Több, mint tíz éve járom és fényképezem Budapestet, akaratlanul is olyan helyek és történetek után kutatva, melyekkel egyetlen, turistáknak szóló útikönyv, vagy a város megismerésére vágyó olvasókat könyv sem foglalkozik, a legnagyobb meglepetések azonban mégis akkor érnek, mikor a legkevésbé számítok rá: a kánikulában való kétségbeesett folyadékkeresés, vagy épp egy találkozóra rohanás közben, hiszen ilyenkor az ember önkéntelenül is benéz a legrejtettebb utcákba, vagy téved be egy olyan helyre, ahová más esetben biztosan nem pillantana be.
Egy ilyen alkalommal, a Váci után a Fővám tér felé sietve találtam rá a Havas utca egyik gyöngyére, a Forgó-házra, aminek kapualjába csak azért húzódtam be, hogy egy pillanatra levegőhöz jussak, és átgondoljam, hogy hol kaphatok a legkorábban egy pohár vizet.
A csendes, de mindig parkoló autókkal teli utcában álló, első pillantásra teljesen átlagosnak tűnő eklektikus épület terveit Forgó István üvegesmester megrendelésére Wéber Antal készítette el, a ház pedig épp száznegyven évvel ezelőtt, 1877-ben nyitotta meg kapuit a tulajdonos családja, illetve a bérlők előtt.
csongrádi Forgó István (1833-1901)
A Forgó és Társa részvénytársaság tulajdonosaként, illetve élete utolsó tíz évében a Kratzmann-féle Országos Üvegfestészeti Intézet vezetőjeként ismert Forgó István karrierje során egy egész sornyi magyar templom, vidéki kastély, illetve villa üvegablakainak tervezését nyerte el.
Cégének munkái pedig a Parlamentben, az Andrássy út elején lévő Saxlehner-palotában, vagy épp a temesvári Milleniumi templomban (Ybl Lajos, 1896-1901) is megtalálhatóak, bár ezen ablakok duplikátjai a rákospalotai Magyarok Nagyasszonya főplébániatemplomban is megnézhetők.
Egykori díszei, illetve díszes tetőfelépítménye a második világháború áldozatai lettek, (vagy utána lebontották – ebben Déry Attila Budapest eklektikus épületszobrászata című 1991-es munkája sem biztos) kapuja azonban továbbra is vonzza a szemet, köszönhetően a pilaszterpárok közé került,
melyet jó eséllyel a Szandház-műhely körébe tartozó kőfaragók készítettek, születésük okát azonban homály fedi.
Az épület adott egykor otthont a költőként, íróként és irodalomtörténészként is jeles Endrődi Sándornak, de tárt kapukkal fogadta a két világháború közt a Magyarországi Borbély- és Fodrászsegédek Szakegyesületét is, akik egyesületi helyiségeiket béreltek itt. A háború és az államosítás után némileg szürkébbé vált az épület sorsa, míg valamikor a hetvenes évek hajnalán megnyílt itt az egykor a város tucatnyi pontján felbukkanó olcsó borozók egyike, melyekben az állami borgazdaságok termékeit mérték.
Az évtizedek persze a hasonló helyek felett sem múltak el nyomtalanul, így a kétezres években sorra zártak be. A nemes egyszerűséggel csak Badacsonyi borozóként (természetesen számos hely futott ugyanezen a néven) emlegetett hely is egyre furcsább alakokat látott, erről pedig a kocsmákat végigjáró blogerek egyike 2008-as jegyzetében is szép hasonlatokat felvonultatva mesélt:
A hely aztán szép lassan elsorvadt és bezárt, másfél évvel ezelőtt azonban Seven Pub néven nyílt újra, a logójukat meglátva pedig – visszatérve a történethez – úgy döntöttem, hogy ideje beszaladnom egy pohár vízért, még mielőtt dehidráltabbá válok, mint egy csomagnyi rádiumvizes kétszersült.
Az egykori pinceborozó ajtaján belépve azonban először inkább a lépcsőn lefelé indult állkapcsom kezdtem keresni, köszönhetően annak, hogy a szemközti falról egy, a Badacsony ábrázoló jókora mozaik nézett vissza:
A jobb vállamnál pedig egy kedves, legalább három méter széles festmény fogadott, rajta a
az
illetve a betonkerítésre írt
felirattal:
Van-e tanulság? Bizony van, mégpedig az, hogy
