A Kossuth-díj a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetés, amely néhány extrém példát kivéve (például a Saul fia stábjának elismerése) inkább életműdíjnak számít. Pont ezért, amikor 2010-ben Lovasi 42 évesen átvette a Kossuth-díjat, még ő maga is meglepődött, ez minek köszönhető. Mert egyszerűen nem szokás ennyi idősen megkapni ezt az elismerést, pláne nem úgy, hogy rockzenész az illető. Ő a szemüveges srác, aki lányok bugyijáról énekel, tök depresszíven, aki elmenne a Holdra, de már minek, aki baszást és ölést emleget, de mindkettőt leszarja. Tulajdonképpen ő a remény, hogy te is lehetsz Kossuth-díjas.
Az, hogy Lovasi Andrásnak már filmográfiája van, majdhogynem egy véletlen, hiszen az, hogy bekerült a Csinibabába, csak a soundtracknek köszönhető, hiszen átírt néhány 60-as évekbeli nótát, de Tímár Péter úgy gondolta, autentikusan mutatna gyári munkásként. A Kicsit szomorkás a hangulatom máma című (eredetileg Németh Józsefnek köszönhető) nóta ráadásul azonnal ismertté tette az addig inkább pécsi körökben ismert Kispált, ugyanis rommá játszotta az akkori Juventus és Sláger Rádió, így vált 1997 Despacitojává.
Felfigyelt rá Jancsó Miklós is, Kapa és Pepe és mellett pedig visszatérő szereplője lett a rendező filmjeinek (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Anyád! A szúnyogok, Kelj fel komám, ne aludjál!). Később egy-két kifejezett mellényúlás mellett (khm, Magyar szépség, Lámpagyújtogatók) vállalt főszerepet is (Sztornó), amelyben középiskolai tanárt alakít. A dolognak külön pikantériát ad, hogy Lovasit 1987-ben kirúgták a Pécsi Tudományegyetemről, így nem lehetett soha földrajztanár.
Kispál András és Lovasi András pont abban a lélektani pillanatban hagyta abba a zenélést és szűnt meg a Kispál és a Borz, amikor a Kossuth-díj is megérkezett. Pont időben ahhoz, hogy ne legyen belőle kiégett haknizenekar, amelyik minden évben búcsúkoncertet tart (bár ez már megtörtént kétszer is a bandával amúgy), Lovasi pedig elkezdett foglalkozni hobbizenekarával, a Kiscsillaggal, amit még 2005-ben Leskovics Gáborral, illetve Ózdi Rezsővel alapított.
A hobbizenélésből azonban komoly munka kerekedett, Lovasi tehát a legjobb ütemben váltott, tulajdonképpen visszatért Kispálos gyökereihez. Tehát ha volt kérdés, ki tölti be a Lovasi András keltette űrt a magyar undergroundban, az maga Lovasi András lett.
Oké, hogy rocksztárkodás, meg Csinibaba, de Lovasi egyik fő kultúrtörténeti érdeme mégis az, hogy ő volt az, aki a magyar popzenei szövegekbe beemelte az enjambement, azaz az áthajlás költői eszközét. Ez az a jelenség, amikor a verssor (jelen esetben dalszövegsor) végén a gondolat nem ér véget, hanem átnyúlik a következő sorba. Ami márpedig gyakorlatilag bármely Kispál-nótában tetten érhető, például
Ha az életben nincs már több móka,
meghalunk, mintha nem volna
több dolgunk…
Lovasinak nemcsak a dalszövegei bővelkednek szürreális képzettársításokban, de kultikus zenekarának neve is egy önreflektív fricskán alapszik – ezzel belesimulva az értelmetlen bandanevek dicső hagyományába. A bandaneveknek persze eleve van egy olyan tulajdonságuk, hogy megszokjuk őket, és egy idő után teljesen észrevétlenné válnak.
Ez történt a Kispál és a Borzzal, amelyről pontosan tudjuk a legendáriumból, hogy az egész egy belsős zenekari poénból pattant ki. Eredetileg csak Borz lett volna a név, de Kispál András ezt nagyon nem akarta, mert korábban is csupa állatokról elnevezett zenekarokban gitározott, és azokból egyik sem lett sikeres. Célját ugyan nem érte el, azt viszont igen, hogy végül őt is kiemelték a banda nevében. A happy end persze így sem maradt el: a rajongói népnyelvben a “Borz” hamar lekopott mellőle, így egy idő után szimplán “Kispál”-ként emlegették legtöbben a bandát. Ehhez képest a Kiscsillag szépelgő, és már-már kiábrándítóan kispolgári névválasztás.
