Annyira nem tudunk a szexről beszélni, hogy már furcsa, ha nem furcsa

Képzeljük magunk elé a tipikus helyzetet: mondjuk, filmet nézünk egy moziban, a terem közepesen tele, a vetített mozi pedig mondjuk egy, ha nem is botrányos, de szókimondó európai film, amely az európai mozi dicséretes hagyományainak megfelelően nem szégyellős, ha érzékiségről van szó. Nem pornóról beszélünk, de a történet része az erotika, neadjisten még szexjelenet is képernyőre kerül. És mi a tipikus nézői reakció? Az ágyjeleneteknél érzékelhető fészkelődés, kuncogás, avagy olyan síri csend az addig popcornrágástól hangos teremben, ami mindenképpen beszédes. (Megtörtént eset, nem egyszer, legutóbb a Karlovy Vary-i filmfesztiválon, pedig ott azért úgymond értő közönség ül).

A film, amely egy vagina belsejéből indul

Selymes fényű halványrózsaszín út vezet a méhszájtól az ezüstös hüvelytágítón át a kinti világig – és ez csak a kezdet François Ozon új filmjében.

Mi történik ilyenkor? A néző nem bír mit kezdeni a feszültséggel, amit az erotika kivált belőle, és muszáj kilöknie azt, továbbá muszáj demonstrálnia, hogy ő aztán nem reagál úgy, ahogy az a homo sapiens jellegéből fakadna, nem mozdul meg benne semmi, nem találja szexinek a történteket, kisebb körben, mondjuk otthoni filmezésnél ez még látványosabb, persze, hogy nevetgélni kell a szexi jeleneteken, nehogy már azt higgye bárki, hogy izé, tudod.

Persze ez egy csupán aprócska kultúrafogyasztási butaság, ám messzire mutat: csak tünete ez annak az általánosan természetellenes viszonynak, ahogy a szexhez állunk. Hiába volt szexuális forradalom, felvilágosítás, Freud és egyéb szexualitás-tanulmányok, a szex ma is tabu, miközben pedig ömlik ezerfelől, egy grillcsirkét nem lehet venni anélkül, hogy ne fussunk bele valami szexre hangolt reklámba, az online pornó milliárdos üzlet, és sorolhatnám. Mégis, a szexről beszélni tabu, őszintén beszélni róla pláne, szexuális nevelés nincsen, egészségtudatosság nincsen, mindenféle neveken nevezzük azokat, vagy, ha PC-k akarunk lenni, külön kifejezést – szex-pozitív – alkalmazunk azokra, akik esetleg mégis felvállalják, hogy igenis művelik és élvezik a szexet. Pedig hát mindenki műveli, szóval akár abba is hagyhatnánk az alakoskodást, és elkezdhetnénk kommunikálni, és akkor mondjuk mindenki élvezné is. Mindez pedig fokozottan igaz akkor, ha a női szexualitásról beszélünk, ami meg aztán a tabuk tabuja, emellett ellentmondásos, kimondott és kimondatlan elvárások lápos vidéke:

Légy szűzies!
Légy szexi!
Ne légy könnyen kapható!
Légy (és maradj) szexuálisan elérhető!
Élvezd!
Légy odaadó!
Légy monogám!
Légy a férfi tulajdona!

Nos, a Barátnő rendelésre ezekről az elvárásokról is, a tabukról is gondol néhány dolgot, és nem fél elmondani, mit.

A Barátnő rendelésre (eredeti címén The Girlfriend Experience) egyrészt egy mozifilm 2009-ből, Steven Soderbergh, az Ocean’s-filmek, az Oscar-díjas Traffic és a korábban már megénekelt, kiváló kórházsorozat, A sebész rendezője keze alól, másrészt pedig egy, a nemzetközi piacon tavaly már komoly sikerekkel futott Starz-széria, melyért a főszerepet játszó Riley Keough behúzott egy Golden Globe-jelölést. A szériát szintén Soderbergh jegyzi, aki saját filmjét vette alapul, ám, bár a cím ugyanaz, remake-nek, rebootnak vagy bármi effélének azért nem nevezném, a két történetben ugyanis kizárólag annyi a közös, hogy mindkettő egy luxusescort viselt dolgairól mesél, a filmnek és a sorozatnak semmi egyébben nincsen egymáshoz köze. A Barátnő rendelésre a nemzetközi piacon tavaly már learatta, amit le lehetett, szuperlatívuszos kritikák és jelölések után most pedig megérkezett a magyar képernyőkre is, köszönhetően az HBO-nak, ami a héten a GO-n és az HBO3-on is elérhetővé tette a szériát.

