Robotzsaru (2014)
Szegény Paul Verhoeven. Legszebb éveit azzal töltötte, hogy a ’80-as, ’90-es évek olyan klasszikusait hozza tető alá, mint a Total Recall, az Elemi ösztön vagy a Robotzsaru, hogy aztán pár évtizeddel később több filmjét is megnyúzzák remake címén. Élve. Érzéstelenítés nélkül. Amúgy Ramsay Bolton módjára. Csórinak ugyanis legalább két filmjéből is – bár a lista ízlés szerint bővíthető – készült olyan remake, amely felkerülhetne a valaha volt legrosszabb filmújrázásainak listájára. A legtöbben alighanem a Total Recall – Az emlékmást említenék elsőre, ám én most mégis a Robotzsarut emelném ki, ennek oka pedig egyszerű: Az emlékmás remake-je felesleges is, nem is túl jó, de ami a Robotzsaruval történt a 2014-es, José Padilha-féle remake-ben, az kimeríti a botrány fogalmát. Az is igaz, hogy reális helyzetértékelésű mozinéző nem várt sokat ettől a minden ízében ZS-kategóriás feldolgozástól, de a filmnek még ezt a keveset sem sikerült megugrania.
Holtak napja (2008)
Először jött George A. Romerótól a Holtak hajnala 1978-ban, ami óriási siker lett, majd ezt remake-elték 2004-ben, és sokakat meglepve kimondottan jól sikerült. Igen ám, de 1980-ban Romero folytatta saját filmjét a Holtak napja című darabbal. És minthogy az előd remake-je nagyot ment, Steve Miner rendező jó ötletnek látta a folytatást is ráncfelvarrni.
Míg az eredeti, ahogy a Holtak hajnala is, minden zombihorda mellett is emberi és valós kérdéseket feszegetett, addig a remake kihúzta a sztorit, a rendezést és a színjátszást a képletből, és meghagyta a túltolt élőhalottakat, hátha majd azok meg a híres cím ereje elviszik a hátukon ezt a rettenetet. Külön poén, hogy míg az eredetiben megjelenik egy zombi, aki lassan megtanul újra emberként viselkedni, addig a remake-ben a neki megfeleltetett karakter azért nem eszik embert zombiként, mert előtte vega volt. Édes istenem. Szerencsére a trailerből épp elég kiderül a filmről.
Rémálom az Elm utcában (2010)
Wes Craven 1984-es eredetijét aligha kell méltatnom, az ugyanis horrornak is erős, ezen túl pedig még csak úgy szimplán, filmként is, Freddy Krueger pedig az egyik legmenőbb gonosz a filmtörténetben, akivel egy pillanatig sem akarunk együtt érezni, miért is akarnánk. Ezzel szemben a remake úgy tesz, mintha Freddy amúgy jó fej lenne, ami még érdekes ötlet is lehetne, ha a mozi nem vonná vissza ezt a felvetést a végén – és az sem segít, hogy az őt alakító Jackie Earle Haley nem tudott kellően ijesztő lenni. Ami ennél is furcsább, hogy ebben a filmben még Rooney Mara is képes volt gyengét alakítani, bár a dolgot magyarázza, hogy egy későbbi interjújából kiderült, hogy mindez azért történt, mert
A Rémálom az Elm utcában egyébként messze nem az egyetlen horror, amit súlyosan elrontottak a remake-nél: az egész horrorműfajt szinte lerázhatatlan remake-átok sújtja, szinte alig van olyan klasszikusa a műfajnak, amit sikeresen tudtak újra feldolgozni. Szerencsére az AZ-nak például sikerült.
Rejtélyek szigete (2006)
Ha elsőre nem lenne egyértelmű, ez a filmtörténeti csoda A vesszőből font ember című 1973-as, egészen kiváló horror-thriller remake-je. Emellett pedig az „annyira rossz, hogy az már jó”-típusú filmek rajongóinak egyik toplistás kedvence, mely hozzájárult ahhoz, hogy Nicolas Cage komolyan vehetetlen B-kategóriás színésszé silányítsa magát jó néhány évtizedre. Míg az eredeti egy igazi hidegrázós rémálom volt, amelyet a valaha készült legjobb horrorok között tartanak számon, addig a remake ugyan szintén kultikus lett, de nem egészen úgy, mint elődje. A film ugyanis leginkább úgy viselkedik, mintha poénból készítette volna egy csapat irdatlanul berúgott mérnökhallgató a Schönherz Qpára. Fun fact: pár évvel a film elkészülte után Cage és a rendező is azzal próbált takarózni, hogy ők direkt viccesre akarták csinálni a filmet. Hát persze.
Carrie
Nem véletlenül nincsen évszám a cím mellett, Stephen King történetét a telekinetikus szupererővel bíró bántalmazott tinilányról ugyanis többen, többféleképpen megrángatták a mocsokban, mint a történet főszereplőjét, pedig ő is szenvedett éppen eleget. Nem csoda, kétszeresen is az elátkozott kategóriában van szegény: a horrorokat sújtó remake-átok mellett még ott van a Stephen King-könyveket sújtó adaptációs átok is, mely szerint évtizedekig nem készült a Mester műveiből egy értelmezhető filmes feldolgozás sem.
