Millió mezei egér lepte el az árkot és az utat

[Budapesttől Battonyáig]

Azután elindultam a Gizike néniékhez vonaton, vagyis szenesvagon tetején egy csomó batyus nő között, akik cserélni mentek vidékre ruhaneműt élelemért. Megismerkedtem egy fiatalasszonnyal, és elmondtam neki, honnan jövök és hová megyek. Erre azt mondja, hogy három napja beszélt a nénikémmel, és említette neki, hogy az unokahúgát, vagyis engem várnak.

Közvetlen szomszédságukban lakik, csodálatos a véletlen. El is magyarázta, mivel én még ott nem jártam.

A vonat megállt M. községnél, és a vasutasok kijelentették, hogy a vonat nem megy tovább, de reggel lesz csatlakozás. B. község innen már nincs messze, csupán 17 km. Én igen gyenge lábon álltam, de elindultam mégis gyalogosan a megadott irányban. Útitársnőmtől már a leszállásnál elváltam, és így egyedül indultam el. Elindultam a kihalt ország­ úton lassan ballagva, gondolataim annyira elfoglaltak, hogy sehová nem tekintettem. Több km után igen elfáradtam, és le akartam ülni az út szélén húzódó árok szélére. Ekkor észrevettem, a földeken, amit még életemben nem láttam ilyen mennyiségben, millió mezei egér szaladgált, még az úton is.

Mivel én mindig féltem tőlük, fáradtságom elfeledve rohanni kezdtem, mintha kergetnének.

Később az egyik tanyából egy népesebb csoport jött ki, nők és férfiak, én hozzájuk csatlakoztam. Beszélgetni kezdtünk, de kilétemet nem fedtem fel. A következő házból előkerült az a fiatalasszony, akivel a vonaton megismerkedtem, együtt megyünk tovább. Egy 40 év körüli nő igen nagy szájjal bírt, elkezdi szidni a zsidókat, és többek között kijelenti, hogy többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek. (Újpestről 18 000 embert vittek el, és ez ideig 300-an érkeztünk vissza. Az én falumból 7 családot hurcoltak el, én egymagam maradtam.)

Én egy szót sem tudtam szólni, de a vonatbéli ismerősöm hozzám fordulva mondja, nem az ilyen szegényekről van szó, mint maga, és odasúgja, hogy ez a nő a nyilas pártnak a tagja volt. A legnagyobb zavarban fordultak felém. Próbáltak szépíteni az elhangzottakon. A nagyszájú nő nyomban kijelentette, hogy ő két üldözöttet bujtatott, amíg a felszabadító csapatok megérkeztek. Én nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy nem mindenki ilyen, vannak rendes emberek is. Ezek a köpönyegforgatók még nagy bajt okozhatnak az országnak.

Késő este értem be a faluba, amikor megtaláltam a házukat. Sokáig álltam előtte, nem volt erőm benyitni, hogy hogyan fogom tudni elmondani, hogy Ilonkával mi történt. Mégiscsak beléptem, de köszönni nem tudtam, csak sírtam, az unokatestvéreim ijedten néztek. A legkisebb sírt velem együtt, nem is tudta, hogy miért, hiszen 2 éves volt mindössze. Sokáig nem is merték megkérdezni tőlem a történteket, nagyon tönkrementek az idegeim. Évekig voltam rosszul, mert a gyomrom sem bírta megszokni a rendes ennivalót.

Rokonaim elmondták, hogy a házibácsiéktól sem a feleség, sem a kis Zsuzsi nem jöttek vissza. Az anyósa is odaveszett, csak a sógornője, Klári és a házibácsi maradt életben. M-né, aki annak idején kizavart engem és Ilonkát, szörnyű halállal pusztult el. A petróleumfőzőtől meggyulladt a ruhája, és elevenen elégett. Megírták nagybátyám rokonai, ahol a holmimat hagytam, hogy a lakásukba betörtek, és az én holmimat is elvitték a „betörők”.

Mindenkimet megölték, szüleimet, testvéremet, Ilonkát és a többi hozzátartozóimat. Soha nem láthatom őket. Ki tudja, melyik tömegsír nyelte el őket. Vagy talán a Visztula fogadta be földi maradványaikat hamu alakjában. Én élek, őket soha nem fogom feledni tudni, és velük együtt azt a sok millió mártírt sem, akik rettenetes halált haltak a nácik barbársága által.

Lágerutazás

Holländer Margit feljegyzései

Jaffa Kiadó, 2017