Ötdolláros kirgiz prostikba futott bele a magyar stáb

A repülőn mégsem Karina mellé került. Isztambulig még együtt utaztak, de azt átaludták, és utána az Isztambul–Biskek úton már szem elől tévesztették egymást. Az Annamari melletti ülésre egy hihetetlen méretű kínai gyömöszölte be magát, aki ráadásul rendszeres időközönként pokoli büdöseket eregetett.

Ilyenkor mindig kedvesen rámosolygott Annamarira. Mivel a kazah gép ülései amúgy is kényelmetlenül szűkek voltak, és a gépet átható vécészag terítette be, az út iszonytató volt. Annál is inkább, mert a kis stáb szétszóródott, csak rémült pillantásokat küldözgettek egymás felé. Ötórás repülés után a gép a kazahsztáni Atirau töltőállomáson szállt le, hogy üzemanyagot vételezzen, és még órákig várakozzon, teljesen figyelmen kívül hagyva a menetrendet. Az operatőr valahogy meggyőzte a stewardesst, hogy engedje ki őket a levegőre, így mind a heten kiléphettek az ázsiai naplementébe. Száraz forróságot lélegeztek be, körös-körül a sztyeppe: puszta, élettelen, sárgás föld, amelyet a hatalmas vörös napkorong festett barnára. Ezen az elvarázsolt töltőállomáson maradtak először magukra ők heten, sok ezer kilométerre hazájuktól, ahol még csak dél volt. Amikor a gép ismét fölszállt, már alig volt fény, de ahhoz elég, hogy a távolban megpillantsák az égbe törő, fehér hóval borított csúcsokat, a Tien-san fenséges hegyláncait. Fekete éjszakában érkeztek meg a kirgiz főváros kihalt repülőterére. A külföldiek számára fenntartott váróterembe terelték be őket, ahol örömmel nyúltak el a kopott heverőkön, és kortyolták a sötét, erős teát, amit két fiatalember szolgált föl nekik, nagy tisztelettel. Majd órákig nem történt semmi. Annamari és Dános Miki, bírván az orosz nyelvet, próbálkoztak a személyzettel, de csak annyi derült ki, hogy vasárnap van, lényegében munkaszüneti nap, így teljesen rendjén való, ha akadozik az ügyintézés, a csomagkiadás. A hajnal első sugarai már Dános Miki vérbe borult arcát világították meg, aki is váratlanul kirgiz nyelven kezdett üvölteni,

úgy, hogy beleremegtek a silány falak. A hangerő vagy a tökéletesen elsajátított török eredetű ázsiai nyelv tette, nem tudni, de felgyorsultak az események, mosolygós kirgizek jelentek meg a csomagjaikkal, amelyek, mint kiderült, órák óta az irodában várakoztak. A belépési papírok kitöltése újabb akadályt jelentett, lévén valamennyi űrlap kirgiz nyelvű, de Dános az egyszerűség kedvéért mindenkiét maga töltötte ki. Rövidesen egy az ötvenes évekből itt maradt buszban ültek valamennyien, száguldva a szálloda felé. A busz egyetlen piros lámpánál sem állt meg,mint később kiderült, azért, mert ha megállt volna, soha többé nem tud elindulni. A KRESZ eme durva megsértésének kockázata viszonylag csekély volt, mivel a keresztforgalom főképp szamarakból állt.

Mire a szállodához értek, már szinte kábultak voltak a fáradtságtól. A recepciónál senki sem tudott lefoglalt szobáikról, mire ismét Dános emelt hangú kirgiz fenyegetései meg némi USA-dollár vezetett az áhított kulcsokig. A lift nem működött, a lépcsőkön viszont kockázatos volt a csomagokkal haladni, mert részben mozogtak, részben teljesen változatos távolságokra helyezkedtek el egymástól, így az egy Dános Mikit kivéve mindenki orra bukott. A nem működő lifttel szemben, kis asztalkán aludt a gyezsurnaja, vagyis az ügyeletes, egy fiatal kirgiz lány, hosszú, fényes fekete copfa mellette, az asztallapon pihent. Jöttükre felkapta a fejét, elmosolyodott, két szeme még sötétlett az álomtól. Jobbról-balról aranyfog csillogott a szájában. Kinyitotta hatalmas könyvét, beírta az adataikat, megmutatta a szobáikat, közben nem győzött csodálkozni, hogy Magyarországról érkeztek, ilyen nagyon messziről. Karina sápadt volt, rázta a hideg, botorkált a kimerültségtől. Annamari bekísérte a szobájába, majd végre magára maradhatott a sajátjában, amelynek gondosan bezárta az ajtaját. Hasztalan,a kulcs körbeforgott, és nem zárt. Már a hallban is feltűnt a szálloda egykori barokkos, még pusztulásában is impozáns pompája, foghíjas gipszstukkók, hatalmas, bár vaksi csillárok, aranyozott keretbe illesztett tájképek és szakadt, de lakályos fotelek alkották a berendezést. A szoba is díszes volt, és első ránézésre minden igényt kielégítő. De csak első és felületes ránézésre. A fridzsider és a tévé nem működött, az ablakkeretet díszítő olajzöld gipszgirlandokra ragadt bogártetemek jelezték a hely változatos állatvilágát, a fürdőkádban az otthonról is ismert életerős csótány futkározott, a csapból barnás színű víz folyt. De mindez nem számított, mert Annamari kilépett a balkonra, és karnyújtásnyira tőle ott voltak a hegyek. Az alsóbb vonulatok furcsán kopárak, semmi zöld növény rajtuk, majd a hóhatár fölött a kápráztató fehérség. Annamari libabőrös lett, fizikai boldogság járta át, érezte, ahogy lehatol a gyomráig, majd lejjebb, az ágyékáig.

