Sokat változott Debrecen az elmúlt hét évben, amióta elköltöztem onnan. A villamosvonalak száma például megduplázódott, vagyis kettőre emelkedett. Az új szerelvények ragyognak, a szaguk is teljesen patyolat, és olyan légiesen suhannak két megálló között, mintha virtuális valóságban lennék. Csak a decens LCD-monitorokon futó reklámokból lehet sejteni, hogy a város egyelőre nem mindenkinek Kánaán.

Az első egy turié, cipővásár: 1500 ft/kg, divatos téli kabátok: 2500 ft/kg, gyerekkabátok 2800 ft/kg. Érthető: a gyerekekre kisebb kabát kell, ami könnyebb, a turisnak viszont meg kell élnie, a szülő meg úgyis megveszi a gyerekre a meleg ruhát, akkor is, ha magára már évek óta nem. A második a Válság szemüvegdiszkonté, mert a látás nem lehet luxus! A harmadik pedig plazmaferezisé, amivel könnyen lehet egy kis pénzt keresni. A véradáshoz hasonlít, de akár háromnaponta lehet menni, és 3500 forint érte az alapdíj, ami időről időre emelkedik, ha elég szorgalmasan és következetesen csapoltatja magát az ember. A hülyének is megéri: két vérplazmaadásból lehet venni egy kiló cipőt, egy kiló divatos felnőtt-, vagy egy kiló a gyerekkabátot, és még mindig marad a zsebben kétszáz forint, amiből ugyan csak egy fél villamosjegy jönne ki a sofőrnél, ha árulna féljegyeket, és valószínűleg a Válság szemüvegben sem lehet ennyivel túl sokra menni, de Tar Sándor egyik törzshelyén simán adnak érte két centi Unicumot.

A lakótelepszéli Dorottyában egyébként a röviditalokból lehet kapni kettő-, három-, négycentes adagot és igazi felest is, amilyet a vendég éppen megkíván. Sehol sem láttam még hasonló rendszert, pedig nem nagy mutatvány, csak két mérce kell hozzá, és milyen jól jön, amikor az ember az aprót számlálgatja.

Tar valószínűleg sokszor számolgatta, különösen élete vége felé. A magyar irodalomtörténet legjobb novellistáinak egyike kitaszítottá vált, nincstelenné, elmerült az alkoholizmusban, nyaralni a debreceni klinikák pszichiátriai osztályára járt. Amikor 2005. január 30-án meghalt, aki csak ismerte, azt kérdezgette, öngyilkos lett-e. Nem lett, vagyis nem a hagyományos értelemben. Csak úgy élt, hogy minél hamarabb teljen el az a kicsi, ami még hátravolt. Tüdőembólia vitte el. Miután napokig nem látta senki, rendőrök törték rá a lakása ajtaját.

A villamos a Nagyállomástól a Nagytemplom felé siklik. A Kossuth tértől csak pár lépés a szebb időket megélt Hajdú-Bihari Napló székháza, mellette, a Csapó utca túloldalán, egy öreg fa lombja alatt van a Turmix bár terasza. Újságírótörzshely, a szebb időkben legalábbis az volt, de még ma is az egyik legjobb hely az egész városban egy napsütéses délutánon. Most azonban még csak délelőtt tíz van, lassú kortyokban fogy az IPA, meg a kisfröccs, röviddel csak a bátrak próbálkoznak. Én nehezen ébredő típus vagyok, és szeretnék egy időre magamhoz térni, mielőtt átadom magam a kábulatnak, úgyhogy csak egy kávét kérek.

Rég látott ismerősök üdvözlik egymást, vegyes a társaság, a húszas egyetemistáktól a hatvanas-hetvenes nyugdíjasig van itt mindenki. Talán húszan-harmincan lehetünk, azért jöttünk, hogy végigjárjuk Tar Sándor kedvenc kocsmáit, a Turmixtól, az író egykori lakása melletti Paksiig, amit ma már Balszélsőnek hívnak. Valaki minden állomáson felolvas egy Tar-szöveget, majd koccintunk az emlékére. Ez a Tar-túra, amit 2017-ben már tizenharmadszor járnak végig Tar Sándor ismerősei, barátai, tisztelői.

