Most jelent meg A harminckét bolond címmel a regényed a Kalligramnál. Már a traileréből is egyértelműen kiderül, hogy mennyire foglalkoztat az őrület, az, hogy mennyire hatalmasodhat el valakin. Nyíltan kezeled azt, hogy gyógyszeres kezelés alatt állsz.

Mániás depressziós vagyok, amit szerencsére gyógyszerekkel jól lehet kezelni. 1996 óta szedek rá gyógyszereket. Nálam az a baj, hogy mindenfajta külső kiváltó ok nélkül leszek vagy nagyon-nagyon eksztatikusan boldog, vagy nagyon súlyosan szuicid álmokat kergető, mindjárt megölöm magam típus. Ez rettenetes. Olyan mintha lenne egy kapcsoló az agyadban, ami átbillen.

Érzed, hogy jön valamelyik szakasz?

Nem szoktam érezni, de már látom, hogy mi van az indokolatlan szomorúság, vagy boldogság mögött, és ilyenkor szándékosan visszafogom magam. Korábban, míg nem vettem észre, hogy éppen mániás vagy depressziós szakaszom van, csináltam egy-két hülyeséget. De gyógyszeres kezeléssel ezt nagyon jól karban lehet tartani. Az őrület azért is foglalkoztat, mert miután fölfejtettük a pszichiáterekkel, kiderült, hogy már gyerekkoromban is mániás depressziós lehettem, csak ezt nem állapították meg. Nagyon szorongó kisfiú voltam. Egyébként a családomban volt is gyakorló elmebeteg. A könyvben Dalos Vilmos az egyik rokonom, akit elmegyógyintézetben kezelte, mert a Don-kanyarban lefagyott az összes ujja és ebbe belebolondult. Gyerekkoromban sokat látogattuk őt és számomra ilyen mitikus figura volt, lehet, hogy tőle örökköltem az őrületet.

A mániás depresszió, amivel diagnosztizáltak egyébként egy népbetegség, nagyon sok ember szenved benne, és sajnos sokuknál diagnosztizálhatatlan, vagy nem kellő időben diagnosztizálják. Mindenkinek azt tanácsolom, aki úgy érzi, hogy a hangulatváltásai indokolatlanok, keressen fel szakembert.

Fel lehet ismerni, hogy most nem kellene így viselkednem?

Igen. Rajtam például a mániás szakasz kényszeres cselekvésben és kényszeres mozgásokban, aktusokban jelentkezik. Volt olyan, amikor csak úgy tudtam végigmenni az utcán, hogy megszámoltam az összes ablakot az utcán, ami a házakon volt, vagy összeadtam az autók rendszámát. Volt kényszerköhögésem is, mindig köhögtem, amikor emberekkel kellett beszélnem, de egyébként, mikor például egyedül voltam, nem köhögtem. Volt olyan, hogy tíz percenként kezet kellett mosnom. A legszörnyűbb az volt, amikor kényszeresen, egypercenként ismételgettem trágár szavakat, az nagyon kínos volt, mert a magánéletben nem szeretek obszcén szavakat használni.

Kívülről láttad magad, hogy mit csinálsz?

Idővel már igen, és ha az ember ezt felügyeli, akkor tudja, hogy baj van, most eljött egy kényszeres, vagy mániás szakasz, ilyenkor kicsit lassítani kell, többet kell aludni, vagy kevesebb alkoholt kell inni.

Sajnos előfordult, hogy gyógyszerre ittam, aminek szakmailag megvolt az előnye, mert nagyon érdekes, fontos és nélkülözhetetlen élményekhez jutottam. Egy író számára fontos, hogy olyan jelenetek, szavak és képzetek jussanak eszébe, olyan összefüggéseket lásson meg amiket egyébként nem látna meg, vagy olyan hangulat kerítse hatalmába, ami máskor soha.

Ez nem csak legenda?

Nem, nekem félig éber állapotban szenzációs hallucinációim voltak, amiket aztán később tárcákban felhasználtam. Az egyik ilyen nagyon emlékezetes, amikor a szobám átváltozott egy fekete párduc fejévé. Én bent feküdtem az állat fejében és az ágyam volt a nyelve. Ez a gyógyszer és pia kombinációjának hatására jött ki és később ezt fel is használtam. Persze senkinek nem javaslom, mert súlyosan károsítja az egészséget, de számomra mint tárcaírónak, ezek nagyon fontos élmények.

Mégis leálltál a kombinálással. 

Bolond leszel tőle.

Még súlyosabb lesz az állapotod?

Igen.

A szakmai környezeted mennyit látott a betegségedből?

Semmit, mert én mindig egyedül dolgoztam, nem jártam be a szerkesztőségbe, tudósító voltam. Ez máig így van, én csak egyedül tudok dolgozni, teljes csöndben, elsötétítve és teljesen egyedül. Így dolgozom 20 éve.