A sztori Christine köré épül, aki huszonéves, jogásznak készül, szorgalmas, értelmes, szép, és ahogy kortársai általában, küzd a mindennapokkal, hogy helytálljon az egyetemen, munkát találjon, fizesse a lakbért, és hogy közben ne kattanjon be, azzal vezeti le a gőzt, hogy időközönként felszed egy-egy pasit egy bárban, különösebb pironkodás nélkül közli, hogy szeretne vele lefeküdni, majd így is tesz. Szex-pozitív, ha még emlékszünk a fogalomra a cikk elejéről. Tudja, mit akar, mit élvez, ezt mindet nem fél artikulálni, és úgy általában nem nagyon aggódik azon, más mit gondol róla. Ennek ellenére idegenkedik, amikor legjobb barátnője arról mesél neki, hogy neki abból telik puccos éttermekre, hogy gazdag, többnyire idősebb férfiakat kísérget és szórakoztat, hol szexszel, hol anélkül, jó pénzért. Nagyon jó pénzért. Végül persze, inkább kíváncsiságból, mint a pénz miatt, Christine is belevág az escortkodásba.

Ez a történettípus a tipikus forgatókönyv szerint, ugye, afféle feltartott mutatóujjal előadott tanmese szokott lenni arról, hogy ejnye-bejnye, lányom, látod, na, ezt nem szabad csinálni, mert hát a becsületed, a hírneved, és hát tönkremész, eleve biztosan beteg vagy, kinek fogsz ezután kelleni, és így tovább. Nos, a Barátnő rendelésre nem ezt a tanmesét meséli, mi több, nem is feltétlenül tanmesét mesél. Persze a kérdések felvillannak, ám a rájuk adott válaszok messze nem tipikusak, főként azért, mert sem a főhős, sem az egész sorozat nem hajlandó szégyellni magát semmi miatt.

A sorozat nem csak emiatt nem tipikus: az escort-vonal például eleve csupán egyetlen része az eseményeknek, amivel párhuzamosan egy hivatali intrikák-szál, és egy lassan kibontakozó, ám annál érdekesebb krimi-thriller vonal is kirajzolódik, így aztán a Barátnő rendelésre gyakorlatilag “három az egyben”-sorozat, még az sem feltétlenül állapítható meg, hogy bármelyik zsáner hangsúlyosabb-e a többinél. A szálak ugyanis nem válnak el határozottan, ennek oka egyrészt a rendező, aki átgondoltan, azonos részletgazdagsággal gondozza a teljes eseménysort, másrészt pedig a főszereplő, aki már csak karakteréből adódóan is összefogja a történteket, nyilván, hisz mindennek központi szereplője, ráadásul Riley Keough alakítása egyenletesen erős, ami szintén jócskán hozzátesz ahhoz, hogy a néző figyelme ne lankadjon.

A hangulat végig enyhén nyomasztó, nem annyira a krimik stílusában, inkább csak egyszerűen azért, mert a felvonultatott karakterek mindegyike inkább karcos, sötét figura, a hurráoptimista, csillogó luxusvilág itt még csak fel se villan, a legidillibb jelenetekben is érezhető, hogy ára van mindennek. Ahogy az várható, az erotika alapeszköz, a látvány mélyen érzéki, a gyönyörűen bevilágított-fényképezett emberi bőr, anyagok, felületek szinte fetisiszta bemutatása soha nem öncélú, és sosem igazán explicit, árnyékban, háttérben, félhomályban látjuk, amit látunk. A tempó szokatlanul lassú, Soderbergh nem kapkod sem a karakterek felrajzolásával, sem az események előremozdításával, az első néhány epizód, megkockáztatom, kissé túl ráérős is, ám annyira más, annyira sokrétű minden, amit látunk, hogy a figyelem mégis fennmarad, ha mégsem, akkor is megéri kitartani, ahogy ugyanis egyre több tárul fel ebből a szövevényes sztoriból, úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy mennyire okos, fontos és hiánypótló televíziós produktum ez. És nem a felvillantott selyembugyik miatt.

A Barátnő rendelésre első évada már elérhető az HBO GO-n.