Beleszédült a látványba. Azután utolsó erejével rádobta magát az ágyra, és miközben még érezte az iménti boldogságot, felbukkant valami ősi, szinte állati félelem is, hogy örökre itt marad, soha nem jut haza, nem látja viszont a gyerekeit, a férjét.

Dörömbölésre ébredt, valaki kegyetlenül verte az ajtaját. Karina volt az. Az operatőr és a világosító már lent toporzékoltak a hallban, rég a Kirgizfilmben kéne lenniük, de hiába telefonáltak Annamari szobájába, ami nem is csoda, lévén a telefon – akárcsak a lift, frigó, tévé stb. – üzemen kívül. Annamari szinte kómában állt a zuhanyrózsából ömlő rozsdás víz alá, könnyű nyári ruhát vett, és lefelé rohanva a lépcsőkön csak egyszer bukott orra egy kirívó szintkülönbségen. A fiúk a lenti bárban kókadoztak, valami orosz-angol keveréknyelven szőve a kapcsolatot az orosz bármennel és a helyi italfelhozatallal. Az utcán fojtogató forróság fogadta őket, a nap égetett. Szótlan sofőrjük már a volán mellett ült, cigarettázott és elmerült a Vecsernij Biskek friss, nyomdaszagú példányában. A kisbusz meglepő vehemenciával indult meg, hogy azután csak kis híján kerülje el az összeütközést a szálloda parkjában legelésző tehéncsordával. Temír, a sofőr szentségelt, Karina és Annamari rémülten kapaszkodtak elöl, a fiúk a hátsó ülésen a helyi pénzt nézegették, amire a szállodában tettek szert. Mindössze tíz dollárért egy marék szomot kaptak, s a kirgiz pénz szerencsétlen elnevezése a legvadabb szóviccekre és megállíthatatlan vihogásra késztette őket. Annamari a fáradtságtól kábultan hallgatta. Néhány perc múlva, épp egy forgalmas útkereszteződésben, az autó váratlanul leállt. Temír kiszállt, merev arccal locsolta kannából a hűtővizet, a fiúk nyihogtak. Annamari érezte a sofőr dühét, Temír magára vette a röhögést, saját, idejétmúlt ruházata és működésképtelen járműve becsmérléseként értelmezte, ázsiai önérzete súlyos sérelmeket takart. Annamari, hogy oldja a helyzetet, társalgást kezdeményezett vele, valamit az időjárásról, miszerint az meglehetősen meleg, mintha Angliában időzne, de Temír csak a foga között szűrt néhány, torokhangokból álló szófoszlányt, ami a kirgiz nyelvre emlékeztetett. Majd beült a volán mögé, és mereven az útra függesztette a tekintetét, ahol éppen két szamár közeledett, rajtuk két öreg kirgiz a hagyományos csúcsos nemezkalapban.

