A második világháború véres éveiben, a náci vezérkar, illetve Hitler őrültségének egyre súlyosabbá válásával a propagandisták is sosem látott mélységekbe süllyedtek, hiszen céljuk a teljes lakosság maguk mellé állítása, és az elveik helyességéről való meggyőzés volt.
Munkájukat természetesen a potenciális Hitlerjugend-tagok, azaz a gyerekek, illetve kora tizenévesek felé is kiterjesztették, így őket játékokkal próbálták meggyőzni.
A náci kudarcig jókora példányszámban gyártott társasjátékokat, illetve más, szórakoztatónak szánt tárgyakat a családok, illetve fiatalok természetesen a háború után tűzre vetették, vagy egyszerűen csak kidobták, bár az elmúlt években tucatnyi túlélő bukkant fel a különböző intézmények kollekcióiban, illetve a nemzetközi műkincspiacon.
Az International Museum of World War II, illetve a United States Holocaust Memorial Museum gyűjteményében ezek közül számtalan darabot őriznek, így például a horogkereszt alakú táblán játszódó, Ki nevet a végén?-szerű társasjátékot, a Brit-szigetek felé tartó apró tengeralattjárókkal és repülőgépekkel játszható táblajátékot, a légibombázást mímelő Adler-Luftkampspiel-t, légiriadós társasjátékot, vagy épp az antiszemita szimbólumokkal nyomott mindennapi játékokat.
A tárgyak jó része senkit sem kívánt meggyőzni az elvek helyességéről, de a rajtuk lévő ábrák, vagy épp témájuk mégis minden alkalommal a gyerekek eszébe juttathatta a kort, amiben élnek, és megnyitották az utat a fiatalok fejében a körülöttük lévő erőszak elfogadásához.
A legalantasabb példa talán ez az 1942-ben gyártott, a Regency Superior aukciósház egyik árverésén feltűnt táblajáték, melyen a német katonák besorozását és kiképzését figyelhetjük meg, a történet egy idő után azonban fura fordulatot vesz: a 67-es és 68-as mezők közt egy foglyul ejtett zsidót láthatunk, akit átadva a katona előbb dicséretet, majd a jól végzett munkáért osztott, néhány napra szóló eltávozási papírt kap:
A hatalom ezt természetesen fontosnak tartotta, hiszen az éppen felnövő generációnak kellett volna továbbvinnie a náci örökséget. Szerencsére azonban nem így történt.
