Már a második könyve jelent meg a pszichedelikumokról. Gondolom van saját tapasztalata is, nem csak a szakirodalmat olvasgatta.

A 70-es, 80-as évek fordulóján többféle hallucinogén anyaggal is találkoztam külföldön. Akkoriban volt egy szakmai érdeklődés ekörül. Elsősorban csoportterapeutákat foglalkoztatott a gondolat, hogyan lehetne felgyorsítani a csoportfolyamatokat. Az akkor még legális MDMA, közismertebb nevén ecstasy játszotta a kulcsszerepet. Egyébként a manapság megélénkülő kutatásokban is az ecstasy a sztár. Jó esély van rá, hogy 2021-re ismét legális gyógyszer lesz belőle.

Önnek hogyan vált szívügyévé a téma?

Körülbelül tíz éve kezdtem el a humanisztikus pszichológia történetét kutatni. Ez a 60-as évek Amerikájának egyik fontos irányzata volt, annak a korszaknak, amelyben komoly szerep jutott a pszichedelikumoknak is. Kíváncsiságból megnéztem, hol tartanak most a hallucinogénekkel kapcsolatos kutatások, és meglepődve tapasztaltam, hogy egy kisebb fajta reneszánsz zajlik ezen a területen.

Mikor kipróbálta a szereket, tapasztalt valamiféle revelációt? Új emberként jött ki az élményből?

Két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik, hogy maga a pszichedelikus élmény megfelelő körülmények között tényleg lehet egyfajta megvilágosodás-élmény.

A pszichonauta ilyenkor gazdagabbnak, értelmesebbnek érzékeli a világot.

Tartós és pozitív személyiségformáló hatása azonban csak akkor lehet, ha valaki hajlandó utánamenni ennek az élménynek.

Az mit jelent?

Azt, hogy szermentes állapotban is tűnődik rajta, átgondolja, hogy az élmény milyen új utakat nyitott meg előtte, és melyek azok, amelyek ezekből tényleg járhatók a számára. Ehhez aktívan dolgozni kell az élménnyel, akárcsak egy intenzív pszichoterápiában. Ha az integráló szakasz elmarad, nem sokat ér az utazás. Bármilyen erős is az élmény, önmagától és önmagában nem képes megváltoztatni az egyént.

Úgy tűnik, az LSD-nél kevés megosztóbb szer létezik a világon. Egyesek szerint lezülleszti a használóját, és szétzilálja a társadalmat, mások szerint megvilágosít és elhozza a világbékét. Most akkor született bajkeverőről vagy csodagyerekről van szó, ahogyan a megteremtője, Albert Hoffman nevezte?

Egyikről sem, a félelmek és a várakozások is túlzónak bizonyultak. Amerika fontos tapasztalatot halmozott fel ebből a szempontból, a hatvanas évek közepén ugyanis valósággal sokkolta az LSD-vel való találkozás. Több mint négymillióan próbálták ki, 1966-ig legális gyógyszer volt. A legtöbb felhasználó azonban felelőtlenül bánt vele, noha például gyógyászati körülmények között, szakemberek segítségével lehetőség nyílt az értelmes szerhasználatra is. Az óvatosságra maga Timothy Leary, az LSD apostola figyelmeztetett, aki egyébként sok képtelen, túlzó állításra ragadtatta magát. De még Leary is világosan látta: a hallucinogén anyagok túlságosan erős szerek ahhoz, hogy bárki egyedül, vagy puszta szórakozásból próbálgassa őket.

Tehát ott csúszott félre a dolog, hogy az LSD gyógyszerből élvezeti cikké, majd népszerű droggá vált?

Ez a történet egyik fele. A másik meg az, hogy a döntéshozók is túlreagálták az LSD-sokkot. Nem kellett volna betiltani a pszichedelikumokat a gyógyászatban, és végképp nem lett volna szabad volna korlátozni a kutatásokat. Elég lett volna, ha kivonják őket az utcai használatból. A politikusok azonban túl komolyan vették Leary szólamait arról, hogy az LSD néhány éven belül megváltoztatja Amerikát.

Nixon például az egyes számú közellenségnek nevezte Learyt, noha sem ő, sem a hippik nem fenyegették igazából az establishment pozícióit.

Az LSD berobbanása talán még gyengítette is az ellenkultúrát, mert sok olyan energiát elvitt, amit egyébként a társadalom megreformálására lehetett volna fordítani. Az ellenkultúra egy ígéretes mozgalomnak indult, a 60-as évek vége felé azonban elkezdtek felülkerekedni a negatív vonásai.

Mint például?

