Hogy nevethet ez a nő, miközben haldoklik az anyja?

Ez az egész film egy rakás szar

– üvölti magából kikelve John Turturro a forgatáson, miután sokadik nekifutásra sem sikerül elmondania a szájába adott olasz mondatokat. Persze nem az általunk nézett filmre gondol, hanem arra, amit azon belül forgatnak éppen. Az Anyám mozija ugyanis egy elismert, ám válságba jutott római rendezőről, Margheritáról szól, aki épp belevág egy nagyszabású film forgatásába, mikor anyja kórházba kerül. Az orvosoktól érkező rossz hírek után Margherita elkezd mindent megkérdőjelezni: nemcsak a filmjeiben elkoptatott paneleket érzi hirtelen hazugnak, de a saját pózait is, amellyel az életét igyekszik egyenesben tartani.

A forgatás azonban nem állhat le, ahogy természetesen maga az élet sem.

Nanni Moretti filmje jól domborítja ki az ebben rejlő abszurditást. Egy hozzátartozó haldoklásában ugyanis épp az a szürreális, hogy miközben minden jelentéktelenné válik, mégis kérlelhetetlenül csordogálnak tovább a hétköznapok, mit sem törődve a mi fájdalmunkkal és megilletődöttségünkkel. Az évtizedes rutinok pedig bámulatosan megbízhatóan működnek. Miközben anyja az intenzíven fekszik, Margherita ugyanúgy képes bosszankodni a legapróbb technikai bakin, lánya rossz iskolai jegyein, vagy egy színész bénázásán. A kórház folyosóján még a sírás fojtogatja, este mégis azon kapja magát, hogy hangosan nevet egy otromba poénon.

Ezt a feszültséget Barry Huggins, az extravagáns New York-i színész berobbanása fokozza a végletekig. Barry egyfelől önérzetes ripacs, aki elfelejti a szövegét, és bármikor megakasztja a forgatást olyan súlyos indokkal, minthogy viszket az arca a műbajusz alatt.

Emellett gátlástalan kamugép, aki Kubrickról szóló álanekdotákkal szédít mindenkit maga körül, és már a reptérről hazafele kikezd az őt szállodába fuvarozó rendezőnővel, majd a megdöbbenést látva közli, hogy természetesen csak viccelt.

Nemcsak alaposan felbosszantja Margheritát, de egyben ki is zökkenti őt a rá telepedő melankóliából, végső soron elősegítve a válságból való kilábalást. Emellett magát, a lassan csordogáló filmet is felrázza, merthogy az elementáris John Turturro mindenki elől ellopja a show-t. A harsány ripacskodás rétege alatt finom, lélektani folyamatokat is képes megjeleníteni, akárcsak az Aznap éjjel lecsúszott ügyvédjeként, vagy a Coen-testvérek számos filmjében. Kiváló ellenpontját képezi a főhőst alakító Margherita Buynak, aki csendesen sodródik az elkerülhetetlen végkifejlet felé.

Az Anyám mozijában épp az a legmeglepőbb, hogy semmi igazán váratlan nem történik benne. Nem csúszik át édesbús romkomba, nem boronálja össze a fura főszereplőpárost, de nincs lesből támadó melodráma és happy end sem.

A kiábrándítóan kiszámítható élet az, ami van. Úgy, ahogy ismerjük: ahol a fordulat és a katarzis sokszor elmarad, a cselekményszálak pedig a semmibe futnak, csak utólag adhatunk értelmet nekik.

Nanni Moretti készített már Aranypálma-díjas filmet a gyereküket elvesztő szülők gyászáról (A fiú szobája), a sok tekintetben önéletrajzi ihletettségű Anyám mozija ennek méltó párfilmje lett. Lassan hat, szinte észrevétlenül válik emlékezetessé.