Nemrég egy festményen szereplő levágott fejekről is írtál.

Igen, ez a pszichiátrián történt, ott láttam egy festményt az orvos rendelőjében, ami négy levágott gyermekfejet ábrázolt. Meg is kérdeztem tőle, hogy ugye ezt egy betege festette. Visszakérdezett, hogy honnan tudtam. Azt mondtam, azért, mert négy levágott gyerekfej van rajta. Erre azt mondta, hogy Zsolt, akkor mégis inkább azt a skizofrén gyógyszert írjuk fel, mert azok nem gyerekfejek, hanem almák. Mondom neki, hogy azok nem lehetnek almák, mert látszik, hogy csorog belőlük a vér. „Zsolt, az nem vér, hanem az árnyékuk” – mondta. De szerintem levágott gyerekfejek voltak egy zöld tálon. Ha egy beteg festette, akkor azok levágott gyerekfejek voltak.

Nem találkoztál olyannal, hogyha beszélsz a betegségedről távolságtartóvá válnak az emberek, vagy megbélyegeznek ezért?

Nem nagyon érdekelnek.

Melyik szakaszban vagy most?

A depresszióban. Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem minden olyan rossz, mint amilyennek jelenleg látom.

Akikkel beszéltem azt mondják, hogy Magyarország egyik legjobb tárcaírója vagy. Nem sokan művelik ezt a műfajt. Hogyan határozod meg magad? Ki vagy te, mivel foglalkozol?

Írásiparos vagyok. 18 éves korom, 1990 óta kizárólag az írásból élek, tehát írástechnikai kisiparos vagyok.

Mennyire tartod irodalmi műfajnak a tárcát?

Ezen nem szoktam gondolkodni, szerintem teljesen felesleges, hogy egy tárcaíró meghatározza irodalmilag, hogy mi a tárca. Én nagyon szeretem, mert kézre áll és nagyon feszített, tehát rövid távon kell nagyon jót futni ahhoz, hogy jó legyen.

A Népszabadság debreceni tudósítója voltál, majd hirtelen Marseille-be költöztél a családdal. Ez nem tartott sokáig, nagyon hamar visszajöttetek.

Én egri fiú vagyok, Debrecenbe a munkám szólított, sosem szerettem azt a várost, azért voltam ott, mert a Népszabadság tudósítójaként dolgoztam. Ami a 2014-es Marseille-i kalandomat illeti, az nem egy hirtelen jött őrület volt, gyerekkorom óta terveztem, hogy ott fogok élni. Ott lakik a bácsikám, a könyvben szereplő Pierre bácsi, aki szerencsére még ma is él, 80 éves. Nagyon sokat járok hozzá ki, a ’90-es és a 2000-es években is sokat voltam nála, szeretem Marseille-t. 2014-ben adódott egy lehetőség, az ő élettársa felajánlotta, hogy lakjunk a lakásában, csak minimális bérleti díjat kért. A feleségemmel, aki angol–francia szakos tanár, ekkor úgy döntöttünk, hogy kimegyünk és ott fogunk élni, a gyermekünk így anyanyelvi szinten meg tud majd tanulni franciául. Sajnos az történt, hogy a feleségem, akivel éppen emiatt válási szakaszban vagyok, 5 nap után fogta a gyereket és visszament Magyarországra. Választanom kellett, hogy vagy maradok álmaim országában mint tudósító, és soha nem látom a kislányomat, akit mindennél jobban imádok, vagy pedig hazajövök hozzá és vállalom mindazt a gúnyt és megvetést, amit a hazatérés miatt kapok. Inkább a kislányomat választottam, mint Marseille-t. Sajnos ez a Marseille-i dolog a házasságomba került.

Írtál is a kiköltözésről. Gondolom ezek után páran meg is találtak a gúnyolódással.

E-mailben és Facebookon küldtek el a fideszesek az anyámba, sértegettek olyasmikkel, hogy „na, mi van köcsög, rájöttél, hogy nem kolbászból van a kerítés?!”

Szó sem volt arról, hogy én rájöttem volna, hogy Magyarországon jobb élni, mint ott. Azzal is élcelődtek, hogy targoncás akartam lenni és nem sikerült, holott tudósító lettem volna, magyar lapoknak tudósítottam volna. A francia nyelvű targoncavizsgát azért tettem le, hogy bebizonyítsam a feleségemnek, hogy még arra is hajlandó vagyok, hogy akár fizikai munkát végezzek, nincs ebben semmi szégyen. Csak arra nem számítottam, hogy cserben hagy az az ember, az a nő, aki a Marseille-i utazás előtt ebben partner volt, és azt ígérte, hogy jóban-rosszban velem marad. Otthagyott a gyerekkel együtt és én ezt nem tudtam neki megbocsájtani. Ezért válunk el.

Most már biztos a válás?

Igen. Megpróbáltam a marseille-i sebet begyógyítani, de nem tudtam. Az elmúlt három évben kiderült, hogy nem lehet a házasságunkon ütött sebet begyógyítani.

