A legenda szerint Nagy Lászlótól megkérdezték, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: költő, író. Mire azt kérdezték: na, jó, de mit dolgozik? Mifelénk valahogy úgy alakult, hogy az írók többségének, a megélhetést tekintve legalábbis, soha nem az volt a foglalkozása, hogy író. Miért adta a fejét az írásra?
Az emberi agy olyan, hogy bizonyítékra van szüksége ahhoz, hogy elhiggyen valamit. A mi kultúránkban két nagyon különböző módon működő bizonyítási eljárás alakult ki, az egyiket tudománynak, a másikat művészetnek nevezzük.
A világ e kétféle megközelítésének igénye mindenkiben benne van, és erre a bennem is meglévő kettősségre az én megoldásom az lett, hogy irodalomtörténész és író szeretnék lenni.
De addig nem mindenki jut el, hogy egy rangos kiadó, a Magvető adja ki a kötetét. Oda hogyan vezetett az út?
2011-ben elnyertem a Petri György-díjat, amelyet olyan, elsősorban fiatal költők, írók, drámaírók, esszéírók kapnak, akiknek még nem jelent meg önálló kötetük. A díj kettős: a díjazott megkapja a Petri György élőmaszkja alapján készült szobrot, a Magvető Kiadó pedig megjelenteti a szerző első kötetét. Nekem 2005-ben már megjelent egy verseskötetem a Kláris Kiadónál, de a kuratórium eltekintett ettől, és a Magvető kiadta a második kötetemet, a Bulvárt. Így kerültünk kapcsolatba.
Emeli egy író ázsióját, ha a Magvetőnél jelenik meg? Segíti a karrierjében?
Óriási elismerés, ha egyszer csak azt érzed, hogy van egy nagyon jó szakmai közeg, amely fontosnak tartja, amit csinálsz. A Magvetőnek nagyon jók a szerkesztői, erős visszajelzéseket kaphat tőlük az ember. Az a legnagyobb segítség, hogy szólnak, ha valahol nem pontos a szöveg, mert így egyre jobb költő lehet belőled.
Hogyan találtak egymásra Gothár Péterrel?
Gothár az Írók Boltjában rábukkant az utolsó előtti kötetemre, A rodológia rövid történetére, és a most negyedéves zenés színészosztálynak rendezett belőle egy vizsgaelőadást.
Mit jelent a rodológia?
Egy fiktív tudományág, amely a rodok, vagyis régvolt emberek emlékanyagainak kutatásával foglalkozik. Ezt a fikciót használtam fel arra, hogy egy áltudományos keretrendszeren belül, egy soha nem létezett tudomány történetét bemutatva megpróbáltam végigmenni a magyar költészet történetén. A kötet versekből áll, bár van egyfajta narratív szerkezete: verses formában közöltem az áltudományág tanulmányait, enciklopédia cikkeit és más hasonló írások kivonatait. [A rodológia rövid történetéről Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője így nyilatkozott: ,,különleges és pimasz” vállalkozás. A végeredmény egészen meghökkentő, élvezetes paródiáját adja a tudományos diskurzus világának, miközben kiemelkedő humorral és frappánsan ölti magára régi költészeti hagyományok jellemzőit. – A szerk.]
Úgy tudom, Gothár hallgatói nem értették, miről szólnak a versek.
Amikor még a vizsgára készültek, Gothár kérte, hogy menjek be és beszélgessek a hallgatókkal, mert nem értik, miről szólnak a versek. Hozzátette, hogy ő sem. Mondtam, hogy én sem. Aztán kiderült, hogy mindegyikünknek szólnak valamiről, csak mindegyikünknek másról, máshogyan. Közelebb lehet kerülni egy szöveghez, beszélgethetünk arról, hogy melyikünk értelmezése következetesebb, de a saját értelmezésemet semmivel sem tartom elfogadhatóbbnak, mint bárki másét. Vannak olyan szövegrészek, amikre irodalomtörténeti szempontból rá lehet világítani, el lehet mondani például egy versről, hogy úgynevezett felező tizenkettesben íródott, és az milyen magyar és külföldi költészeti hagyományokra reflektál. Vagy lehet arról beszélni, hogy egy-egy sor kinek a szövegére utal. De egyáltalán nem biztos, hogy fontos, én mit akartam mondani ezekkel a versekkel. Még az is lehet, hogy semmit.
Grecsó Krisztán azt mondta önről: valódi nyelvújító, nyelvrontó, nyelvépítő, egy épülő mondatuniverzum az övé, amely szinte pökhendin előd nélküli.
A retorikában túlzásnak vagy hiperbolának nevezzük ezt az alakzatot, amely a dolgok valódi mértékének felnagyításával ér el esztétikai hatást. Nagyon örül az ember, persze, ha ilyen kedves szavakat mondanak róla, de az a szöveguniverzum, amire Grecsó utal, még éppen hogy csak túl van az ősrobbanáson.
Hogyan jött létre a Katona József Színház Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler
című darabja?
