Toccsan a bárány a hideg füvön, bele az életbe, ahogy Tudja István kihúzza az anyajuhból az újszülöttet; véresen gőzölög a mozdulatlan test, cafatokban rajta a magzatburok, csak a homloka meg a patái világítanak fehéren a leszakadó éjszakában.

Legelni volt kint a nyáj, István apja, Tudja György őrizte, terelte az állatokat. Szürkült, mire hazafelé vették az irányt, sietni kellett, három toklyónál is megindult a szülés.

„Kinn a feje, kinn a feje!” – ezt kiáltotta át az öreg a kerítésen a fiának, ahogy a házhoz értek, bottal bökött a jószágra.

István szempillantás alatt diagnosztizált, „valami nem differenciál, apu”, elkapta a kínlódó jószág hátsó lábát, feldöntötte, és már nyúlt is be a bárányért. Közben magyarázta nekünk, mintha állatorvosi egyetemi előadáson ülnénk nála, pedig hát egy perce még egymás létezéséről se tudtunk, hogy normál esetben egyszerre bukkan ki a mellső végtag és az orr, ám ha a láb hátra marad, akkor elakadhat a kicsi a szülőcsatornában, bedagad a feje, megfullad, s viszi magával az anyát is a halálba.

Mondat közben odabent megigazította, megragadta azt a lábat, és alig ért a disszertáció végére, kint is volt a beszorult bárány.

Mellesleg jegyzi meg István, hogy „mutatkozik benne még egy”, mármint kisbárány a toklyóban, de hagyja szusszanni az elerőtlenedett anyát. Inkább utánanéz a másik két utolsópercesnek, azokat szerencsére elég a tekintetével segítenie.

Negyedóra sem telik, rendben világra jönnek a születni rendelt báránykák, addigra Gyuri bácsi föltereli az összes állatot a hodályba.

István “pakol”, egy magatehetetlen újszülöttet a lábánál fogva kap fel, viszi az anya után, mint egy szatyrot.

A hodályban kétszáz toklyó, vagyis nőstény juh, még épp vemhesen, vagy egy-két nappal ellés után; a gyapjúpuha kirakós nekinekilódulva hömpölyög körbe a karámban, lábainál megszámlálhatatlan kisbárány rí, éhesen, anyját keresve. A földön szalma, a levegőben szénaillat s bégetés, gyér fény; tényleg csak egy betlehemi jászol kéne a sarokba a kisdeddel, Máriával, Jézussal meg a három királyokkal.

Gáspár, Menyhért és Boldizsár helyett itt, a bodrogközi Révleányvár határában a két Tudja a király, a hetvenhárom éves Gyuri bácsi és az épp negyvennel fiatalabb István. Van föld, hozzá gép, van erdő, és van állat a juhon kívül is, mindenféle, baromfi, „vágni való kakasok, meg gyöngyi, meg kacsa, liba”, disznó, marha, és van egy lipicai kanca, az unoka örömére, meg egy póni, az unoka még nagyobb örömére, lehet ügetni elunásig a papa meg a nyája mellett.

„A tehen kiskora óta velünk, ennyike volt, amikor hoztuk, ha elfekszik, ugrálhat rajta a gyerek, nem hőbörög – így István -, és a lipicaival sincs gond, ő egyévesen került ide, vad ménesből, de hamar megjámborítottuk. Azért tegnap, míg kombájnoztam, csak lehúzta a fejéről a kötelet a nagyságos asszony, és megindult, ki a határba, megfürdött a sárban, pucolni kéne.”

A juhokkal nincs ilyen föladat, maguk pucolják a bárányaikat, igaz, előbb szigorúan össze kell ismertetni őket az újszülöttjeikkel. Azt mondja Gyuri bácsi, hogy „a természetben elvonul az elleni készülő toklyó, de ha tartva van, azonnal szagoltatni kell vele a bárányát, mert ha megszárad a kicsi, már nem ismeri meg, és üti el maga alól, el a tőgytől”.

Eredményes az este, szülnek sorban a hodályban is a toklyók, az egyik hármat ellik, mindjárt tíz kisbáránynál tartunk, mosolyog az öreg. “Ki kell pottyantsák.”

„Megismeri minden juhát, Gyuri bácsi?” „Hát. Konyítom.”

Tudja György gyerekkora óta birkás.

„Kutyaélet. Nem olyan, mint a marha, hogy megeteted, aztán kész, ezeket körmölni kell, nyírni, elletni, figyelni rá egész nap, kelni hajnalban, dolgozni vele, s mi még éjjel is kinézünk rá. De hát csinálom, mert szeretek kapaszkodni, szeretem a mindig picit többet.”

Kapaszkodott is Tudja gazda a sok évtized alatt, apránként fölvásárolta a földje körüli parcellákat, mert „jó az, ha kevés a szomszéd”.

Közben fölnevelt három gyereket.

A legkisebb, István, elvégzett mindenféle mezőgazdasági iskolát, traktortól a vetésen át az elletésig mindenhez ért. Ő az utód.

„Ki tudja, hol lennék most. De végül maradtam. Jól tettem. Vétek lett volna elhagyni, amit apu összerakott. És azt a tudást sem lehet megszerezni csak úgy, ami az ő fejében lakik, meg most már az enyémben is. Próbálkoznak sokan a birkával, de aki szakértelem nélkül fog hozzá, annak szenvedés az élet, jószágnak kárja, mindennek kárja.”

Itt kár ritkán adódik.

Hosszas kísérletezgetés során alakult ki az állomány, „több ágból van összekeverve”. A spéci tudjai mix gyors növésű, betegségnek ellenáll, és igen szapora: évente kétszer vemhes, sok az iker, a „kettős”, s akad „hármas” is nem egy.

A bárányokat pár hónapos korukban „viszi az olasz”, a mostaniak húsvétkor végzik talján asztalon. A toklyóknak úgy öt-hat év jut a nyájban, addig egy dolguk van: utódot nevelni.

„Igazság szerint kétéves korára kellene először ellenie, de hát közte jár a kos, beűződik hamarább, némelyik alatt már bárányként, egyéves korára bárány béget.” Aztán félévente új vemhesség az életprogram, egészen a „selejtezésig”.

„A leggyakoribb, hogy a tőgye meghibál. Főleg, amelyik kettest szül, mert azok ráncigálják, begyullad, elreked. Olyankor azt még felneveli az anya, aztán megyen a sorsára, viszi a kupec, nem kell, hogy hízzon ránk, fogja a helyet.”

A nyáj rangidőse egy tizenkét éves toklyó, igaz, „nincs már foga elöl, de hátul a zápja még ép, rágni tud, eszik rendesen, jó bárányt nevel, rendben a tőgye, minek bántanánk”.

És egyre csak születnek a bárányok. István figyel, lesi, mikor, hol kell közbeavatkozni, apja viszont nem aggódik, „ha bevette, ki is adja”, inkább arra figyel, hogy tényleg az összes anya felvegye a kicsinye szagát.

Botjára támaszkodva mutatja fiának, melyik kicsi, melyik anyához tartozik; nem mintha István magától ne tudná, de hát lehet bármilyen penge az új generáció, a gazda sírig gazda marad.