Udvaros Dorottya: Ez egy csapda

A Terápia harmadik évadában új szereplőként egy olyan színésznőt alakít, aki azért jár pszichológushoz, mert látszólag komoly problémája van azzal, hogy elfelejti a szöveget a színpadon. Emellett attól fél, hogy elfelejtik, hogy el kell mennie egy tévéműsorba bohóckodni, és így tovább. Egy színésznek, ha elér a pályáján valameddig, ezek a valós félelmei?

Lehet, de nem feltétlenül. De nagyon fontos, ami később kiderül a történetből, hogy itt nem csak annyi a helyzet, hogy szövegtévesztések, elégedetlenségek vannak önmagával vagy a pályájával. A karakterem egy sikeres színésznő volt – sőt, még most is az –, nagy szerepeket játszott, népszerű, az emberek szeretik. A férjétől ugyan elvált, de kamasz lányuk miatt is kapcsolatban vannak, így látszólag minden rendben van az életében. Aztán a beszélgetések során derül ki, hogy ennek a nőnek tulajdonképpen a legnagyobb problémája a testvérével való viszonya, illetve az abból gyökerező konfliktusok. Köztük mindig is egyfajta „szeretem – nem szeretem” rivalizálás volt. Sőt, igazából az én karakterem egyenesen féltékeny volt a testvérére, hiszen édesanyjuk látszólag jobban kedvelte húgát, mint őt. Ha össze kéne hasonlítani a két karaktert, akkor látszólag könnyű megállapítani, hogy ki volt a „sikeres” és ki volt a „vesztes”. Míg Edit mindent elért, amit akart, addig Angéla elveszítette férjét, nem született gyereke, a munkában sem volt túl sikeres, ráadásul most egy halálos betegséggel küzd. Ennek ellenére Edit mégis irigykedik a testvérére.

Tehát nem az a baj, hogy ő nem kapott az elmúlt években olyan szerepet, ami neki igazán fontos lenne, vagy hogy „bohóckodni” hívják egy showműsorba. Ez a nő megengedhetné magának, hogy nemet mondjon az ilyen felkérésekre, hiszen nincsenek anyagi gondjai. Teljesen más okból vállalja el a szereplést, ez pedig már a sorozat elején kiderül a nézők számára. Számomra ebben a karakterben az volt az izgalmas, hogy ez a nő képtelen volt meglátni azt, hogy mik is az ő valós problémái, holott színészként én is egy kicsit „pszichológus” vagyok, amikor megpróbálok egy figurát így-úgy-amúgy megfejteni, vagy figyelek embereket magam körül, hogy hogyan reagálnak dolgokra.

Feltételezem, nincs ezzel a pszichológusi hozzáállással egyedül a szakmában, mégis, mit gondol, hogy vannak a színészek? Jár a színész terápiára?

Máshol igen, de Magyarországon nem divat. Egyébként egy jó próbafolyamat, ha az ember egy jó darabot próbál jó partnerekkel, jó rendezővel, akkor az felér egy önismereti kurzussal, egyfajta önterápiával. Például tavaly foglalkoztunk Ingmar Bergman Őszi szonáta című művével, amiből filmet is rendezett. Bergmanról tudjuk jól, hogy ő a lélek nagy ismerője, minden filmje nagyon sokrétűen foglalkozik az emberi lélekkel. Ott is egy anya-lánya kapcsolat áll a fókuszban, illetve megjelenik a szeretet mellett a gyűlölet, a másikkal szembeni vádak. Nagyon jó partnerekkel dolgoztunk együtt, Radnai Csillával, Fodor Annamáriával, és nagyon izgalmas, hogy az egész próbafolyamat olyan volt, mintha terápiás kezelésre jártunk volna. Tehát ha jó munkában vesz részt az ember, és tud elmélyülten dolgozni, akkor az egy kicsit olyan nekem is, mint hogyha részt vennék egy terápián.

A színész tehát akkor van rosszul, ha nem dolgozik?

Az biztos, hogy nem tesz jót az embernek. Van persze, amikor kell a pihenés, amikor túl sok munka jön egymás után, egyszerre sok minden van, az ember az egyikből bukdácsol a másikba, és a léleknek nincs ideje egy kicsit kinyúlni és feltöltődni. De igazából azt veszem észre a kollégákon és magamon is, hogy bármennyire fáradtnak érezzük magunkat, a készenlét mindenre, a léleknek az állandó vibrációja – ami a színészi munkához nagyon kell – akkor a legjobb, amikor folyamatosan dolgozunk.

Az epizódban a karakterének van egy mondata, amiben úgy írja le magát, mint egy „tipp-topp, mindent megoldó nő, aki sosem gyenge”. Ez önre mennyire jellemző?

