Van ez a dolog az adaptációkkal. Sokan vannak, naná, a jó sztorik vászonra kívánkoznak, de közben meg nehéz terep is, hisz az ismert regényeknél óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy és így tovább. Nehéz munka, nem vitatta soha senki, nem is szokott mindig jól sikerülni.
A Csábítás például… a Csábítással bajban vagyok. Ez a film Thomas Cullinan regényének adaptációjaként nem működik, önálló filmként meg olyan kínosan modoros, mint egy művészieskedő elsős filmszakos vizsgafilmje, és olyan esetleges, hogy nem tudok nem valamiféle előre lezsírozott döntésre gondolni annak kapcsán, hogy ezért az összehányt eseményhalomért Sofia Coppola Cannes-ban rendezői díjat kapott.
Észak és Dél polgárháborújában állunk nyakig, a helyszín Virginia, a rabszolgatartó Dél, a front közel, az ágyúdörgés folyamatos, még senki nem tudja, merrefelé billen a harcok sikere, amikor egy eldugott leányiskolában, ahol alig féltucat leány maradt, furcsa vendég bukkan fel: az egyik növendék gombászás közben egy sérült északi katonára bukkan, s felebaráti szeretetből hazacipeli.
Szintén felebaráti szeretetből nem teszik ki a “jenkit fogtunk” üzenetet jelző kék kendőt a kapuba, ellenben elrejtik, és ápolni kezdik a tizedest, akinek súlyos lábsérülése van. Az intézményt vezető kemény tanítónő szerencsére ugyanúgy ért a sebvarráshoz, mint a francia nyelvhez, így a tizedes túléli a sérülést, és alig ébred fel, máris szédíteni kezdi az összes jelenlévőt, nyilván más módszerrel a szexuálisan elérhető korúakat, mint a kisebbeket, de tulajdonképpen teljesen okafogyottan. A nők és kislányok ugyanis a megjelenése másnapjától kezdve átlényegülnek egy sereg hormontolulásos kiskutyává, akiknek eszükben sincs feladni a nyitott kapukat döngető katonát, sőt.
Az események sajnos elég nehezen követhetők, mintha minden lényegi esemény zárt ajtók mögött, vagy inkább a fejekben játszódott volna, amivel alapesetben nincs is gond, hisz így történik ez a valóságban is: csak az események felszínét látjuk, miközben a lényeg a fejekben zajlik. De ha egy film nem mutatja meg legalább néhány gesztussal, hogy mi fut hősei fejében, annak az lesz az eredménye – éppen az, ami ebben a filmben történik: az események látszólag cél és kohézió nélkül, esetlegesen zuhannak egymásra, amint hőseink is, ugyebár. A motivációk megértésének híján kicsit olyan, mintha minden kérdésünkre, ami azt firtatja, egyik vagy másik szereplő miért tette ezt vagy azt, annyi lenne a válasz:
miért ne?
A bosszantó mindebben, hogy a film nem azért nem mutatta be a viszonyok és motivációk hálóját, mert annyira pörögtek volna az események. Nem, az egész filmben alig történik valami, szoknyák suhognak, zenélünk, eszünk – meglepően jól egyébként, hogy hogyan, a polgárháború kellős közepén, az mondjuk rejtély, de ezen már fenn sem akadok – imádkozunk, a filmidő nagy részében nem történik az égvilágon semmi. Bőven adott volna lehetőséget az egyébként kíméletesen rövid filmidő a viszonyok, motivációk és miértek kifejtésére, csak hát Gonoszság ugyan, de ki kell emelnem, hogy különösen kínos fényt vet a rendezőre, hogy ezt a képet választotta hangulatfestő visszatérő elemnek, miközben az események helyszínéül szolgáló Virginia égövén egy fia csüngő moha nem nő.
A teljesen esetleges forgatókönyvet és a fájdalmasan modoros rendezést az alakítások tudják tovább fokozni, Nicole Kidman ugyan lényegesen jobb, mint amit mostanában láttunk tőle, kár, hogy ez manapság már nem jelent érdemi teljesítményt, lévén az utolsó jó néhány filmje egészen rettenetes. A nyitójelenetben ugyan érthetetlen, hogy miért teljes pánikban, felzaklatva látja el a sérültet, semmi oka rá, vagy legalábbis nem derül ki, mi az, és van még néhány teljesen indokolatlan húzása, de összességében ő a legjobb, mindenki más fantasztikusan élettelen játékot mutat be. Nem mintha sok esélyük lett volna, a forgatókönyv ugyanis néhány homályos utaláson kívül nem mond el semmit a szereplőiről, így Colin Farrell mézesmázosságán egy bádogkupa is átlátna, Kirsten Dunst karaktere leginkább egy ideggyenge hisztérikának, Elle Fanning pedig egy unalmában bajt keverő idiótának tűnik, akit még a magamfajta pacifista is legszívesebben képen törölne.
A bizarr idill után – mert a bizalmatlan légkör végig fennmarad – az események végül nem várt hirtelenséggel sötétre fordulnak, aztán egymásra borul egy rakás teljesen véletlenszerű esemény – bár nem értem, mit óvatoskodok itt a spoilermentességgel, amikor a trailer elmond effektíve MINDENT -, csitt-csatt-dirr-durr, drámai végjáték, végül függöny. még ha a fűző- és melltartóégetések előtt is vagyunk jóval. Hát, legyen bármilyen girlpower a végjátékban, ha a feminizmus jegyében egy filmrendező azt akarja elmondani a nőkről, hogy azok néhány mézesmázos szótól tíz évtől felfelé a bugyijukba olvadnak tetszőleges férfi jelenlétében, akkor szerintem az illető rossz helyen nyitotta ki a szótárt. Ez nem feminizmus, inkább valami olyasmi, amit azok gondolnak a feminizmusról, akik szintén nem találták meg a kifejezést a szótárban/wikipédián, de még ezen is túl ez leginkább csak egy nagyon, nagyon kínos filmélmény.
Csábítás (The Beguiled) – színes, amerikai filmdráma, 93 perc – 4/10