A Kirgizflm egykor patinás stúdiói üresen álltak, az udvart felverte a gaz, az épületek düledeztek, az egész hatalmas filmgyár romos volt és kihalt, mintha atomtámadás érte volna, csupán a megfakult plakátok emlékeztettek arra, hogy nem is olyan régen itt világhírű filmek is készültek. Csak az irodákban volt élet, ahol nemcsak a Kirgizflm vezetői fogadták a kis magyar küldöttséget, hanem a helyi tévé, az újságíró-szövetség és több más bizottság képviselői is. Mindenki tósztot mondott, amihez vodkát kellett inni – ez önmagában nem lett volna baj, de az utazás után, az irtózatos melegben komoly próbatétel volt. Befutott a német újságíró-küldöttség is, mire újrakezdődtek a köszöntők. Annamari rendíthetetlenül fordított, kezdetben többé-kevésbé szöveghűen, de azután átlátva, hogy a helyiek tósztjai hemzsegnek a bonyolult költői képektől és állathasonlatoktól, kezdte leegyszerűsíteni a szóvirágokat, végül csupán néhány szóban visszaadva ötperces ömlengéseket. Az operatőrnek és Pipinek viszont teljesen mindegy volt, mit mond, mert már alig voltak maguknál, és lelkesen lapogatták a kirgizek hátát.

A tiszteletkörök után rátértek az elvégzendő munkára: ki kivel milyen útvonalon hova megy, mit forgat, kit interjúvol meg. Kiderült, hogy rengeteg engedélyt kell még beszerezni, és minden pénzbe kerül, de korántsem szomban, hanem dollárban számolnak. Az operatőr váratlanul fölkapta a sarokba készített kamerát, és forgatni kezdett. Annamari nézte, ahogy mászkál, guggolva filmez, majd föllép egy asztalra. A nyúlánk, inas, vékony alkatú férfiban volt valami macskaszerű. A legszebb a keze volt: a finom, vékony, mégis erős, szinte szoborszerűen kidolgozott keze, amelyen kidagadtak ez erek. Az asztalnál közben egyre vidorabb lett a hangulat, mindenki minden nyelven diskurált – a vodka kiváló hidat képez a nyelvek között, a vodka kellő mennyiségben maga a nyelvtudás. Közben kialakult az útiterv: másnap két autóval indulnak föl a hegyekbe, a nomádokhoz. Ha az autó már nem bírja, lóval mennek tovább a kínai határ felé. A vodkamámorban mindez egyszerűnek tűnt. A búcsút megúszták néhány rövidebb, költői eszközökben visszafogottabb köszöntővel, majd elindultak földeríteni Temírt, aki az autó alatt feküdt, a lelógó vezetékek között. A későbbiekben is mindvégig így tett, amint volt egy szabad pillanata: szétszerelte a kisbuszt, aláfeküdt vagy bebújt a motorba. Nem szenvedélybetegségből, mint utóbb kiderült, hanem azért, hogy valahogy életben tartsa a távoli szovjet érában készült járművet.

Minden előzmény nélkül felhők lepték el az eget, a forróságot elfújta a hegyek felől érkező hűsítő szél, nagy cseppekben eleredt az eső. Annamari könnyű ruhája átázott, vacogni kezdett,meztelen lábát feltörte az elutazás előtt meggondolatlanul vett tornacipő, és ez még csak az első nap! – pokolba kívánja az egészet. Ebben a bánatos pillanatban az operatőr a vállára teríti mellényét, egy olyan sokzsebes, zsákvászonszerű anyagból készült mellényt, amit hegymászók és filmesek viselnek. Annamari testét-lelkét átmelegíti a ruhadarab, most néz bele először az operatőr szemébe és elámul: a saját egész alakos, színes, kicsinyített tükörképe látható az operatőr zöldes-sárgás szemének íriszében. Az eső, amilyen hirtelen jött, el is állt, ködpárába burkolóznak a hegyek. Egymást követő, egyre halványuló vonulataik olyanok, mint a japán metszetek hegyei, Annamari nézi, az operatőr filmezi őket. Annamari megborzong, furcsa és megmagyarázhatatlan dolog történt vele: fél perc alatt beleszeretett az operatőrbe.

Ekkorra készült el a szereléssel komor, szótlan sofőrjük, porolgatva a kezeit. Annamari az újdonsült szerelemmel a szívében rámosolygott, de Temír átnézett rajta. Annamari első rémületében zavart lett, nem is nézett az operatőr irányába. Az autóban végig Pipivel beszélgetett, bár a diskurzusnak semmiféle értelme nem volt, miután mindkét résztvevő bódult volt, Annamari a szerelemtől, Pipi a vodkától. Zolika az egyik üzlet fölötti táblán felfedezett egy feliratot, amit hangos gyönyörűséggel ismételgetett: Csacstaracs. Ettől iszonyúan kellett röhögniük, egyre hangosabban üvöltötték: csacs-taracs, mire Temír, ezúttal ékes oroszsággal, közölte, hogy a csacstaracs fodrászatot jelent. Ekkor elszabadult a pokol, már ki se kellett mondaniuk a szót, csak egymásra néztek, a hajukra mutogattak, és vonyítottak.

