A hatmilliós Pápua új-Guinea ma is a világ egyik legismeretlenebb állama, hiszen a tudósok látómezejében ma is rendszeresen bukkannak fel új állat- és növényfajok. Az országban nyolcszázötven bennszülött nyelvet beszélnek, noha hivatalos nyelve csak az angol, az angol alapú, latin írást használó tok piszin, valamint a XIX. századi hittérítők és a bennszülöttek közti kevert közvetítőnyelv, a hiri motu.
Az óriási földdarabon nincsenek bárányok, kecskék, tehenek, lovak és szamarak, de hiányoznak az éttermek és a bárok is, sőt, az elektromosság, valamint az utak sem épp mindennaposak. Az emberek jó részének nincs születési anyakönyvi kivonata, a fogamzásgátlás pedig jobbára ismeretlen fogalom.
Igaz mindez a Wahgi-völgyben élő Sáremberekre is, akik az ország harmadik legnagyobb városa, a negyvenhatezres Mount Hagen közelében élnek. Az elképesztően sok eső – az évi csapadékmennyiség 3800 mm, míg Magyarországon a tavalyi évben 699, 2015-ben pedig 534 mm hullott – ellenére a környék klímája tökéletesen élhető, sőt, az alacsony moszkítószám miatt a malária veszélye is eltörpül.
Az itt beszélt nyelveket annyira kevesen ismerik, hogy könnyen megesik, hogy alig néhány kilométert utazva az ember már teljesen elveszettnek érzi magát, bár nyilvánvalóan a törzsek nem igazán voltak rákényszerülve arra, hogy kereskedelmi kapcsolatokat építsenek ki egymás közt, hiszen a férfiak életét évszázadokon át a nőkért, földért, és disznókért folytatott harc, és a minél félelmetesebb maszkok készítése töltötte ki.
A több, mint kétezer népcsoport egy tekintélyes hányada máig elutasítja a modern civilizáció vívmányait, szokásaikat pedig szintén megtartották, így az erre járó kutató, vagy vállalkozó szellemű turista a világ legérintetlenebb, de sokszor korántsem veszélytelen területein kelhet át.
Hasonló törzseket egyébként már korábban is bemutattunk, így egy tízezer éve létező törzs utolsó férfijait, vagy épp a Himalája utolsó vadászó-gyűjtögető csoportjának mindennapjait.