A három főszervező, Porcsin Zsolt és Kácsor Zsolt újságíró, illetve Giczey Péter szociológus közül az idén csak az utóbbi tudott eljönni. Azt mondja, néhányan már Tar halálnak estéjén összejöttek, és elkezdtek azon gondolkodni, hogyan lehetne méltóképpen megőrizni az emlékét. Ha már az utolsó évei annyira méltatlanul bántak vele.

Tarról 1999-ben derült ki, hogy a III./III.-as ügyosztály besúgója volt, elsősorban felfedezőjéről, Kenedi Jánosról, és környezetéről jelentett. Lebukása után Tar az Élet és Irodalom hasábjain levelezett Kenedivel. „Az áldozat Te vagy, Sanyi” – írta Kenedi, és megbocsátott. De nem mindenki volt képes hasonló gesztura. Például Tar Sándor is képtelen volt megbocsátani önmagának. Ha el is hitte, amit Kenedi írt, hogy „A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből…”, attól még felmosórongynak érezte magát. Végül több, sikertelen öngyilkossági kísérlet után halálra itta magát.

A Kosárban, amit mindenki Lilla néven ismer, annak ellenére, hogy Unplugged klub is volt már azóta, hogy Csokonai szerelmének nevét viselte, éppen darts bajnokság zajlik. A kocsmasportolók és a Tar-túrázók néhány pillanatig meghökkenten méregetik egymást, de hamar megtaláljuk az épp felújítás alatt álló különtermet. A festékszagban valaki a hetvenes évek NDK-jában játszódó történetet olvas fel egy kamaszlányról, akit három magyar fiú húzott fel éjjel a munkásszállóra az erkélyen át, hogy hajnalig felváltva közösüljenek vele. Napokig tartották fogva a lányt, amikor pedig ráuntak, pénzért kezdték árulni a szálló többi lakójának.

„Azért annyira megrázó, mert nem fikció”

– mondja a nő, aki abból a szociográfiából olvasott fel, amivel Tar 1976-ban megnyerte a Mozgó Világ pályázatát. A díjnyertes pályaművet túlzottan szókimondó stílusa, vagyis hitelessége miatt azonban mégsem hozta le a lap. Az írás, Kenedinek hála a Profil című, írógéppel sokszorosított szamizdatszerűségben jelent meg. Tar a lebukása után a Magyar Narancsnak adott interjúban azt mondta, hogy bár addig kétszer próbálták beszervezni hírszerzőnek, mindkétszer nemet tudott mondani. Miután megjelent a Profilban, már nem volt pardon.

A Moulin Rouge, aminek a nevén kívül soha nem volt semmi köze a párizsi mulatóhoz, már évek óta bezárva áll. Helyette egy közeli focis kocsmába térünk be, ahol basszusgitár, és furulya fest alá egy novellát. Meleg van, a kabátot már a Turmix óta a kezemben cipeltem, egy pillanatra mégis kiráz a hideg. Az órámra nézek, dél elmúlt, megadom magam a hangulatnak, kikérem az első sörömet, és közben arra gondolok, hogy Tarra nemcsak önmagáért kell emlékezni, hanem a ma is közünk élő antihősei, az örök vesztes kisemberek miatt is, akikről azért tudott annyira hiteles írni, mert köztük élt, osztozott sorsukban. Tudta milyen éveken át gürcölni, és nem jutni semmire, tudta milyen, amikor nem marad más öröme az embernek, csak az alkohol, és azt is tudta, milyen az ivást is meggyűlölni, mégis folytatni, mert muszáj. Tudta, milyen verejtékben úszva ébredni a rémálmokkal kísértő éjszakák közepén, aztán küzdeni, hogy az engedetlenül remegő kéz ne locsoljon szét mindent az első pohárból.

Az jut eszembe, hogy Tar Sándort valójában meggyilkolták, csak nem a hagyományos értelemben. Megzsarolták, megfenyegették, megverték, beszervezték, kizsigerelték, aztán kiadták, és ő ebbe pusztult bele. Tragikus sors jutott neki, mint az országnak, amelyikben mindig csak azok bűnhődnek, akiket megzsaroltak és megvertek, a zsarolók és a verőlegények soha.

