Óó-ó, I’m an alien – ha mást nem, az Englishman in New Yorkot az is ismeri, aki egy biciklibelsőben él, esetleg derogál neki bármit hallgatni a jól bevált négy darab norvég metálegyüttesen, avagy izlandi progresszív triphopon kívül, mert az túl mainstream. Gordon Matthew Thomas Sumner ugyanis a Police-szal negyven, de szólóban is több mint harminc éve árasztja a világra ízléstől függetlenül is elismerésre méltó tehetségét. Sting egyike a klasszikus, és sokak szerint kihalófélben lévő singer-songwriter tradíció képviselőinek, akik maguk írják, hangszerelik, szövegezik a dalaikat, így az önazonosságra nemigen lehet panasz. Persze egész sok értékelhetetlen zeneiségű, bűnrossz szövegezésű, ám kétségkívül saját szerzemény csordogál a magyar könnyűzenei rádiókból is, Mr. Sumner zeneszerzői képességeit ugyanakkor ha a negyven év után is virágzó karrier vagy a számtalan zenei díj nem bizonyítja, akkor… akkor talán érdemes magukhoz a dalokhoz fordulni, magukért fognak beszélni.
Szó szerint, Sting szerzeményei ugyanis nagyon beszédesek, a szó minden értelmében. Én mindig is erősen szövegcentrikus zenehallgató voltam, és a Sting-dalok ezen a fronton kiemelkedően erősek, egyszerre lakatva jól a zenefüggőt és a könyvmolyt. Már közepes angoltudásnál is ordít, hogy ezek a szövegek nem azért mondják ezt vagy azt, mert pont oda jött ki valami enjambementes geggel megoldva a szótagszám – hello, teljes magyar alterszcéna –, hanem mert emberünk el akart mondani valamit, ezt szépen megfogalmazta, aztán addig forgatta magában, ameddig lepárolódott belőle az a sűrű lényeg, amit már egy dalban is meg lehet mutatni.
Így Sting hozza a dalszerző-énekesek lényegét jelentő mélyen személyes líraiságot, amikor magából kotor elő valami szenvedélyes, érzelmes sajátélményt, és emellett van egy egészen egyéni vonása: azon ritka dalszerzők egyike, aki egész kis történeteket mesél el egy-egy dalában. Ez a storytelling-jellegű stílus eleve nem túl gyakori, és még ennél is kevesebben csinálják jól, Sting viszont egyik-másik szövegét gond nélkül kiadhatná afféle félperces mininovellás formátumban. Ott van például a police-os időkből származó, majd a szólókarrier során áthangszerelve is sokat játszott Don’t Stand So Close To Me, amely gyakorlatilag minden férfitanárok rémálmát, a nyomulós, Lolita-szerű leánytanítvány kísértését énekli meg.
A szöveg személyességéhez nem kell nagyon mélyen ismerni Sumner életrajzát, elég annyit tudni, hogy mielőtt rocksztár lett, nagyon is visszafogott életű tanárbácsi volt, fiatalon, szőkén alighanem akadt néhány nagylánykodó kislány, aki a nótát ihlette:
Young teacher, the subject
Of schoolgirl fantasy
She wants him so badly
Knows what she wants to beInside her there’s longing
This girl’s an open page
Book marking, she’s so close now
This girl is half his age
Így kezdődik a szöveg, ami már két versszak alatt is kellően sokrétű, mindkét érintett kínlódása benne van, a vágyé is és a tiltásé is – anélkül, hogy bármiféle iskolai zaklatást propagálna, csak a nagyon is létező jelenséget énekli meg. Igen, minden kislány legalább egy férfitanárjába belezúg, a kamaszhormonok a tornádóknál is veszélyesebbek, és a legetikusabb férfitanár, aki soha nem tenne semmi illegálisat, még ő is érez és ábrándozik. A nótának egyébként jót tett a lelassítás, a Police-verzió tempója kicsit elvette a szöveg súlyát.
Sting egyébként remek könyvet is írt az életéről, a zenészbiográfiák egyik legjobbja a Széttört zene című kötete, ebben sokat mesél a szövegeiről. Itt írt például az egyik leghíresebb, legtöbbször feldolgozott szerzeménye, a Roxanne keletkezéséről is. Csak hogy érzékeltessem, mekkora zseni a fickó: A prostiról, akibe a mesélő beleszeret, és természetesen meg akarja menteni a stricheléstől, nem azért, mert szegény nőnek rossz, hanem mert ő, a férfi nem akar osztozni.
