttem, hogy nekem ki kell jutnom külföldre. Mert amikor beindultak a Szóljon hangosan az ének után a fellépések, és egy évben másodszorra kellett volna mennem Jászberénybe, akkor azt mondtam, hogy ezt ne. És az, hogy sokat jártam külföldre, oldotta némiképpen az itthoni feszültségeket is. Például még előtte beneveztek a drezdai slágerfesztiválra, ahová már bedauerolt hajjal mentem ki, ez óriási siker volt: akkor ez a „bundesligás frizura” volt a divat, én pedig vettem egy tűzpiros overallt, meg egy piros tornacipőt, és ebben mentem ki a színpadra. Elképesztő fogadtatás volt, és úgy jöttem haza a Táncdalfesztiválra, hogy már volt némi tapasztalatom szólistaként a színpadon és így sikerrel vettem az akadályt itthon is.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Mit gondol, ha valamiért nyugatabbra nőtt volna fel, volt olyan tehetséges, hogy ott is befusson?

Az jó kérdés, hogy mi lett volna, ha 56-ban disszidál a család. Mert ez szóba került akkor: a Svábhegyen laktunk, és a házból mindenki a mi lakásunkban gyülekezett, mert az volt a legbiztonságosabb hely a házban, ha lőnek. És akkor a szomszédunkban lakott egy, a Rákosi-korban „deklasszált” elemmé lett buszvezető, aki eredetileg mérnök volt, de nem tudott elhelyezkedni, és megállt egy busszal a ház előtt, hogy tessék, be lehet szállni, elmegyünk innét. Eleinte mindenki lelkesedett, azután szépen lassan összeszorultak a gyomrok az idegességtől, és végül nem ment senki sehova. De ha mégis kimentünk volna, mondjuk, Londonba, ahol történetesen élt is rokonunk, biztos vagyok benne, hogy nem lett volna belőlem zenész. Ezek az angol, amerikai és egyéb, velünk egy idős gyerekek, akik akkor zenéltek, egész más közegben és légkörben nőttek fel. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt, hogy az Illésből vagy Presserékből már csak azért se lehettek volna világsztárok, mert már a viselkedésükben és a megjelenésükben is benne volt a szocializmus. Mondok egy példát: Írországban voltam egy popfesztiválon, nem volt valami nagy siker, és onnét jöttünk vissza Bálint Péterrel, aki a hanglemezgyártól volt velem. Egy hétfői reggelen jöttünk Dublinból Londonba az Aer Lingus járatával, ami olyan volt, mint egy munkásvonat Szolnokról Budapestre, tele ír melóssal, aki ment vissza Londonba dolgozni. A kiszálláskor kicsit lemaradtam a Pétertől, és mindketten elvegyültünk az érkező tömegben. Egy végeláthatatlan hosszú rámpán kellett felfelé mennünk, és csak azt vettem észre, hogy állt ott két ballonkabátos pali, akik két embert hívtak ki a tömegből: a Pétert, meg engem. Csak szúrópróbaszerűen kérdeztek ki, de jellemző, hogy egyből kiszúrták azt a két embert, aki láthatóan nem a nyugati világban élt. A mi generációnknak esélye sem volt arra, hogy ezt a hátrányt ledolgozza, a mainak már igen. Még úgysem volt esélyem, hogy én sokat járhattam külföldre akkoriban.

Ebből a hétvégi, 50 éves Táncdalfesztivál koncertből esetleg lesz valami sorozat?

Biztosan nem. Koós Jani fogalmazta meg pontosan, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen. Ez egy jutalomjáték lesz ennek a generációnak, és nemcsak az előadónak, hanem a közönségnek is. Jövőre nem lesz 50 éves a Táncdalfesztivál, ez tényleg csak egyszer pukkan, és ezt a nagyszabású körítést nem is lehet elvinni Szombathelyre vagy Nyíregyházára. Nekem ezért is fáj, hogy Korda Gyuriék és Kovács Kati nem lépnek fel most, pedig hívták őket, de valamiért nemet mondtak. Viszont ott lesz Késmárky Marika, akit évtizedek óta nem láthattunk, és aki Edina Pop néven énekelt később a Dschingis Khanban. De akkor is, én ezt magyar átoknak tartom, hogy még egy ilyen évfordulóra sem tud az egész műfaj felvonulni örömmel és boldogan, hogy megmutassa magát és vállalja a múltját. De én nagyon örülök ennek a koncertnek, főleg, hogy nekem is az idén van az ötvenéves előadói jubileumom, és körvonalazódik is egy nagykoncert őszre.