A Carrie-ből mégis készült, 1976-ban, éspedig olyan erős darab, hogy még két Oscar-jelölést is beszedett, a főszerepet játszó Sissy Spacek mellett az anyját alakító Piper Laurie is jelölt volt. Itt jobb is lett volna megállni, de nem, Hollywood fullba tolta a kretént: ’99-ben elkészült a Carrie 2 című ZS-kategóriás folytatás, majd ezt feledtetendő 2002-ben gyorsan jött egy újabb Carrie-remake, ezúttal tévéfilmként, ez is csak a középszerig vitte. Hosszú szünet után 2013-ban aztán megint nekifutottak a sztorinak, pénz is, posztó is akadt, ám sajnos a végeredményen ez nem látszott. A most zajló Stephen King-reneszánsz részeként akár újra is elővehetik, drukkolok, hogy ne így legyen, hagyjuk már szegény lányt nyugodtan a disznóvérben.
Karate kölyök (2010)
Az 1984-es eredetiben ugyan nem volt egy darab Jackie Chan sem, akinek a jelenléte kétségkívül hozzá tudott volna tenni, viszont cserébe nem volt benne Will Smith feltűnési viszketeg kicsi fia, Jaden sem, akinek viszont
A 2010-es remake sajnos olyan harmatos lett, hogy Chan jelenléte sem tudta egyben tartani, nem mintha olyan kiemelkedőt alakított volna a filmben. Az alapötlet sem volt igazán működőképes, több sebből vérző, bicskanyitogató darab lett, amely szégyent hoz a karatefilmes műfajra.
Stepfordi feleségek (2004)
Ugyan a remake érdekében előszedték fél Hollywoodot, ám hiába Nicole Kidman, Matthew Broderick vagy Glenn Close, a kamuidilli városka életének újrafeldolgozása nevetségesen elhibázott lett. Míg a ’75-ös eredeti a történet sci-fis, horroros gyökereire épített, addig a remake egy vicceskedő vattacukorhalmot kreált az alapötletből, és kilúgozta annak valódi tartalmát. Az eredmény inkább kínos, mint poénos, pedig az alapanyagban volt bőven lehetőség.
Ben-Hur (2016)
Ajjaj – vakartuk a fejünket világszerte az összes filmes szerzővel egy ritmusban, amikor hírét vettük, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának remake-je készül. Mert persze, nem kell megijedni a nagy elődök árnyékától, lásd az AZ is milyen szépen szerepelt, de azért egy Ben-Hurral megpróbálni felvenni a versenyt nem bátor, inkább vakmerő ötlet. Ezen pedig nem segít az sem, ha bőven van pénz a projektre. Sőt, ha lehet,
Míg az ’59-es eredeti az atmoszféra miatt volt olyan erős, addig a remake CGI-jal akarta betömni azokat a lyukakat, amelyek a dramaturgián vagy az alakításokban mutatkoztak. Fájdalmasan, nagyon nem sikerült.
Öld meg Cartert! (2010)
’70-es évek, gengszterkorszak, alvilági lélektan – na, ezekről pont semmi nem derül ki az 1971-es film 2010-es remake-jéből. Az eredetiben Michael Caine óriási alakítással vezeti elő a maffiózó bosszúszomjas utazását szülővárosába, miközben bivalyerős atmoszférában fürdik a mozivászon. Aztán jött a feldolgozás, amelyben Sylvester Stallone próbál iszonyú keménynek tűnni, miközben nem történik semmi más, mint autós üldözésből autós üldözésbe zuhanunk, ráadásul még azzal is megalázták az eredetit, hogy Mr. Caine-t is berángatták a filmbe egy fájdalmasan szomorú cameo erejéig.
Pszicho (1998)
A legpusztítóbbat hagytam a legvégére. Mert lehet ugyan vitatkozni, hogy melyik remake lett vállalhatatlanabb, melyiktől nyílt ki több szívlapát a zsebekben, de az eredeti és a remake közti legszédítőbb zuhanást a Pszicho élte túl, már amennyire. Gyakorlatilag a következő történt: 1998-ban Gus Van Sant fogta Hitchcock 1960-as klasszikusát, és milliméterről milliméterre egy az egyben lemásolta, amennyire csak képes volt, nyilván új szereposztással, de ettől eltekintve mindenben kottára megfeleltetve az eredetinek. Nem vicc: ugyanazok a plánok, betűre ugyanazok a szavak, hátha attól majd ez is igazi alapmű lesz. Hát, nem lett, nagyon nem. Mint amikor az otthonülő anyuka négyzetráccsal átmásol egy híres rajzot magának, majd azt hiszi, hogy művész, de valójában fájdalmasan kilóg a lóláb, és a rajz az istennek se akar működni. Ám, míg a rajzos példához talán kell némi szakértő szem, addig a Pszicho esetében a helyzet ordítóan egyértelmű volt minden néző számára. Remélhetőleg a dolog intő példával szolgál a jövő filmeseinek, és soha többé senki nem próbálja meg remake-elni ezt a filmet.