A Dorottyában ideiglenes készlethiány van, szóda nincs, csak félliteres ásványvíz, azt kell megvennie annak is, aki csak egy kisfröccsöt inna. A csapolt sör sincs a helyzet magaslatán, ezért üvegest kérek, pedig csak egy pohárral kéne, mert hátra van még két állomás. Pontosabban három, mert megállunk egy kicsit a ház előtt is, amelyikben Tar Sándor élt. Többen, akik szintén az üveges sör mellett döntöttek a Dorottyában, a palackok nyakát szorongatják, és néha a szájukhoz emelik, miközben Juhász Tibor, fiatal irodalmár olvassa fel Tarnak írt levelét:

„Ember ne járjon a lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmába, te biztos nem ismerted ezt az íratlan törvényt, erre gondoltam. Nem mintha baj lenne a Balszélsővel, takaros kis hely, azon kevesek egyike, ahol a harmadik vagy a negyedik feles után jelentkezik a bűntudat. Más ivókban már az első sör után felrémlenek a halaszthatatlan teendők, dönthetsz, hogy hazamész és elvégzed a feladataidat, vagy maradsz, és azt csinálod, amiért idejöttél.”

Azt csináltuk. Még egy ital, még egy novella, aztán átvágunk a lakótelepen az István utcai Ádámig, amelyiknek lugasai alatt már megfőtt az életmentő babgulyás. Elhangzik az utolsó, dramatizált felolvasás. Egy történet a „A mi utcánk”-ból, ami most jelent meg zsebkönyv formájában a Magvetőnél. Időnként felharsan a nevetés, Tar mesterien adagolja a fekete humort nyomorról, kiszolgáltatottságról szóló történeteibe. Ilyesmire csak az képes, aki tudja milyen, a saját szerencsétlenségén nevetni.

„Tar Sándor olyat alkotott, amit nagyon kevesen tudnak felmutatni, abba sorban szerepel a neve, amelyikben Móricz Zsigmondé, vagy Füst Miláné. Tar abban a valóságban élt, amelyikről írt, és úgy tudott róla írni, hogy az ember, miközben olvassa, érzi, hogy az az ő valósága is” – mondja Giczey Péter.

„Tartózkodó, ember volt, ugyanakkor barátságos, szeretett beszélgetni. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy a személyisége miatt volt annyira visszahúzódó, vagy a beszervezettség miatt. Ugyanígy nem tudjuk, mennyire lett volna hajlamos az önpusztításra. A második világháború utáni, szocializmusnak nevezett időszakban sokan menekültek abba, akik akartak valamit és rájöttek, hogy milyen akadályokba ütköznek. Ráadásul abban a helyzetben, amibe Tar keveredett, nem nagyon számíthatott külső segítségre, mert belül kellett megvívnia a saját harcait. A magyar társadalom évszázados traumákkal képtelen megküzdeni és szembenézni. Ezért van, hogy ugyanazért, például az ügynökmúltért egyesek mellett kiáll, másokat mélybe taszít” – mondja a Tartúra-vezető.

Kissé kábán jövök el az Ádámból, a nap még mindig ragyogóan süt, a kabátot továbbra is a kezemben cipelem. Itt nőttem fel, ezen a környéken, de már nem megyek el a régi házhoz, nem nézek fel a kilencedik emeleti erkélyre, nem nézem meg a homokozót, és a régi iskolát sem. Így is eszembe jut néhány emlék, amik egy Tar-novellára emlékeztetnek. Kisiskolásként láttam például, ahogy a lakótelepen egymás után nyitnak a garázskocsmák. Később Tartól tudtam meg, hogy azért élt meg mind, mert az ember mindegyikbe betért, de mindenütt csak egy sört meg egy felest ivott, hogy sehol ne nézzék alkoholistának. Azóta sokat változott világ, új szintje van a lecsúszásnak. A falvakban például, ahol tönkre mennek, bezárnak a kocsmák.