Nem szeretem a horrorfilmeket. Már úgy nagy átlagban. A legtöbb vagy annyira fullba tolja a kretént, hogy nem ijesztő, hanem komikus lesz a végeredmény, ha pedig tényleg sikerül a frászt hozni rám – hát hozd rá a frászt a tisztelt édesanyád karperecére, kedves filmkészítő, elég eseménydús az élet önmagában is, nekem cseppet sincsen adrenalinhiányom, amit lopakodó kísértetek, vagy csattogó állkapcsú horrorbabák ténykedéseivel szeretnék pótolni. Filmen a horror nagyon vékonyka pengeélen táncol, nagyon sok tényező nagyon szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy a történet is felépüljön, legyen neki íve, csúcspontja(i), sokrétű, érdekes, azonosulható karakterei, akiknek még a motivációira is film derül, értelmezhető, valóban ijesztő, fajsúlyos gonosza, miközben a legfontosabb, a hangulat meg aztán tényleg nagyjából a varázslat szintjén mozogva vagy összejön, vagy nem.
Így cikkem nyitómondata valójában azt jelenti: nagyon kevés horrorfilm hozza azt a szintet, amitől szeretni tudnám. Ennek pedig az lehet a legfőbb oka, hogy a horrorrendezők hajlamosak zsánerfilmesnek hamarabb tekinteni magukat, mint filmesnek, így A néző márpedig mindig sokkal boldogabb, ha nem nézik teljesen hülyének. Az AZ-tól pedig nagyon boldogok lesznek. Pedig elég csúnyán kitolt magával ez a produkció: akkora hype-ot épített maga köré az adaptáció elkészülésének híre óta, hogy megkockáztatom, az események egy pontján megrendült picit a bizalmuk, és felmerült bennük a kérdés, vajon képesek lesznek-e felnőni a saját maguk építette hype-hoz? Jelentem, képesek voltak.
Pedig az alapanyag irdatlan kemény dió. A könyv első része nyolcszáz, a második közel hatszáz oldalas, tudván, hogy már készül a folytatás, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a mostani film „csak” az első rész eseményeit dolgozza. fel. „Csak”, mert egy nyolcszáz oldalas kötet filmre adaptálása önmagában is komoly vállalás, King regénye ráadásul nagyon alapos, nagyon sokrétű, így a feladat szinte felfoghatatlanul óriási. Magam részéről nem egészen értem, miért a mozifilmes formát választották, tipikusan sorozatformátumra való alapanyag ez, a sok pici kis előtörténettel AZ-ról és Derryről, a korábbi gyilkosságsorozatokról, amelyeket mindig egy-egy óriási tömegtragédia zárt – megélt volna belőle egy két-három évados sorozat is, hosszabb hype, kasszacsörgés, és, hogy ne csak a stúdió, a rajongók is kapjanak valamit: pontosabb szövegkövetés.
A filmnek felróható egyetlen igazi kritika ugyanis adaptáció-fronton keresendő, mi több, már az „adaptáció” szó használatával is vitatkoznának sokan: a film meglehetős szabadsággal kezeli az alapjául szolgáló regényt. Azt nem lehet rásütni, hogy ez egy teljesen másik történet, de azért picit itt is, ott is hozzápiszkáltak.
A főhős Bill Denbrough kisöccsével egy icipicit más történik, mint a regényben, így aztán Billnek az eseményeket elindító és mozgásban tartó motivációja is picit más, a karaktereket más formában ijesztgeti Pennywise, azaz mások a gyerekek fő félelmei, de a tipikus karakterjegyeikhez, előtörténetükhöz és a megküzdés módszereihez is hozzányúltak. AZ motivációiról, működéséről szintén picit más dolgok derülnek ki, legalábbis az események azon pontjáig, ameddig az első film végére eljutunk – aztán ki tudja, mit hoz a folytatás, de az biztos, hogy amint lecseng a spoilerveszély, készülnek majd a 20 különbség az AZ könyves és filmes verziója között munkacímű cikkek.
A szöveghűség tehát szabados, de azért az alaphangulat nagyon kinges, nagyon derrys, nagyon AZ-os, és ha ez stimmel, akkor már nem lehet nagy baj. Mindehhez társul az a bátorság, ahogy az alapanyaghoz nyúlt a rendező Andy Muschietti és forgatókönyvíró csapata: Chase Palmer, Cary Fukunaga és Gary Dauberman például odafigyeltek a dialógusok életszerűségére, hogy a nyolcvanas évek-jelleg is stimmeljen, de meglegyen az is, ahogy a kiskamaszok egyszerre félszegek, vakmerők, trágárok és esendőek.
Apropó, trágárság: nagyon sokat hozzátesz a film hitelességéhez, hogy nem óvatoskodtak a nyelvhasználattal, ha már a vér és erőszak miatt úgyis 18+-os a film, Ráadásul ezek a zsigerből felszakadó káromkodások comic reliefként is hatnak, amire nagy szükség van az általános nyomasztás légkörében, ami uralja a filmet.
A formátum ugyanis időbeli megkötéssel is jár, és bár így is a nézőbarátság szélső határáig tolták ki a film hosszát, azért komoly sűrítésre volt szükség, aminek eredményeképpen holtidőnek, szusszanásnak itt nem igazán jut hely, folyamatosan pörögnek az események. AZ-t is sokkal többet látjuk, sokat akciózik, a közönség meg üzembiztosan berezel. Ez persze – mégis csak Kingről van szó – inkább az a fajta ijesztgetés, amitől azért még nagyon nyugodtan alszik a néző a film után, a legkiborítóbb jelenet például nem került be, de a parafaktorra összességében nem lehet panasz, én magam sűrűn kapkodtam a pulcsimat a szemem elé.
A hangulat összességében a briliáns – és hamarosan folytatódó – Stranger Thingst idézi, amivel gyakorlatilag egy körkörös hommage született: a Stranger Things Stephen King előtti főhajtás, míg az AZ egy erősen a Stranger Things miliőjére hajazó mozi, ebben persze az is segít, hogy van egy közös pont a szereposztásban: Finn Wolfhard ott Mike Wheelert, itt a lelőhetetlen Richie Toziert alakítja, egészen fergetegesen.
Bár Wolfhard kétségtelenül viszi a prímet a gyerekszínészek között – ezzel a szereppel nem csoda -, de általában is egészen erősen sikerült a szereposztás, talán csak a főhős karizmatikusságát nem sikerült megragadnia az őt játszó Jaeden Lieberhernek, cserébe a Beverlyt alakító Sophia Lillist mintha erre a szerepre találták volna ki – pedig A Pennywise-t alakító Bill Skarsgård egyenesen fergeteges, ez még a szinkronon keresztül is egyértelmű, mindezt úgy, hogy ifjú babaarcából alig látszott valami a maszk, smink és CGI alatt, ami, teszem hozzá, szintén egészen briliáns. Nagyon kíváncsian várom, hogy kaphat-e majd komolyabb díjátadókon elismerést egy ennyire tipikusan nem díjesőre hangolt mozi.
Nem mintha nagyon nagy szüksége lenne ennek a mozinak arra, hogy díjakkal tolják a közönség arcába: a táncoló bohóc már most a kultikussá válás határán táncol, és egészen biztosan rekordbevételeket is hoz majd, miközben kérdés nélkül az év egyik legfontosabb, legjobb mozija, és ami a lényeg, nem csak horrorként, filmként is kimondottan erős. Akárhányszor újranézős, még a magamfajta ideggyenge anti-horroristáknak is.
AZ (IT) – színes, amerikai horrorfilm, 135 perc – 9/10