Elsősorban a túlzott én-kultusz, önimádat, azután az utópisztikus naivitás, amivel az emberi természetet idealizálták, végül pedig annak a végzetes lebecsülése, hogy milyen akadályok állnak a társadalom megváltoztatásának útjában.

És ha mondjuk Leary, Huxley és a hippik nem fedezik fel maguknak az LSD-t, akkor lehet, hogy már évtizedek óta legális gyógyszerként használnánk a pszichedelikumokat?

Elképzelhető, mert a pszichedelikus terápiák az 50-es és 60-as években szépen fejlődtek, és egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ez ne folytatódhasson. A morális pánik hatására azonban a beijedt politikusok a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Igen, alakulhattak volna jobban is a dolgok, ha Learyből nem válik néhány év alatt pojáca, és ha képes lett volna olyan felelősséggel állni a pszichedelikumokhoz, mint például az LSD atyja, Albert Hoffman, aki azért 102 évet csak eléldegélt viszonylag rendszeres LSD-használat mellett.

Ő mit várt az általa felfedezett szertől?

Hoffman elsősorban spirituális eszközként tekintett rá. Úgy vélte, hogy az LSD felpezsdítheti a nyugati kultúra legyengült spiritualitását. Persze látta benne a terápiás lehetőségeket is, de emellett azt remélte, hogy kulturálisan is jelentős szerepet fog betölteni.

Azt mondta, pszichedelikus reneszánsz zajlik a világban. Ez mit takar pontosan?

Ha nehezen is, de már a 90-es évek elejétől újra adtak ki kutatási engedélyeket, az elmúlt tíz évben pedig egyre több pszichedelikus kutatás zajlik amerikai elit egyetemeken, Európa komoly kutatóintézeteiben, Izraelben, Dél-Amerikában, gyakorlatilag az egész világon. Két évvel ezelőtt ezért néhány kollégámmal úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy alapítsunk egy szakmai folyóiratot, amely újra összefoglalja a pszichedelikus kutatásokat. Ebből lett a Journal of Psychedelic Studies.

Vagány cím, vagy ez csak nálunk hangzik újdonságnak?

Nem, ebben világelsők voltunk. 36 év után ez volt az első tudományos folyóirat a témában, 3 magyar egyetem és az Akadémiai Kiadó a lap tulajdonosa.

De majdnem négy évtized kimaradt, ami azt mutatja, hogy még tudományos berkekben is sokan ódzkodtak a pszichedelikumoktól. Mitől ennyire félelmetesek ezek a szerek?

A fő ok egyszerű: ami illegális, az mindig félelmetes, rossz, gyanús. Hajlamosak vagyunk előítélettel közelíteni bármihez pusztán azért, mert nem törvényes. Ez persze fordítva is igaz: a legális pszichoaktív szerek túl könnyen elaltatják az éberségünket, mint például az alkohol vagy a nikotin, amelyeknek rendre alulbecsüljük a kockázatait. Jobban kellene erre figyelnünk. Az államnak pedig arra, hogy a pszichoaktív szereket tényleges veszélyességük szerint szabályozza.

Hol helyezkednek el a pszichedelikumok a fű-alkohol-heroin skálán? Már ha egyáltalán létezik ilyen besorolás…

Létezik, ma már elég pontosan ismerjük a különböző szerek veszélyességét. 2007-ben a brit kormány úgy érezte, ideje újra rangsorolni a pszichoaktív szereket veszélyesség szerint, és megbízta a feladattal az ország egyik legismertebb pszichofarmakológusát, David Nuttot, aki precíz módon el is végezte a húsz legismertebb pszichoaktív szer rangsorolását.

Az jött ki, hogy az alkohol messze az első, a nikotin a hatodik, a pszichedelikumok pedig a lista legvégén kullognak.

Lett ennek bármi következménye? Hol késik a brit drogpolitikai reform?

Mondják, hogy a britek pragmatikusak, ennek ellenére semmiféle konzekvenciát nem vontak le, sőt, Nutt bizottságát gyorsan feloszlatták. A döntéshozók láthatóan nem ezt az eredményt várták, legalábbis nem ilyen sokkoló különbséget a szerek jogi besorolásához képest. Nincs ebben semmi meglepő, a politikusokat sajnos nem a tudományos tények, hanem a szavazók érdeklik igazán. Jó példa volt erre Obama felpuhuló álláspontja a marihuána legalizációjával kapcsolatban. Eleinte ő is mereven elutasította az ötletet, azután amikor a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az emberek közel fel már támogatja a liberalizációt, elkezdte mondogatni, hogy őt tulajdonképpen nem is zavarná annyira…

Jó, ez Amerika, de nálunk azért más a helyzet. A nem éppen haladó szemléletéről híres magyar drogpolitikában is lát esélyt a felpuhulásra?