A szállodába visszatérve a többieket a földszinti bárban találták, kivéve az Ázsia-kutatót, akinek nyoma veszett. Valamilyen különös oknál fogva a volt Szovjetunió egész területén a súly (azaz a tömeg) mértékegységével mérik a tömény szeszt, leginkább vodkát. Elméletileg létezik ötvengrammos adag, de száz a normális, és a vizespohár mennyiségű kétszáz gramm is bevett. Annamari megkísérelt kis vodkát, tehát harmincgrammnyi nedűt rendelni, amit a bármen néma döbbenettel mért ki. Az magától étetődő volt, hogy Annamari az operatőr mellé került, noha egyikük sem figyelt oda különösebben, hogy így legyen. Nyilván a fizika törvényei szerint alakul úgy minden olyan esetben, amikor úgy kell alakulnia.

– Rajtam kívül lesz még halott! – kurjantotta vidoran.

Pipi, majd újabb kört rendelt mindenkinek.

– Ez állati! – rajongott Zolika. – A puszták! A hegyek! A lovak! Mintha hazajöttem volna, ti nem érzitek?

– De! De! – kontrázott a néprajzos csaj.

Zolika most nem engedte át a szót:

– Mert mi is innen indultunk… Ázsiából… Itt legeltettük a lovakat, ittuk a kumiszt, és én rájöttem, hogy mindig is ide vágytam vissza. A rokonokhoz.

– Nem rokon! Nem rokon! – sivított közbe a néprajzos lány, miközben a gallérjára lötybölte az újabb vodkát. – Ők török nyelvcsalád, kipcsak ág, akik az ősi sámánhitet az iszlámra cserélték, mi meg finnugor! Nem tudjátok, hová lett Dános Miki?

– Én hívogatom a mobilját, de egy kirgiz veszi fel, és üvölt bele – felelte álmatagon Karina.

– És a fokhagymát is ők találták fel! – vágta ki a végső tromfot a néprajzos lány, aki meglepően sokat tudott.

– A kipcsak olyan, mint a csacstaracs? – kérdezte Pipi, aki viszont kevésbé volt elkötelezve a tudományoknak.

A helyiségben furcsa, felfokozott hangulat uralkodott, a szomszéd asztalnál a német stáb fetrengett elázva, vezetőjük, Tomas csendben horkolt az asztal alatt, fejét gondosan eligazítva laptopján. A többi asztalnál kínai, pakisztáni bizniszmenek ültek gyönyörű, miniszoknyás kirgiz kurvák társaságában, valamint egy olasz hegymászótársaság. Különböző nyelvek és nyelvcsaládok hangfoszlányai úsztak a levegőben, és erősítés gyanánt az orosz tévé esztrádműsora. Az operatőr finom ujjai elindultak fölfelé Annamari gerincén, egyenként végigmasszírozva a csigolyákat, lassú, türelmes mozdulatokkal. Közben a másik kezével a cigarettáját egyensúlyozta. Annamari azt kívánta magában, álljon meg az idő, maradjanak örökre itt, ebben a kirgiz bárban, együtt ezekkel az ismeretlen emberekkel, mert neki az életben ilyen jó többé nem lesz. Pipi rózsás arccal jelentette, hogy a helyi szexmunkások, akikből újabb felhozatal jelent meg a bárban, öt dollárért kaphatók.

Zolika akadozó nyelvvel, de önérzetesen közölte:

– Én még sosem fizettem nőnek.

Ebben a pillanatban a dagadt kínai lépett be a bárba, Annamari repülőgépszomszédja. Annamari már korábban mesélt az élményről az operatőrnek, most csak rámutatott, hogy ez ő, mire mindketten iszonyatosan elkezdtek röhögni. A kínai a régi barátnak szóló szívélyes mosollyal üdvözölte Annamarit, és ezt már tényleg nem lehetett kibírni. A többiek nem értették Annamarit és az operatőrt, vagy talán éppen hogy nagyon is, mindenesetre nem sokat törődtek velük. Karina mellé két helyi nehézfiú telepedett, de Pipi és Zolika felsorakoztak, ha dülöngélve is, a védelmére. Pedig Karina ezt nem is kérte tőlük. Ekkor lépett be Dános Miki két kirgiz haverja társaságában, gyanúsan pirosló orcákkal, hóna alatt egy üveg Kara-kul márkájú vodkával.

– Riport nem lesz, de forgathatunk a mezőn! – rikkantotta.

– És lóra pattanunk, és száguldunk egyre feljebb! – Zolika mámorban úszott.