Közben megírtad a könyvet a gyerekkori marseille-i utazásokról.

Igen, Marseille-jel kezdődik. A 32 bolond című regényt két földrajzi helyszín motiválta, ami számomra meghatározó volt kicsi gyerekkorom óta, az egyik Marseille, a másik a Don-kanyar. Marseille a francia rokonság miatt, a Don-kanyar pedig azért, mert a családomból hárman haltak meg ott, köztük a dédapám. A családomban volt munkaszolgálatos is és egész gyerekkoromban hallottam ezeket a családi siralmakat. A ’80-as években, gyerekként a Don-kanyarról még nem tudtam semmit és mindig izgatott, hogy mi történt ott, ezért gondoltam, hogy megírom. Ráadásul a magyar szépirodalomban ez kevésbé feldolgozott téma, egyedül Birkás Endre írt róla egy regényt, rajta kívül nem nagyon dolgozta fel senki. Ki akartam írni magamból Marseille-t és a Don-kanyart. A Don-kanyart sikerült, Marseille-t nem.

Ha elváltál, visszamész Marseille-be, vagy maradsz itt Magyarországon a gyerek miatt?

Nagyon szeretnék néhány évet Franciaországban élni, hogy tökéletesítsem a franciatudásomat, mert szeretem a nyelvet és nem beszélem egész jól, de a gyermek mindent meghatároz. Naponta olvasom a francia sajtót, követem az eseményeket, de nem tervezem, hogy kiköltözöm, hiszen Pesten most nagyon jól érzem magam. Mikor visszajöttünk Marseille-ből, Debrecenbe mentünk, de tavaly felköltöztünk Budapestre. Nagyon szeretek itt élni és szerencsére soha nem volt bennem ez a főváros-vidék fóbia. Vannak olyan emberek, akik számára a főváros valamilyen meghódítandó hegycsúcsot jelent, vagy egy várat, amit be kell venniük. Én nem így vagyok Budapesttel. Kérdezték tőlem, hogy sikerült-e megszoknom Budapestet és én magát a kérdést sem értettem. Nem volt kérdés, hogy megszokom-e. Úgy érzem itt magam, mint egy LEGO-figura, akit bepattintottak a helyére.

Amikor visszajöttél, még volt Népszabadság, majd egyik napról a másikra megszüntették. Hogyan érintett ezt téged?

Lelkileg, szakmailag és egzisztenciálisan is nagyon súlyosan érintett. Lelkileg azért, mert ’96 óta írtam főállásban a Népszabadságnak, ráadásul belső munkatárs voltam. Voltaképpen lemészároltak egy szellemi műhelyt.

Magyar újságíróként nagyon nehéz ezt feldolgozni, hogy egy nagyon fontos magyar sajtóorgánumot egyik percről a másikra legyilkolnak.

Egzisztenciálisan pedig nyilván azért érintett, mert nem volt többé munkám. Azóta egyéni vállalkozó vagyok, főleg a mazsihisz.hu portálnak dolgozom, illetve tárcákat írok az Élet és Irodalomnak, a Népszavának és az Új Életnek.

Meg tudsz ebből élni?

Nagyon nehezen élek meg, de nem panaszkodom, jól érzem magam. Ami a dolog szakmai részét illeti, sokkal kevesebb stressz ér, mint aktív újságíró koromban és sokkal nyugodtabb vagyok, mint előtte, leszámítva a depressziómat, ami nem múlik.

És nem is fog elmúlni?

Nem, ezt úgy kell elfogadni, mint egy cukorbetegséget, ami életed végéig felügyeled és ha szeded a gyógyszereket, akkor rendben vagy.

Jó lett a könyved visszhangja, sokan emlegetik, most fognak jönni a kritikák. Mit tervezel, lesz új könyv, dolgozol valamin?

Igen, tervezek új könyvet, a romagyilkosokról már pár éve, Debrecenben tudósítóként elég sok mindent láttam ez ügyben, ezt szeretném feldolgozni. De most még nem tudom, hogy megírom-e, mert eléggé el vagyok keseredve. A könyvem megjelent a könyvhétre és úgy érzem, mintha egy szakadékba esett volna, egyáltalán nem hallom a visszhangokat, amiket említettél. Nem tudom, hogy van-e értelme megírni még egy könyvet.

Szerintem van értelme.

Nem tudom. Tudod minek van értelme, Sanyi? Inni adni a kislányodnak, hogyha szomjas. Annak van értelme, nem a könyvírásnak.

Matiné rovatunkban korábban részletet közöltünk Kácsor Zsolt könyvéből:

Pöcslimbálás és ablakból kirepülő téliszalámi fogadta a magyar srácot Marseille-ben

És a gyönyörű Nicole. Kácsor Zsolt letehetetlen regényéből matinézunk egy fejezetet.