Induljunk egy kicsit messzebbről. Európa már a pszichedelikumok betiltásakor is Amerikát másolta 1970-ben, és szerintem most is hasonló lesz a trend. Az USA államai elkezdték liberalizálni a cannabist, az európai országok pedig nemsokára követni fogják őket ebben. Lehet, hogy nálunk lesz egy kisebb-nagyobb csúszás, de előbb-utóbb a magyar szabályozás is követni fogja a nagy nyugati trendeket.

Ön szerint amúgy mi lenne az ideális szabályozás?

Az óvatosság nagyon fontos, ezért szigorú, de értelmes szabályokra van szükség. Pszichedelikumot még receptre sem válthassanak ki laikusok! Szakemberek viszont használhassák a szereket direkt erre a célra létrehozott gyógyító centrumokban, és vezethessenek velük terápiákat és önismereti csoportokat.

Terápiás szempontból mit remélnek ezektől a szerektől?

A poszttraumatikus stressz szindróma kezelésében tűnnek a leghatékonyabbnak. Amerikai kutatók veterán katonákat és nemi erőszak áldozatául esett nőket is kezelnek már MDMA-val, az eredmények pedig nagyon biztatóak. A trauma egy olyan emlék, amely rettenetes mértékű szorongással van átitatva, ezért hagyományos terápiával szinte lehetetlen dolgozni vele, mert a kliens nem hajlandó felidézni és újra átélni a szorongást.

Az MDMA lehetővé teszi, hogy a beteg felidézze az emléket anélkül, hogy a szorongás előjönne. Innentől pedig már lehet vele dolgozni.

De a pszichedelikumok más téren is hatékonynak tűnnek, például az addikciók kezelésében.

Ilyenkor nem fordulhat elő, hogy a páciens átszokik egyik szerről a másikra, és ugyanúgy függő marad?

Nem, mert az csak egy közkeletű tévhit, hogy a pszichedelikumok fizikai addikciót alakítanak ki. Teljesen máshogy hatnak, mint például az ópiátszármazékok vagy a kokain.

És mi a helyzet az LSD-vel kapcsolatos közkeletű félelemmel, miszerint „úgy maradhat” az ember? Ilyen tartós pszichózis tényleg elképzelhető?

Bizonyos ritka kórképeknél igen. Jelenleg az a szabály, hogy ha a családban előfordult pszichózis, és főleg, ha az egyén életében volt ilyen, akár rövid epizód is, akkor ne kísérletezzen vele. A pszichedelikus élmény alaposan megrázza a személyiséget, és elég jól egyben kell lenni ahhoz, hogy ezt teljes biztonsággal elviselje az illető. Egyébként a legális pszichoaktív gyógyszereknek is vannak veszélyei. Sőt, megfelelő elővigyázatosság mellett a pszichedelikumok valószínűleg kisebb kockázattal járnak, mint a legálisan kapható antidepresszánsok.

Akkor nincs mese, előbb-utóbb tényleg gyógyszer lesz belőlük?

Az összes kutatás egy irányba mutat: a pszichedelikumok terápiásan nagy valószínűséggel megbízható eszközök lehetnek. Nincsenek olyan eredmények a közelmúltból, amelyek ezt cáfolnák. Persze ez egy hosszú és kényes folyamat. Ahhoz, hogy gyógyszer legyen valamiből, a végén kell egy több ezres minta is. Ezt hívják harmadik klinikai fázisnak, épp itt tart most az MDMA.

És hol marad a spirituális forradalom?

A pszichedelikumok hatása alatt nagyon sokan élnek át spirituális élményt.

Szerintem Hoffmannak igaza volt abban, hogy a Nyugat spiritualitása alvó állapotba került, és elvesztette élményszerűségét.

Elméletileg nem kizárható, hogy a távolabbi jövőben ezek a szerek vallási téren is nagyobb szerephez jutnak majd. De ez csak találgatás. Empirikus szinten csupán annyit tudunk, hogy az indiánoknál a pszichedelikus egyházak mintegy száz éve jól működnek spirituálisan, szociálisan és az egyén szintjén is, vagyis az ilyen egyházak tagjai lényegesen kevesebb devianciát produkálnak, mint az egyházakon kívüli társaik.

Ha szeretné élőben is meghallgatni Szummer Csabával, megteheti a Margó irodalmi fesztiválon.