– Mező? – érdeklődött Karina.

– Te hol voltál? Már azt hittük, bajod esett! – A néprajzos csaj érzelmesen borult Dános Miki derekára.

– Hol? Hol? Dolgoztam. Csingiz és Tünscsük – mutatta be a vele lévő kirgiz fiatalembereket, akik a legutolsó európai divat szerint voltak öltözve. – Ők kísérnek minket a hegyekbe, de most kérik a pénzt. Előre. Karina, ezt légy szíves te.

– Miféle mező? – kötötte az ebet a karóhoz Annamari, bekapcsolódva a megbeszélésbe, miközben finoman szédült, mert az operatőr ujjai már a nyakszirtjénél jártak.

– Marihuánamezők. Ópium. Mit tudom én! Engem az autentikus népzene érdekel, nem vagyok én hülye tévés – sértődött meg az Ázsia-kutató.

– Autentikus! Népzene! Pentaton! – a néprajzos csajon úrrá lett az extázis.

Karina elhúzta Annamarit az operatőr közeléből, hogy tárgyaljanak Dános Miki gyanús szerzeményeivel. Végül Karina fizetett, bár ezt hosszas és meglepően eredményes alkudozás előzte meg, majd kitámolyogtak Annamarival a levegőre. Kocsijuk még ott állt, Temír zárkózott arccal, mozdulatlanul ült a volánnál.

– Hoppá, őt elfelejtettük! – Annamari próbálta beinvitálni zord sofőrjüket egy teára, de Temír elhárította, őt csak az érdekelte, másnap hányra jöjjön, és elhajtott.

Annamarit enyhe aggodalom fogta el, mi lesz velük a hegyekben, minthogy az autó aznap elég rapszodikus üzemmódban közlekedett. Míg ezen gondolkodott, egyszer csak észrevette, hogy Karina kapaszkodik a karjába és valamit akadozva magyaráz.

– …és pont két éve lett vége… És azóta semmi… Megmondtam neki, hogy velem ezt nem lehet csinálni. És azóta abszolút semmi.

– Semmi? – Annamarinak a végszavazás sosem okozott gondot, így ezúttal sem, bár fogalma sem volt, miről beszél Karina.

– Értsd meg, őutána… Hát ki jöhet őutána?! Mindenkit hozzá hasonlítok, és ez annyira megalázó. Nézd, nem az érdekelt, hogy világhírű, meg hogy baromi jóképű, meg mit tudom én, csak ha az embernek volt egy ilyen fantasztikus krapekja, akkor utána piszok nehéz. Én mondom, kár túl magasra rakni a lécet.

– Milyen lécet?

Annamarit annyira lekötötte a bárban ülő operatőr testi valója, amely mintha átsugárzott volna a szálloda falán is, hogy képtelen volt Karina eszelős hadarására figyelni. De közben Karina már fényképeket tolt az orra alá, és várakozóan nézett rá. Annamari kutatott az emlékezetében, mi is lehetett a végszó, közben a fotókra bámult, amelyeken Karina volt látható a Nagy Ember társaságában, tengerparton, sílécen és fogadáson. Mi tagadás, jól mutattak, Annamari nem is fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, mire Karina váratlanul szaggatni kezdte a fényképeket.

– Rohadt! Mocskos! Szemét tetű… – ezt teljesen egyben mondta Karina: szeméttetű.

– Ne, ne csináld! Itt milyen jó a hajad! – Annamari próbált megmenteni egy-két fotót, mire Karina leállt a pusztítással, majd Annamari vállára hajolt és csendben szipogott. Fölöttük, egész közel, csillagképek ragyogtak, az ívek és a formák elütöttek az otthon megszokottól, némelyik csillag mintha egyenesen a néma, sötét hegyek gerincén ült volna. Kabócák ciripeltek, hűvös szél fújt a csúcsok felől, de ők nem fáztak vékony ruhájukban. Visszatérve a bárba mindenki ovációval fogadta őket, a kis magyar csoport tagjain kívül a németek, a kirgizek és a kínaiak is tapsoltak. Annamari lerogyott az operatőr mellé, aki nem nézett rá, de elé tolt egy vodkát, egy ötvengrammosat. A néprajzos csaj Dános Miki ölébe vetette magát, és a nomád állattartásról adott elő emelt hangon, Pipi a liftnél tárgyalt egy szőkére festett kirgiz lánnyal, majd egymást átölelve eltűntek.

Pataki Éva: Még egy nő

Athenaeum, 2017

Kiemelt kép: Getty Images/Ed Ou