Apropó prostik. Talán a legnagyobb kedvenc Sting-dalom a Tomorrow We’ll See című szerzemény, amely szintén egy testét áruló nőről mesél, ezúttal a nő szemszögéből. A mesélő olyan sűrű hangulatot fest, hogy a nyirkos éjszakai utcán várja hősünk a pasikat, a szoknya túl rövid, a harisnya felszaladt, a tűsarkú új, fáj is, a második doboz cigi fogy, pedig messze még a reggel. Egyik nap az egyik lányt holtan találják, senkije nincs, mégis hazaért hálaadás ünnepére, ha nem is az élők között. Egészen kemény képek, mindez a kiégett lemondás hangján, ne ítélkezz, mert egy másik életben te is lehetnél a helyemben, ha kicsit máshogy alakulnak a dolgok, mondja a nő, de nem érdekli igazán az ítéleted, majd meglátjuk, mi lesz holnap.
They say the first’s the hardest trick
But after that it’s just a matter of logic
They have the money I have the time
Being pretty’s my only crime
Ask what future do I see
I say it’s really up to me
I don’t need forgiving
I’m just making a living
Az már sejthető, hogy Sting nem ijed meg a karcosabb témától, politikába is bele-belekap, hol a környezetvédelem oldaláról, hol másfelől, az első szóló Sting-album klasszikusa, a Russians például hidegháborús kordokumentumnak is simán beillik. A dal az oda-vissza atommal fenyegetőző adok-kapokot ekézte az amerikaiak és az oroszok között, konkrétan beemel a szövegbe az akkori politikai kommunikáció fordulatait, mint a „megnyerhető háború”, amit az amerikai politika emlegetett, a szöveg fősora pedig csak reménykedni tud, hogy az oroszok is szeretik a gyerekeiket annyira, hogy nem kezdenek atomháborúba. Szándékolatlan örökérvényűség: ma simán átírhatná Koreára a dalt.
Azért persze az egyetemes művészet fő témája, és így a popzenéé is a szerelem lesz, míg világ a világ, vagy legalábbis be nem köszönt egy, az Equilibriumban megénekelt érzelemmentes világ. Sting munkásságában is ez a fő téma, ám ő egy kicsit tovább lép a „szeretlek, miért nem vagy az enyém”-vonalon, és olyanokról is énekel, mint mondjuk hogy a házasság mindennapjaiban hogy is van ez a szerelem-dolog, vagy hogy miként üresednek ki, és halnak bele a párkapcsolatok a menet közben elkopott ígéretekbe. A Never Coming Home is egy tipikusan stinges történetmesélős dal, melyben egy nő egy reggelen kibújik párja mellől a meleg ágyból, vonatra száll, és ott hagyja áloméletét az ismeretlenért, egyetlen búcsúlevéllel zárva le a fásultság éveit. Olyan történetek ezek, amelyek itt kavarognak körülöttünk, sokkal inkább, mint az átlag szerelmes dalok túlzásai, Sting ezeket írja dallá olyan emberismeretről téve tanúbizonyságot, amiben van megbocsátás és szeretet is.
Karc tehát van, de nem csak az van, sőt: bár Sting könyékig belenyúl a sűrűjébe, azért a legtöbb dalából makacs életszeretet árad, a sunyi sztori például, amit a Love Is Stronger Than Justice című nótában énekel meg, egészen fergeteges. A történet szerint heten voltak testvérek, bátyjaival és szüleikkel járták az országot, míg egyszer csak Mexikó közelébe értek, ahol a város vezetése kikönyörögte, hogy maradjanak ott, és védjék meg őket a várost dúló banditáktól, cserébe mind a hét testvér gyönyörű feleséget kap. A banditákkal le is számoltak a jólelkű tesók, ám kiderült, hogy a polgármester úr csúsztatott egy picikét, és szép feleség bizony csak egy tesónak jut. A hét tesó ezzel együtt persze boldogan élt mind, csak éppen a mesélőn és szép szenyoritáján kívül az összes testvér már a Mindenható jobbján.
– na, ezt tessék utána csinálni. Ha nem megy, az sem gond, Sting megcsinálta mindőnk helyett. Ma este megfürdünk a meséiben, Mr. Sumner!
Kiemelt kép: MTI/EPA/NTP Scanpix/Jon Olav Nesvold