Lemezeket csinál még? Néhány év még azt nyilatkozta, hogy tervez.

Volt is lemezem, és tervezek többet is. Wolf Péter hangszerelésével csináltunk egy felvételt, ahol magyar és világslágereket énekeltem szvinges körítéssel, és azóta nem készült ugyan új, de még van bennem több is. Nyilván nincs már az, mint régen, amikor évente kellett csinálni egy lemezt, de lemezt kiadni olyan, mint újságot csinálni: ott van az eredmény, meg lehet fogni.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Nyilván nem véletlenül mondta ezt a példát. Újságot vesznek még az emberek?

Igen. Nem sokan, de még vásárolnak. Van bevétele belőle a kiadónak.

Hogyan vágott bele sikeres előadóként az újságkiadásba?

A kilencvenes évek elején összehoztak egy osztrák kiadóval, aki zenész újságot akart csinálni Magyarországon, ahol addig semmi ilyesmi nem volt. Itt volt tárgyalni a Triállal meg Benkő Lacival, de senki nem vette őt komolyan. Egy közös német ismerősünk megkérdezett, hogy engem nem érdekelne-e, én meg igent mondtam. Találkoztunk, amit megkönnyített, hogy tudtam németül. Kiderült, hogy Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában is csinált ilyet, nálunk pedig ez lett a Zenész Magazin. Ez neki óriási üzlet volt, mert a hirdetéseket háromszorosan tudta eladni, mi pedig lefordítottunk sok cikket magyarra. Két év után aztán beborult a vállalkozása, én viszont már teljesen ráálltam az újságcsinálásra, és azt mondtam, viszem tovább én a magazint.

Hány újság ment át a keze alatt?

Egy idő után rájöttem, hogy egy újságot nem éri meg csinálni, ezért a Zenész után jött a Médiatechnika, ami a mai napig is van. És mivel nem volt itthon semmilyen hi-fi sajtó, jött a Sztereó Sound & Vision, a FotoVideo, a Digitális Házimozi, és még ezeken kívül is volt pár. Illetve volt a Film Színház Muzsika is, ami egy külön történet: ott a régi újság megszűnt, de a szerkesztőség együtt maradt, és kiadót keresett. Végül úgy döntöttem, hogy beszállok, csináljuk meg. Csakhogy még gyakorlatlan lapkiadó voltam, meg a sajtópiac is átalakult, és kiderült, hogy hiába volt eleinte nagy az érdeklődés, nem azt kapták az olvasók, mint az eredeti Film Színház Muzsikától, és veszteséges volt a lap, úgyhogy hamar vége is lett. Pedig próbálkoztam még az akkori Művészeti Alapnál is, hogy támogassák az újságot, de egyik Kollégium sem támogatta.

Nyugdíjasként a megélhetés miatt folytatja még a kiadót, vagy inkább csak unatkozna nélküle?

Nekem a legfontosabb az, hogy csináljak valamit. Benne vagyok ebben a folyamatban, amit nem tudnék csak úgy abbahagyni, és amikor megszűnt egyik vagy másik lapom, úgy éreztem, mintha a gyerekemet vesztettem volna el. Közben meg egyre intenzívebben vagyok jelen az előadói oldalon is, mert sokkal több fellépésem van, mint volt az elmúlt két-három évben. És ezt még mindig nagyon élvezem, amikor kimegyek a színpadra, kézbeveszem a mikrofont, és látom azt, hogy valami megmozdul a levegőben, az leírhatatlan érzés.

Nem unja még a Szóljon hangosan az éneket?

Nem! Ebből volt még annak idején a Corvina zenekarral egy óriási vitánk, amikor már ezredszerre játszottuk az Egy viharos éjszakán című slágert, és a többiek már mondták, hogy hagyjuk, én meg mondtam, hogy nem hagyjuk. Ez egy ilyen dolog, a Rolling Stones sem hagyhatja ki a „Getnót” vagy a Paint It Blacket. Az még mindig fantasztikus érzés, hogy a közönség milyen boldog, ha hallja. És az is fantasztikus, hogy még mindig hívnak fellépésekre ennyi idősen is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ebben a helyzetben nem üresek a napjaim. Nagy kunsztot már nem kell kitalálnom, meg új dalokat sem kell írnom: vagyok én, aki az előadó vagyok, és tudok közvetíteni valamit, amit a közönség befogad, és ez egy nagy ajándék.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.