Ha egy skandináv krimi fináléja közben jön ránk az ásítás, tudjuk, hogy valami félrement.
Ez már csak azért is hatalmas bravúr, mert a stáb amúgy kifejezetten erős, tele Oscar-jelölt forgatókönyvírókkal, jó színészekkel, és ott a skandináv rendező, Tomas Alfredson, aki már bizonyította, hogy egészen egyedi stílusa van. Persze a Hóemberben is van egy-két jó beállítás a fagyos norvég tájról, de összességében steril és jellegtelen, közelébe sem ér az Engedj be! vagy a Suszter, szabó, baka, kém lassan beúszó, hipnotikus képeinek.
A legnagyobb probléma azonban nem is a képi világ, hanem az összecsapott cselekmény. A kuszaság még talán megbocsátható volna, és az is, hogy nagyvonalúan siklik el logikai hibák és kifejtetlen kérdések fölött. Ám a film még az elcsépelt krimisablonokat is csak enerváltan képes felmondani. Nagyjából az első pillanattól sejthető, ki lesz a gyilkos, a „nagy” fordulatig azonban még jó sokat kell várni. A végső leszámolás viszont annyira ötlettelen és hervasztó, hogy arra még az addigiak sem készíthetik fel az elcsigázott és lezsibbadt nézőt. És nem a dühös és sértődött Nesbø-rajongó beszél belőlem, hiszen eddig elkerültek az emblematikus Harry Hole-regények.
Michael Fassbender nyilván csuklóból hozza az alkoholista és kiégett nyomozót, aki reggelenként a fagyos buszmegállóban ébred, és csak egy újabb szaftos ügy képes lázba hozni. Ezt az ajándékot kapja meg az Oslo nyugalmát felborító sorozatgyilkostól, aki valami fura oknál fogva gonosz kis hóembereket hagy a tett helyszínén. És ezekről a hóemberekről sajnos beszélnünk kell egy pillanatra, mert kicsiben minden megvan bennük a film totális kudarcából. A rendezői szándék szerint ijesztőnek és zavarba ejtőnek kellene lenniük mint a gyilkos lelki defektjeinek szomorú és borzalmas mementói. Ehelyett egyszerűen nevetségesek, mintha fura kis rajzfilmfigurák tévedtek volna egy thriller forgatására, hogy szándékosan szabotálják a feszültséget. Dalra sajnos nem fakadnak, bár az még talán megmenthette volna a filmet.
A skandináv krimikre jellemző társadalomábrázolást és lélektani alaposságot is nyugodtan elfelejthetjük. Kétdimenziós figurák közlekednek a vásznon, akikre csak úgy trehányul ráaggatták a durva traumákat és elfojtásokat, ám ők maguk sem hiszik el, hogy ettől van személyiségük. Fassbender mellett még olyan színészeket sikerül jellegtelenné tenni, mint Charlotte Gainsburg vagy J.K. Simmons, vagy Val Kilmer, akinek mintha az arcát is nehezére esne megmozdítani. Rossz nézni, ahogy tanácstalanul téblábolnak a sehova sem tartó, vagy épp túl célirányos jelenetekben.
A finálé persze előzékenyen megágyaz folytatásnak, de talán mindenkinek az lenne a legjobb, ha Harry Hole balul elsült filmes kalandjáról szép csendben megfeledkeznénk, és visszatérnénk a könyvekhez.
Borítókép: UPI Media