Szerintem ez kortünet mostanában, hogy mi, nők azt gondoljuk, hogy a gyengeségünket el kell titkolni – szerintem ez egy zsákutca. Inkább azt gondolom, hogy jó lenne most elkezdenünk az érzékenységünket, a sérülékenységünket hangsúlyozni. Szerintem a világon mindig azt gondolták, hogy egy anya, akinek a gyereke veszélybe kerül, képes egy tonnás teherautót odébb tolni. Ez mindig is így volt, ez a fajta erő minden nőben benne van. Ugyanakkor egyáltalán nem kell úgy tennünk, mintha mi ugyanolyan erősek lennénk, mint a férfiak, mert ez nem így van. Épp az a csodálatos, hogy ők abban jók, mi meg ebben. A szavazati jogot nagyon régen megszereztük, persze vannak a világon olyan helyek, ahol lehetne még hova fejlődni ezen a téren, de ahol én élek, ott ez a probléma már nem létezik. Itt most szerintem arra kell gondolni, hogy a férfiak újra meglássák bennünk azt a védeni való, szeretni való finomságot, amivel mi, nők rendelkezünk. Az, hogy nekem egyedül is meg kell állnom a talpamon, és teljesítenem kell mindent egzisztenciálisan és mindenhogyan, és egyedül fel tudok nevelni gyerekeket, és egyedül megoldani mindent az égvilágon, ez egy csapda, és most nagyon szurkolok, hogy már kimásszunk ebből.

Ha egy ilyen alkotásban játszik az ember, feltételezem, még inkább átgondolja azokat a témákat, amiket a sorozatban érintenek: a halálhoz, a gyászhoz, a betegséghez, a szembenézéshez való viszonyát például. Milyen újdonságokat talált ezzel kapcsolatban önmagában?

Én inkább úgy mondanám, hogy amiket már korábban is sejtettem vagy éreztem, de mondjuk nem tisztáztam le magamban, az most egyszerre megfogalmazódott. Ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy az írók nagyon jól dolgoztak, amikor a karaktereket megírták. Amikor kézhez kaptuk a szövegkönyvet, az írókkal, Mácsai Palival betűről betűre átvettünk mindent, rákérdeztünk minden apróságra, ami csak felmerült a karakter és a szöveg kapcsán. Kivételes dolgunk volt, hiszen zseniálisak voltak a könyvek, nekünk már csak finomhangolásokat kellett hozzátennünk. Szerencsére az én epizódom rendezője, Gigor Attila nagyon érzékeny partner ezekben a dolgokban. Annyira világosan lát bele az emberbe, néha az volt az érzésem, hogy már tudja előre, hogy mit akarok majd csinálni.

Önnek milyen a halálhoz, a gyászhoz való viszonya?

Szerencsésnek gondolom magamat, mert igazi nagy küzdelemben nem volt részem. Ugyan édesanyámat már elvesztettem, de már régóta tudtuk, hogy be fog következni, így számunkra az volt a fontos, hogy minél szebben menjen el. A nagymamám elvesztése valahogy érzékenyebben érintett, nagyon közel álltunk egymáshoz. Sajnos nem volt lehetőségem találkozni vele az utolsó periódusban, mert vidéken voltam szerződésben. Ez az elszalasztott lehetőség azóta is nagyon fáj. Milyen érdekes, hogy az emberben állandóan önvád van, hogy „miért nem voltam ott”, „miért nem csináltam valamit egy kicsit máshogyan”. Ez sokszor előfordul, mindannyian átesünk ezen, mint hogyha mi tehetnénk valamiről, ha mi máshogy csináltunk volna valamit, akkor az nem így következik be. Állandóan keresünk magunkban valami hibát, hajlamunk van arra, hogy marcangoljuk magunkat. Igen, vannak olyan helyzetek, amikor tényleg valaki hibás lehet, de nagy átlagban nem ez a helyzet. És mégis keresünk valami okot, magyarázatot, mert olyan nehéz feldolgozni a veszteséget, rádöbbenni, hogy akit szeretek és megszoktam, hogy ott van mellettem, már nincs többé.

Egy közeli barátnőm most veszítette el az édesapját – akit nevezzünk mondjuk Zoltánnak –, és azt mondta az édesanyja, hogy „nagyon nehéz lesz együtt élni Zoltánnal azután, hogy már nincs itt”. Szerintem ez egy gyönyörű mondat, mert lehet, hogy fizikailag nincs jelen, de ott van minden egyes apróságban, napi rutinban. Ha leéltél valakivel egy hosszú, közös életet, akkor nyilván egy őrületes nagy, harcos út lesz elfogadni, hogy nincs veled többé, hogy most már valahol máshol van. Olyan feladat ez, amit sajnos nem lehet megúszni, ezt a tapasztalást mindannyiunknak meg kell szereznünk.

Hátha jó volt felkészülésnek ez a szerep.

Nincs kizárva! Sőt, majdnem biztos, hogy így van.

A Terápia befejező évada novemberben érkezik az HBO-ra és az HBO GO-ra.