Kétségtelenül nagyobb, trendibb és látványosabb, mint a korábbi, ikonikus Poirot-színészek hetyke kis bajusza volt, ám valójában semmi pluszt nem ad hozzá a figurához, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy többet takar el a legendás belga detektív arcából. Mindez nagyjából igaz Branagh filmjére is, amely inkább csak újrafazonírozza, semmint újragondolja a történetet, és ami még ennél is nagyobb baj: bármikor hajlandó feláldozni a karakterábrázolást a látvány oltárán.
Eleve nem túl biztató jel, ha egy Agatha Christie-klasszikus feldolgozásában a főhős felturbózott hipszterbajusza számít a legnagyobb újdonságnak. Márpedig Branagh keveset tud felmutatni ezen kívül Sidney Lumet 1974-es verziójához képest, amely szintén korabeli sztárparádét vonultatott fel az Isztambulból Calais-ba tartó luxusvonaton. Persze a bűnügyi sztorira ezúttal rákerül a politikai korrektség szűrője, itt-ott hangsúlyozva a nagy háborúk közti korszak rasszista előítéleteit. Emellett megpróbál egy kis kültéri akciót lopni a tisztán intellektuális kalandokba, bár ez a szál elég sutára sikerült.
Ezeken a finomhangolásokon túl viszont alig nyúl hozzá az eredeti cselekményhez, amit egyfelől tarthatunk becsülendő szöveghűségnek, de akár lehangoló ötlettelenségnek is. Aki tehát ismeri Christie híres bűnügyének megoldását, ne számítson semmiféle meglepetésre, mert ilyesmiről szó sincs: a posztmodern gegek helyett itt a szélesvásznú nosztalgia az úr. A Közel-Keleten haknizó Poirot-nak ezúttal is egy gyilkosság zavarja meg a vonatútra betervezett pár napos pihenését, így meg kell találnia a tettest, míg a mozdonyt ki nem szabadítják a lavina fogságából. Az ügy azonban jóval nehezebbnek bizonyul, mint elsőre gondolta. És nem azért, mert hiányozna a gyanúsított, épp ellenkező a helyzet: minden utas veszettül gyanús.
Branagh tehát nem a plusz csavarokra, sokkal inkább a hangulatra és a látványra koncentrál, és épp ez a legnagyobb erőssége a filmnek. Mert nem pusztán a menő bajuszokról van szó, hanem a ruhákról, az étkezőkocsi aprólékosan kidolgozott díszleteiről, a végeérhetetlen kameramozgásokról, amelyekkel bebolyongjuk a szűk, kissé klausztrofób folyosókat, vagy a hatásos, bár olykor giccsbe hajló nagytotálokról a fagyos tájban zakatoló gyorsvonatról.
Egy vérbeli kamaradrámát azonban nem vihetnek el a hátukon az impozáns külsőségek, csakis az izgalmas karakterek. Még akkor is így van ez, ha ezt a kamaradrámát történetesen blockbusternek szánták. Mindezt nyilván nem kell magyarázni a színház felől érkező Branaghnak, aki szorgosan követte is Lumet receptjét: hihetetlen sztárgárdát válogatott össze, hogy a színészek nevükkel és karizmájukkal pótolják a mozgalmasság hiányát. Ám ez a névsor csak a plakáton és a stáblistán mutat olyan jól, a vásznon már kevésbé sikerült meggyőzőre. Míg Vanessa Redgrave, Anthony Perkins vagy épp Sean Connery képes volt életre kelteni 1974-ben a karakterét, a mostani szereplők hiába igyekeznek, nem kapnak elég teret a kibontakozásra.
De ő még az üdítő kivétel, hiszen epizódszereplőként kihozza a maximumot az elviselhetetlen fráterből. Ám Judi Dench, Penélope Cruz, Willem Dafoe vagy épp Az ébredő Erővel berobbant Daisy Ridley figurája is ugyanolyan kétdimenziós marad. A film igazából iskolapéldája annak, hogyan kell elpazarolni egy elképesztő szereplőgárdát. Talán Michelle Pfeiffer szexéhes dívája az egyetlen, aki valamennyire érvényesül, de ő sem veheti fel a versenyt Lauren Bacall alakításával. Erről persze nem ő, hanem a rendezés tehet.
Branagh ugyanis annyira elmerült az általa alakított Poirot nagyszerűségében, hogy a többieket érdektelen statisztává fokozta le maga mellett. Legtöbbször nem is tehetnek mást, minthogy okosan vagy aggodalmasan bólogatnak, amíg végighallgatják a detektív bölcselkedő monológjait.
Helyét kitölti a kellemes humor, az akció és az eredetire sokkal kevésbé jellemző moralizálás, az érzelmi építkezés azonban félbemarad. Az operai méretűre dagasztott finálé így különösen üresen kong, meg sem közelítve az eredeti lezárás csendesebb, fojtott feszültségét. Az összecsapott akciójelenetekkel mintha Guy Ritchie felpörgetett Sherlock Holmesát akarná másolni a film, de hamar el is bizonytalanodik, és inkább visszatér az intellektuális nyomvonalra. A végeredmény arra elég, hogy nosztalgiát ébresszen a könyv, vagy Lumet filmje iránt, de arra nem, hogy teljes élményt nyújtson.
Persze nem arról van szó, hogy fatális hiba volna felszállni Branagh expresszére. A kupék kényelmesek, az ablak melletti helyekről pedig simán elnézelődhetünk két órán keresztül, amíg tart az út. A személyzet modora kellemes és a kiszolgálásra sem lehet nagy panasz. Csak arra ne számítsunk, hogy új, izgalmas helyeket fedezünk fel ezzel a járattal, a katarzis nevű állomást pedig még véletlenül se keressük a menetrendben.
Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express), 2017, 114 perc. Értékelés: 6/10
Borítókép: Twentieth Century Fox/Forum Hungary
