A film főszereplőjét, Olekszandr Jacenkót az A-kategóriás Karlovy Vary nemzetközi filmfesztiválon a legjobb színész díjával tüntették ki, nem ok nélkül. Rendkívül durva utat jár végig karaktere, amit intenzív színészi játékkal ad elő: egy fiatal mentőorvost, Oleget alakítja, aki leleményesen kezeli betegeit (például egy hipochonder nénit egy szuper, „mindent gyógyító” orvosság segítségével), de a neje dolgai iránt már kevéssé fogékony, sőt önző, alkoholista.
Aztán jönnek az alkoholmámorban töltött szabadnapok, a még nagyobb veszekedések, munkahelyén az új és értelmetlen szabályok, amiket nem lehet tartani, Oleget pedig egyre jobban nyeli az örvény.
Ez akár első hangzásra szörnyű mélylélektani drámának is tűnhet, pedig a film nagyon ügyesen lavíroz a hangulatok között. A való élet abszurditása folyamatosan okot ad a mosolygásra, pedig tudjuk, ezeken nem kellene.
Vannak itt soha véget nem érő pohárköszöntők, vérátömlesztést megtagadó Jehova tanúi, konyhában tartott, dugásba torkolló YouTube-partik, új mentősszabályok, amik kikötik, tök mindegy mi történik a helyszínen, csak ne a tiszt kezében haljon meg a beteg, hanem máséban, tömegverekedők, akik még a menőautóban is egymásnak esnek. Mind-mind olyan elem, ami önmagában is súlyos, miközben természetességük miatt teljesen valódi élethelyzeteket kapunk, amik pont emiatt egyszerre mosolyogtatók, de végtelenül szomorúak is.
A Szívritmuszavarok viszont egy pillanatra sem veszíti el a fókuszt, a párkapcsolatok összetettsége folyamatosan a felszínen marad, érvényes állításokat kapunk arról, hogy egy kapcsolat akkor is a szakítás felé sodródhat, ha mindkét félnek igaza van, csak kell hozzá néhány kimondatlan mondat és az odafigyelés hiánya.