Gothár szerette A Rodológia rövid történetét, látott benne színházi lehetőséget – amit én eleinte kevésbé láttam benne –, és a hallgatói vizsgaelőadása után, novemberben kitalálta, hogy írjak neki egy darabot, a Katona pedig kitalált rá nekem egy féléves alkotói ösztöndíjat. Az volt a megállapodás, hogy nyár végére kell próbálható állapotba hozni a darabot. Legalább négy-öt rendes nekiülésünk volt. Az egyik a Hóhérok bemutatója után történt, amikorra már írtam egy fél darabot. Gothár akkor azt mondta: ezt inkább hagyjam abba, és kezdjem elölről az egészet! Aztán küldtem neki az ötleteimet, de egyik sem volt eléggé jó. A fő nehézséget az okozta, hogy azt, ami a versekben működik, hogyan lehet átrakni drámába. A drámához történet kell, amit a karakterek viszonyrendszere mozgat. De milyen karakterek és milyen konfliktusok érdekesek ma?
Gothár jobbnál jobb ötleteket adott a történet alakításához, rengeteget tanultam tőle. Aki csinált már ilyen munkát, tudja, mekkora lendületet ad egy jó ötlet, de még ennél is fontosabb, ha valaki jól tud húzni. Gothár ránézett a szövegre, és rögtön tudta, mit kell kihúzni belőle. Az embernek vérzik a szíve azért, amit már megírt és tetszik neki, de a húzás tud a legtöbbet segíteni. Gothár meglátásai működőképesnek bizonyultak, és azt hiszem, a végeredmény jó lett.
Miről szól a darab?
Röviden egy nyomozás történetéről. Meghal egy negyven és ötven év közötti feleség, kés áll ki a hátából. A történet egyik szála, hogy a férje ölte-e meg a nőt, a másik szál pedig a nyomozó családi élete. A két szál találkozik egy ponton. Ahogy előre halad a nyomozás, visszafelé haladunk a történetben, egyre jobban megismerjük a haláleset előzményeit, és szép lassan megértjük, hogy egy teljesen banális kérdés körül bontakozott ki minden. Mindegyikünk élete tele van ilyen banális történetekkel, amikkel az őrületbe kergetjük egymást. Minden párkapcsolatban vannak olyan apróságok, amiket nem bírnak elviselni egymásban. A darabból majd kiderül, hogy történt-e gyilkosság vagy nem, de a lényeg az, hogy mindannyiunk életében történhetne gyilkosság, mert nincs beszélgetéskultúránk, az egymást idegesítő dolgainkat nem tudjuk megbeszélni. Nem tudjuk megoldani a konfliktusokat, hordozzuk őket, és akár végzetesen is megnőnek.
Súlyos komédiáról van szó?
Igen, ez a legtalálóbb műfaji megjelölés. A darab célja egy olyasféle nevetés előidézése, amely csak alig-alig különböztethető meg a sírástól.
Miért érdemes majd megnézni az előadást?
Mert kiderül belőle, milyen szörnyen hülyék vagyunk. Alapvetően szomorú dolog ez, de kicsit javít rajta, hogy reményeink szerint nagyon vicces előadás lesz, mégpedig olyan formában, hogy nem másokon, hanem saját magunkon röhögünk. És persze azért is érdemes megnézni az előadást, mert elképesztően jók a színészek, és már most, a próbákon látszik, hogy nagyon izgalmas és nagyon részletgazdag lesz a rendezés.
Van-e különös, mai aktualitása az előadásnak?
Szerintem nem lehet ma olyan szöveget írni, amiben a befogadó, ha akar, ne ismerne fel valamilyen kortárs, aktuálpolitikai, közéleti utalást. Nem biztos, hogy nekem is eszembe jutott, amikor írtam, de ez nem jelenti azt, hogy nincs benne a szövegben. Nem óriási társadalmi konfliktusokat vet fel a darab, nem azt, hogy mi a problémánk a hatalommal, hanem mindennapi, mikroszkopikus ütközéseket – de azokba belepusztulunk.
Esterházy Péter a gondolat és az írás viszonyáról úgy fogalmazott: ,,Az irodalom – a filozófiával, a tudományokkal ellentétben – nem gondolatokkal, hanem a szavakkal és képekkel operál. Az irodalom nem arra való, hogy fontos gondolatoknak formát adjon. Ha egy regényben olyan mondatok vannak, amikkel nagyon egyetértünk vagy nagyon nem értünk egyet, az gyanús. Az irodalom ennél sokkal rejtélyesebb, többfélébb. A regénynek legyen mondanivalója, de az nem jó jel, ha az írónak van mondanivalója, valami kompakt és üdvös dolog, amit be akar csomagolni. A gondolatnak ilyen értelemben nincs jelentősége. Amikor van egy csábító gondolat, valami fontos üzenet, amiről azt érzem, hogy na, ezt bele kéne suszterolni, az rossz, mert leegyszerűsíti a dolgot. Akkor az a mondat lesz ott, na de az semmi, az egy igen–nem dolog. Az a jó, ha ezerféle”. Önnél hogyan működik ez? Van a fejében mondjuk egy szellemes szóösszetétel, egy játékos ritmus, és arra fűzi föl a szöveget?
Az biztos, hogy gondolat sosincs. Van egy hangulat, egy versforma, egy téma, mondjuk hallottam valamit valahol, és megfordul a fejemben, hogy ki lehetne bontani, de olyan soha nincs, hogy előre tudom, mit fog jelenteni a vers, ha majd sikerült megírnom. Az úgynevezett mondanivaló, gondolati tartalom megtalálása a munkafolyamat része, ami menet közben alakul ki. Segédeszköz lehet hozzá sok minden. Írás közben folyamatosan döntéseket hoz az ember, egy hívórímre például rengeteg felelőrímet lehet választani, és bár tudatosan nem határozza el, hogy mi felé akar menni, a választással mégis egy határozott irányba halad.