Mindennapi popkulturális biliviharainkért általában illik hálásnak lennünk, mert hát még a végén értelmes dolgokba forgatnánk szellemi energiáinkat, ha időről időre nem bosszantanánk fel magunkat X vagy Y random kijelentésein. Amint tették azok, akik 2003-ban kiakadtak Lovasi András kijelentésén, aki Tusványoson, a Kispál koncertjén megjegyezte:
a leszakadtországrész-nyalást meghagyjuk az utánunk következő zenekarnak
– amikor is történetesen Ákos és zenekara lépett fel Lovasiék után. Akinek egyébként kétségkívül szokása a határon túli magyarság keblére ölelése – már úgy verbálisan. Így aztán megvolt az apropó arra, hogy a két muzsikus – akiknek külön-külön is megvan a maguk szép nagy, jól körülhatárolható, és bizonyos mértékű metszetet mutató rajongótábora – virtuális cicaharcba kezdjen, persze tisztes távolból, nyilatkozatokon keresztül. A bilivihar, köszönhetően annak, hogy két merőben eltérő stílusú zenész szerepel benne, a szokásos közszereplői adok-kapoknál is szórakoztatóbb volt, pláne, hogy aztán a két zenész közvetlenül egymás után kapott Kossuth-díjat, így akár akartál, akár nem, mindenképpen egy brancsba kerültek a végén. Azért Lovasi nem közlekedett tojáshéjakon ezt követően sem, 2014-ben a Kiscsillag Ollé, ollé című nótájában ismét elhelyezett egy diszkrét szúrást Ákos irányába.
A mai magyar alter mint olyan nem igazán létezne, ha nincs Lovasi András, vagy legalábbis egészen biztosan nem lenne ennyire kiterjedt. Mert ha nem is mondható, hogy Lovasi találta fel ezt az egészet, de ha a Kispál nem emeli be ezt a zenei stílust a mainstreambe, akkor ma aligha lenne egész rajnyi olyan zenekar, amit ömlesztve be lehet rakni gyakorlatilag bármelyik nyári zenei fesztiválra, mert stílusban annyira sok a közös pont, hogy az A zenekar közönsége nagy eséllyel élvezni tudja majd a B zenekar koncertjét is. Ugyan a trendek sokat változtak, és ma már legalább nem lehet Dunát rekeszteni az egyértelműen Kispál-másolat típusú zenekarokkal, de nem volt ez mindig így: miután a Kispál a 90-es évek elején élre tört, jó pár évig MINDENKI az új Kispált akarta megcsinálni. Szerencsére azonban az érték itt is elvált a tucattól, és az, hogy mondjuk egy Quimby nem csak egy szűk szubkultúra kincse, hanem Taktaharkánytól Ohat-Pusztakócsig ismert zenekar, az saját egyértelmű érdemeiken túl annak is köszönhető, hogy Lovasiék széles körben egyértelművé tették az alter értékeit.
Hozhatunk be fesztivált, filmet, bármit, de azért egy művészt mégis csak a művészi teljesítménye mentén lehet leginkább méltatni, Lovasinak ilyen formán pedig azért biztosan hálásak lehetünk, hogy a magyar poptörténet legfurcsább dalszövegeit tető alá hozta. Ez a téma persze kötődik a már említett enjambement-ekhez, ugyanakkor Lovasinak nem csak az költői eszközei, de a képei is különlegesek. Olyannyira, hogy ugye nem is mindig van arról fogalmunk, hogy mit is akart mondani a költő például azzal, hogy zsákmányállat máját mossa egy végtelen patakban. De mire menne ez a világ, ha mindent, ami nem egyértelmű, addig veséznénk, amíg teljesen kilúgozzuk?
Lovasi frontemberi imidzsének egyik fontos eleme az a parttalanul áradó flegmaság és irónia, amely nemcsak dalszövegekben és nyilatkozatokban köszönt visszam de Kispál-koncertek százain adta meg az alaphangot. A mindenbe beleszarás művészetének is nevezhetnénk ezt a szuperképességet, ami egyfelől rendkívül szórakoztató tud lenni, ám olykor egy-egy koncerten oda vezetett, hogy több volt a csapongó pofázás, mint amennyit összesen játszott a zenekar.
Lovasi ráadásul önálló színpadi műfajjá dagasztotta a többi bandatag basztatását, amin sokszor inkább kínos volt, mint vicces. De hát senki se mondta, hogy egy kultikus alterzenekar tagjának lenni könnyű és hálás feladat, és különben is: a rock and roll az nem egy tánc.
A népszerű zenekaroknak általában vannak brandelt pólói, táskái és akár könyves kiadványai is, az viszont aránylag kevés bandáról mondható el, hogy saját zenei fesztivált is alapított. A 2008-ban indult Fishing on Orfű viszont nem véletlenül a Kiscsillag egyik daláról (és egyben kislemezéről) kölcsönözte a nevét, hisz maga Lovasi volt az egyik alapítója.
A Fishing csáberejét főleg az adja, hogy az elmúlt tíz évben ugyan egyre népszerűbb lett, mégis képes volt megőrizni azt a családias, szerethető hangulatot, amelyet nagytestvérei már rég kinőttek. Hol máshol ünnepelné Lovasi az 50-ik születésnapját, mint az Orfűi tó partján, ahol nagyszabású koncerttel köszönti fel magát, és engedi szabadjára az idei fesztiválszezont.
