Akárcsak a magyar irodalomból, úgy a filmes hagyományainkból is sokáig teljességgel hiányzott a noir hangulat, és nem véletlenül szólt nagyot, amikor szűk egy évtizeddel ezelőtt megjelent Kondor Vilmos Budapest Noir című regénye. Ebben lépett színre Gordon Zsigmond, aki a 30-as évek budapesti alvilágában kereste az igazságot, közben bőségesen szórta és kapta is a pofonokat, és tette ugyanezt az öt későbbi folytatásban is.
A filmváltozat logikus következménynek tűnt a regény sikere után, bár némi csodálkozást váltott ki, hogy az 1,3 milliárd forintos produkció rendezője az a Gárdos Éva lett, aki korábban még nem dolgozott hasonló jellegű filmben. Gordon szerepét Kolovratnik Krisztiánra bízták, az egyéb szerepekben pedig többek között Tenki Réka, Kulka János, Dobó Kata, Kováts Adél és Thuróczy Szabolcs is látható, joggal várhatták tehát az alkotók, hogy a Budapest Noir is beálljon a Vajna-korszak sikerfilmjei közé.
Nekem azért voltak aggályaim, melyek a trailert látva fel is erősödtek: valóban vissza tudja-e majd adni a harmincas évek hangulatát a film, vagy pedig nem hisszük el, hogy tényleg nyolcvan évvel ezelőtt járunk, mert csak annyit látunk, hogy Kulka János és Anger Zsolt álbajuszban, frissen legyártott, patyolattiszta jelmezekbe bújtatva színészkednek.
Egyébként is, a múltban játszódó magyar filmek nagyon ritkán tudják hitelesen felidézni a közeget – tavaly például A martfűi rémen is sokat rontott a steril környezet, és ez különösen feltűnő úgy, hogy a külföldi produkcióknál már egy ideje minden egyes részletre megpróbálnak odafigyelni. Szóval a legrosszabbra felkészülve ültem be a filmre, és a rossz érzéseim csak fokozódtak, ahogy közvetlenül a főcím után egy Dés László kilencvenes évekbeli filmzenéit idéző aláfestés szólalt meg, aminek nyilván köze nincs 1936-hoz és az első képsorokon koporsóban hazaérkező Gömbös Gyulához.
A jó hír az, hogy ez csak kivétel: a film ezt leszámítva igyekszik tartani magát a korabeli atmoszférához, és képes arra, hogy elmeséljen egy történetet. Ez főleg a színészek érdeme, akik a néha csikorgó dialógusokat is elő tudják adni úgy, hogy lekösse a film a nézőt. Igaz, a történet is könnyen követhető: Gordon Zsigmond (Kolovratnik Krisztián) egy meggyilkolt prostituált ügyében nyomozva szerez magának egyre több ellenséget, és fokozatosan rá kell jönnie, hogy a felsőbb körökhöz vezetnek a szálak. Segítőként csak egykori szeretőjére, a fényképész Krisztinára (Tenki Réka) számíthat, és a saját nyomozói szimatára, no meg a bokszoló múltjára, míg a hatóságok és az egész budapesti alvilág a másik oldalon állnak.
A sztorit a könyvhöz képest pár változtatással ugyan, de sikeresen visszaadja a film, más kérdés, hogy nemigen tud érzelmeket kiváltani: a kicsit sablonos szereplőkért nem nagyon izgulunk, hanem inkább csak tudomásul vesszük, ami történik velük, és még a katartikusnak szánt csúcsjelenet sem éri el a hatását, vállat vonunk, hogy hát igen, ez szomorú. Nem segítenek Gordon szájbarágós monológjai sem („Ezt elcseszted, Gömbös koma”), viszont nem is az a film fő problémája, amitől tartottam, mert még az unalomig ismert színészek is hozzák a figurájukat annyira, hogy el lehessen vonatkoztatni Dobó Katától vagy Mucsi Zoltántól. Csak éppen az egész játszódhatna egy színpadon is.
Amiért ugyanis nagyon lehetett várni a filmet, az a korabeli Budapest lett volna. Ehhez képest néhány látképen és a Szabadság-hídon kívül semmit nem látunk a városból, csak sötét utcákat, lerobbant kültelki grundokat és egy-egy jelenet erejéig egy régi földalattit és villamoskocsit. Még különösebb, hogy ez a filmbeli Budapest nem egy pezsgő, neonfényes nagyváros benyomását kelti, hanem egyszerűen nem laknak benne emberek, az utcán pedig alig vannak járókelők.
Értem én, hogy egy noirnak leginkább a sötét, cigarettafüstös miliőt kell ábrázolnia, de túlzásnak éreztem a folyamatos lerobbantságot is, amit a film áraszt – főleg, amikor a film idején húsz- vagy harmincéves házak néznek ki úgy, mintha százévesek lennének, hiszen a valóságban azok is. Tény, hogy abból a régi Budapestből mára sajnálatosan kevés maradt (és még az a kevés is egyre csak fogy), ami nem is a filmkészítők hibája, ennek ellenére fájóan keveset mutatnak a városból, és ez különösen akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a szinte ezzel egy időben bemutatott Babilon Berlin sorozatot, ami gyakorlatilag a Budapest Noir német testvére. És oké, hogy nem sportszerű egy 40 millió eurós projekthez viszonyítani (igaz, epizódokra lebontva már közelít az egymilliárd forinthoz), ott mégis vissza tudták hozni a két világháború közötti Berlint, pedig abból még kevesebb maradt meg, mint Budapestből. A regény egyik legfőbb erénye is a harmincas évekbeli Budapest bemutatása, a filmben sajnos pont ebből látunk keveset, pedig valahol ez volna a lényeg.
De még ezen is lehetett volna segíteni, ha legalább a párbeszédekben nagyobb súlyt fektettek volna a korabeli kifejezésmódokra. Nem azt mondom, hogy orrhangon kellene beszélniük a szereplőknek, és lépten-nyomon olyanokat kéne mondani, hogy „nagyságos asszonyom, szolgálatára”, meg hogy „na ja, a sagschon tipikus esete”, pláne nem, hogy „ne tessenek csavargatni a vaszalejtungot”, de legalább valahogy érzékeltetni, hogy eltelt azóta a nyelvben is nyolcvan év. Ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne tudjon magába szippantani a film és a benne ábrázolt világ.
Pedig olyan sok minden volna itt, amiért megérte volna a részletekre jobban odafigyelni: van a filmben veteránautós üldözés, vannak csodaszép korabeli lakásbelsők, jönnek balhézó nyilas suhancok és illegalitásba kényszerített kommunisták, sőt, Gömbös koporsója mellett még Gerő Ernő is feltűnik egy pillanatra. És persze, látható az összes kötelező noir-elem, a ballonkabátos, folyton cigiző Gordonnal, no meg kurvákkal, kapualjakban támadó, kalapos nehézfiúkkal és így tovább. Tökéletes filmes alapanyag, és mégis.
A hiányosságok miatt azonban ezeket sem lehet igazán értékelni, de mindezektől függetlenül lehet, hogy a közönség szeretni fogja, hiszen mégiscsak egy korrektül megcsinált, klasszikus magyar krimi, amilyet nem nagyon lehetett eddig mozikban látni. Drukkolok hát, hogy legyen értelme további folytatásokat csinálni Kondor Bűnös Budapest-ciklusából, és azokban sikerüljön kiküszöbölni ezeket a hibákat. Mert még mindig nem tettem le róla, hogy egyszer látni szeretném filmen a harmincas évek Budapestjét.
Budapest Noir. Magyar krimi-dráma, 95 perc, 2017. 6/10
