Nem biztos, hogy mindenből kell egy saját a lányoknak is. Például suttyófilmből nem biztos, hogy kellett volna akár egy is. Erre van legalább három – a Tökéletes hang-széria persze csak három filmet tett hozzá a minden ízében fájdalmas alpári csajfilmes szubzsánerhez, de minthogy talán ez gereblyézte össze a legnagyobb rajongótábort, így megkerülhetetlen tényező, ha tetszik, ha nem. Tetszett az előző kettő is, éppen ugyanazt a hátraszaladt szemöldökű undorral vegyes könnyezve röhögést váltva ki belőlem, amit ez az utolsó is.
A történet fonalát a legutóbbi nagy diadal után jó sok idővel vesszük fel, az egyetemi évek és az énekversenyek csillogó világa, ha nem is a régmúlt, de azért eltelt annyi idő, hogy a Bellák mindegyike legalább nagyjából irányba állt már a felnőtt életben, álmaik körvonalai egyre erősebbek és valószerűbbek, ahogy a piedesztálról lassan lekerült mindegyik. Beca például már tudja, hogy az olyannyira áhított zenei produceri munka egyáltalán nem akkora habostorta, amilyennek hitte, olyannyira nem, hogy ott is hagyja az egészet a fenébe, és ha már úgyis épp újratervezés a program, pont belefér, hogy egy utolsó nagy show-ra induljon a lányokkal. A Bellákat ugyanis némi protekció révén meghívják egy turnéra, ahol az európai bázisokon állomásozó amerikai katonák szórakoztatása a cél. Rajtuk kívül meghívtak még más bandákat, tisztességes country- és rockzenekarokat, akik bizony hangszereket is használnak, ami nagyon nem a Bellák terepe, és hogy némi feszültség is legyen a dologban, a fellépők között verseny is van: egyikük lehetőséget kap fellépni a szintén a turnéval utazó gigamenő DJ-vel.
Ilyen formán a harmadik Tökéletes hang-filmben a szokásosnál is több és lényegesen változatosabb a zenei felhozatal, és show látványelemeinek is jót tesz a katonai dizájn. A közeg persze a lányokra is hatással van, kit a csinos katonabácsik, kit a cuki / dögös zenészversenytársak hoznak lányos zavarba, és Amy apjának feltűnése is okoz némi bonyodalmat, már amennyiben az életveszélyes helyzeteket lehet bonyodalomnak nevezni. Természetesen az egész történet teljesen őrült, holdkóros agymenés, a realitástól messzebb, mint bármely science fiction, de Azt pedig, amiért beül, meg fogja kapni, legalábbis többé-kevésbé.
Többé-kevésbé, mert például az eddigi filmek kissé sportfilmes jellegű dramaturgiájától elszakad a mostani történet, és a szokásosan hegymagasra hágó alpáriság szintje is jóval alacsonyabb marad: akadnak persze övön aluli poénok, pajzán gegek, és Amy excrementuma sem marad le az érintett témák listájáról, de például – bocsánatos spoiler – egyetlen sugárban hányós jelenet sincsen. Nekem speciel eddig sem hiányzott volna, de a franchise látványosan visszafogta magát a korábbiakhoz képest, mintha a történet-beli hölgyek mellett az alkotók a közönségnek is bizonyos fokú lelki-szellemi fejlődést szavaztak volna meg. Vagy csupán annyi történt, hogy relatíve méltóságteljes búcsút akartak venni a Bardemi Belláktól.
Azért félreértés ne essék, ez még mindig egy fantasztikusan elmebajos, agyzsibbasztóan trampli suttyófilm, kivételesen inkább női közönségre lőve, melyben a szereplők, amikor nem épp valami teljesen vállalhatatlan marhaságot művelnek, akkor szép ruhákban énekelnek-táncolnak, és kőegyszerű tanulságokat fogalmaznak meg a barátság témakörében. A képlet nem bonyolult, és tényleg nem szabad itt valami bergmani mélységet várni, ami mégis kiemeli ezt a filmet a rémes, suttyó csajfilmek közül, az a szív, ami, ha nagyon mélyen elrejtve is, belecsomagolva a csúcsra járt, tripla kreténségbe, de azért jelen van. Ezek a figurák, ha karikaturisztikusak is, így együtt, csapatként mégis tudnak annyira valószerűek lenni, hogy megidézzék a székekben ülő harmincas nőkben – az esetleges egyezés a valósággal csupán a véletlen műve – azt a sok végtelen ökörséget, amit egykor volt ifjú korukban együtt műveltek, és általában mindazt, amit egymásnak jelentenek, ami miatt akkor is van még egymáshoz közük, amikor életük már szétsodródott.
És még valami: ez a mozi pontosan tudja magáról, hogy mi és mit csinál, és emiatt amikor fullba tolja a kretént, azt nagyon is szándékosan teszi, szégyentelenül szórakoztatva önmagát, az alkotók itt-ott egyértelműen kikacsintanak, a film saját magát figurázza ki, ami – ha jó hangulatban kapja el a nézőt – annyira kizökkentő, hogy lehetetlen nem visítva röhögni az önirónia ilyen magas fokán. Egyéb hangulatok esetén még mindig ott van bármi, amit Rebel Wilson művel, vagy a dalok, amik legalább tényleg jók, didaktikus Friends Will Be Friends helyett egy főhajtásnak is beillő George Michaellel zárunk, viszlát, hölgyek, ki-ki kezdjen valamit az életével, most már védőháló nélkül is menni fog.
Tökéletes hang 3 (Pitch Perfect 3) – színes, amerikai zenés vígjáték, 93 perc – 7/10
