A barátságunk azon a napon kezdődött, amikor Lila meg én elhatároztuk, hogy megmásszuk a sötét lépcsőházat, fokról fokra, fordulóról fordulóra, don Achille lakásának ajtajáig.
Emlékszem az udvar lilás fényére, a langyos tavaszi este illataira. Az anyák már készítették a vacsorát, ideje volt hazamenni, de mi kitartottunk, bátorságpróbásat játszottunk, anélkül hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz. Akkoriban folyton ezt csináltuk, még az iskolában is. Lila bedugta a kezét, aztán az egész karját a csatorna koromfekete szájába, és rögtön utána én is, vadul dobogó szívvel, Lila felmászott Spagnuolo asszony földszinti ablakáig, belekapaszkodott a vasrácsba a szárítókötél mellett, himbálózott egy kicsit, aztán leugrott a járdára, és én azonnal utánacsináltam, pedig féltem, hogy leesem, és megütöm magam. de úgy őrizte a zsebében, mintha egy tündértől kapta volna –, és én figyeltem, ahogy a hegyes fém fehéres alagutat váj a tenyerében.
Aztán amikor kihúzta, és felém nyújtotta, én is beleszúrtam a tenyerembe.
Hirtelen rám pillantott, ahogy csak ő tudott, eltökélten, összehúzott szemmel, és elindult a ház felé, ahol don Achille lakott. Jéggé dermedtem az ijedtségtől. Don Achille a mesék mumusa volt, szigorúan tilos volt megközelítenem, beszélnem vele, ránéznem, meglesnem, úgy kellett tennem, mintha nem létezne, sem ő, sem a családja. Fogalmam se volt, miből fakadhatott a félelem és a gyűlölet, mely a személyét övezte, és nem csak minálunk. Abból, ahogyan apám beszélt róla, testesnek képzeltem, és harciasnak, a nyugalmat és tekintélyt sugalló „don” ellenére. Nem tudtam, milyen anyagból lehet, vasból, üvegből, csalánból, de abban biztos voltam, hogy nagyon is eleven, és forró a lehelete, orrán-száján dől belőle a forróság. Ha csak messziről is rápillantanék, belelövellne a szemembe egy éles, égető valamit, s ha netán arra az őrültségre vetemednék, hogy közel merészkedem a lakása ajtajához, megölne.
Vártam egy kicsit, hátha Lila meggondolja magát, és visszafordul. Tudtam, mire készül, és hiába reménykedtem benne, hogy már megfeledkezett róla. Az utcán még nem égtek a lámpák, és a lépcsőházakban sem. a lakásokból ingerült hangok hallatszottak. Haboztam, hogy kövessem-e Lilát az udvar kékes félhomályából a kapualj sötétségébe. Aztán amikor végre rászántam magam, Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, és megláttam Lilát, a legalsó lépcsőfokon ült. Fölállt, és elindultunk fölfelé.
A fal mellett lépdeltünk, Lila két lépcsőfokkal előttem, én kettővel mögötte, tétováztam, hogy csökkentsem vagy növeljem-e a távolságot. Még ma is magam előtt látom, ahogy a válla súrolja a hámló vakolatot, és emlékszem, hogy nagyon magasnak éreztem a lépcsőfokokat, sokkal magasabbnak, mint a mi házunkban. Reszkettem. Minden lépés zaja, minden egyes hang don Achille volt, a sarkunkban loholt, vagy szembejött velünk, Sült fokhagyma szaga terjengett. Maria, don Achille felesége beledob majd a serpenyőbe, a forró olajba, a gyerekek megesznek, és don Achille kiszívja a fejemet, ahogy apám a márnát szokta.
Sokszor megálltunk, és én mindannyiszor reménykedtem, hogy Lila visszafordul. Folyt rólam a víz, hogy róla is-e, nem tudom. Föl-fölnézett a magasba, nem értettem, mit néz, csak a nagy ablakok szürkesége látszott minden lépcsősor végén. Hirtelen kigyúltak a lámpák, de halvány, poros fényt árasztottak, és sok-sok árnyékos zug maradt, teli veszéllyel. Vártunk, hogy kiderüljön, don Achille kapcsolta-e föl a villanyt, de nem hallottunk semmit, se lépéseket, se ajtónyitás vagy -csukódás zaját. Aztán Lila továbbindult, én meg utána.
és én nem ellenkeztem, de csakis azért voltam ott, mert ő ott volt. Mentünk lassan fölfelé, az akkori legnagyobb félelmünk felé, mentünk, hogy szembenézzünk a rettegéssel, és kifaggassuk. A negyedik lépcsősornál Lila váratlanul megállt. Bevárt, és amikor melléértem, felém nyújtotta a kezét. Ez a gesztus örökre megváltoztatott közöttünk mindent.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Park Könyvkiadó, 2016
(Kiemelt kép: Thinkstock)
