A negyvenöt epizódjával agyakat leolvasztó Monty Python Repülő Cirkusza sorozat számtalan tökéletesen abszurd jelenettel gazdagította a televíziózást, hiszen megismerhettük a mindig váratlanul érkező spanyol inkvizíciót, a kirándulást tervezgető Mr. Hiltert, a Hülye Járások Minisztériumát, vagy épp a magyar-angol utazószótár szépségeit.
Ez azonban mind semmi nem volt ahhoz a mértékű szürrealitáshoz képest, amivel Nagy-Britannia történelmében számos ponton találkozhatunk. Jó példák erre a XIX. század első felének legfontosabb státuszszimbólumai, az elképesztően testesre hízlalt haszonállatokról készült, dicsekvő (és persze túlzó) festmények.
Leghíresebb darabjaik egyértelműen a mára sem elfeledett durhami ökörhöz kötődik: az 1796-ban született bika, a rövidszarvú marhák (shorthorn, vagy durham) egyik első képviselője ugyanis végigtúrázta a Brit-szigetek minden egyes települését, hiszen hozzá hasonlót (hatévesen 1086 kilósnak mérték, de később akár az 1,7 tonnát is elérhette) korábban még senki sem látott. Porcelánképek (még levesestányérokon is felbukkant!) és festmények egész sora készült róla – utóbbiak reprodukciói pedig ezen felül több ezer példányban keltek el.
Az állat karrierje nem tartott azonban sokáig, hiszen tizenegy évesen, egy szállítás közben azonban súlyosan megsérült a csípője. A seb nem gyógyult, a marha pedig egyre gyengébbé vált. Gazdájának egyetlen választása maradt: a vágóhíd. Az állat ekkor 1,2 tonnát nyomott. Nevét ma számos pub, illetve egy ausztrál falu, Durham Ox őrzi.
A newbusi ökör William Ward 1812-es metszetén / fotó: Yale Center for British Art
A XVIII.-XIX. század fordulóján ugyanakkor számos tehetős brit földbirtokos gondolta úgy, hogy minden addiginál nagyobb és súlyosabb állatokat tenyészt majd ki, eredményeiket pedig sikereikről tanúskodó festményeken örökítik majd meg – néhány esetben esetben úgy, hogy saját, keménykalapot és elegáns ruházatot viselő, büszke alakjukat is a kép egyik oldalára festetik, hogy a népek még véletlenül se felejthessék el, kinek a nevéhez is fűződnek ezek az irigylésre méltónak hitt, de valójában jó eséllyel nem épp boldog sertések, marhák, vagy épp juhok.
Lord Braybrooke és három kosa, John West Giles 1842-es metszetén / fotó: Yale Center for British Art
Az alkotásokon a művész ugyan sokszor egyértelműen túlzásba esett – nyilvánvalóan nem okozhattak csalódást a fizető megrendelőnek, főleg, hogy a képek a különböző gazdák pároztatásra kész állatairól készült katalógusnak is beillettek –, az azonban biztos volt, hogy a modellt álló haszonállatok is jóval méretesebbek voltak átlagos társaiknál. Köszönhető volt ez persze a fejlődő állattenyésztési módszereknek, és a szelektív tenyésztésnek.
A kivételesen nagyra nőtt egyedek számára versenyeket rendeztek, melyeken évről évre egyre több földbirtokos állatai bukkantak fel – így például a hatvanhárom évig (1837-1901) uralkodó, legendás Viktória királynő férje (és egyben unokatestvére), Albert herceg is.
A nevetségesen vékony lábakon álló Gloucestershire-i disznó, Jamws Ward 1800-1805 közt született festményén / fotó: Yale Center for British Art
Az öregedő, de életük során nagy hírnévre szert tett, a gazdaságok élő reklámfelületeként is működő állatok persze – a durhami ökörhöz hasonlóan – arra is jók voltak, hogy pénzért mutogassák őket az ország különböző tájain, de nyugdíjazásuk felé közeledve éveken át hírnevükben sütkérező gazdáik akár jó pénzért meg is válhattak tőlük.
Patriot, a rövidszarvú (shorthorn), 1810 / fotó: Yale Center for British Art
A marhák és sertések méretnövekedéséből – átlagos súlyuk 1710 és 1795 közt akár egyharmadával is nőtt – a kevésbé tehetős réteg is profitált. Egyre több hús jelent meg a piacon, így egyre többen is jutottak hozzá, sőt, lassan az átlagos gazdákhoz is eljutottak a nagyobb fajták első képviselői.
A lincolnshire-i marha, 1823 / fotó: Yale Center for British Art
Az állattartók a több eladható hús miatt több pénzhez jutottak, így az ország gazdasága is erősödött. Épp jókor, hiszen a britek által vívott háborúk ellenére a lakosság száma, így ételszükséglete is gyorsan nőtt.
This is what genetic engineering did to chickens. Imagine what it could do to your brain. Pic: MJ Zuidhof et al. pic.twitter.com/HY2zKGCTSU
— Nautilus (@NautilusMag) October 20, 2014
Az elképesztő hízlalási hullám máig sem ért véget, sőt, világméretűvé duzzadt, a módszer azonban sokat változott: megjelentek az egyre komplexebb tápok és hormonok, hogy alig ötven év alatt szörnyet faragjunk még a csirkékből is.
