Ő ír neki, kell több ennél? Ugye, hogy nem? Sőt, abban az időben, mikor történetünk játszódik, már a kevesebb is több volt, mint az elég. Keszi Irén tizenhét esztendős volt akkor, és észbontóan szerelmes. Se látott, se hallott. Nem tudta, reggel van-e vagy este, hétköznap van vagy ünnep, nem tudta, éhes-e vagy sem, azt se tudta, fiú-e vagy lány. Illetve, azt nagyon is tudta. Azt tudta egyedül. Keszi Irén szinte holdkórosként ténferegte át azt a tavaszt, ezerkilencszázegy rügyfakasztó tavaszát. Körötte dübörögtek a boldog békeévek, a székesfőváros napról-napra szebb lett, a kormány a helyén volt, és három nemzet mosta partjainkat. De mit törődött mindezzel Keszi Irén! Ő csak a Sajóhelyi Zoltánt látta maga előtt, akár lehunyta a szemét, akár kinyitotta: daliás termetét, mélybarna szemeit, kackiás bajuszát, szöghaját és hét határon híres mosolyát.
Sajóhelyi Zoltán végzős joghallgató volt ekkoriban, ezen a tavaszon kellett letennie az utolsó szigorlatokat, hogy a fehér kesztyűs dékán ünnepélyesen doktorrá fogadja, és ő elfoglalja megérdemelt helyét apja ügyvédi irodájában. A Sajóhelyi és Tanner ügyvédi iroda a város egyik legdivatosabb irodája volt, bőrfotelek és süppedő szőnyegek várták az ügyfeleket, a falakat borító tölgyfapolcokról a Csemegi-kódex legfrissebb példányai mosolyogtak a látogatóra. Lelkes ügyvédbojtárok és dörzsölt, vén pásztorok vigyázták a principális úr minden szavát.
Az ő idősebbik fia volt Zoltán, egy álmos szemű, közepes képességű, mindazonáltal valóban jóképű fiatalember, aki megszokta, hogy erőfeszítések nélkül mindent elérhet az életben. Amire vágyott, megkapta, legyen az európai út, farkasbunda vagy egyetemi vizsgajegy: mindenki tudta, hogy mivel tartozik a méltóságos úr fiának.
Sajóhelyi Zoltán mindezeket természetesnek vette, és elfogadta.
Sokat nem törte a fejét a miérteken, nem tudta, hogy több volt a szerencséje, mint az érdeme: a századforduló táján épp az ilyen férfiak jöttek divatba, akik a romantikát sportos külsővel enyhítették (vagy fokozták, ízlés szerint), és akik két lábbal a földön jártak ugyan, de volt bennük egy adag titokzatosság is.
És derekasan hozzá is láttak a töréshez. Sajóhelyi pedig, mit is tehetett volna, törődött.
Keszi Irén egy budai zsúron látta meg Zoltánt, és első pillantásra belészeretett. Ehhez nem kellett más, csak Sajóhelyi városszerte elterjedt híre, valamint Irén tapasztalatlansága. Irén, aki karácsonykor érkezett haza a leánynevelőből és férfit addig két méteres körzetében nem tapasztalt (atyját kivéve), viszont igen sok Ohnet-regényt olvasott, úgy képzelte, ez így természetes. Meglátni és megszeretni, aztán cselekedni.
Irén cselekedett is: április elején ártatlan lapot küldött Sajóhelyinek a Werbőczy utcába, ahol Táncsics is raboskodott. (Korábban.)
De ha valaki leáztatta a két bélyeget, mögöttük ott volt az igazi szöveg: Irén nem akart tolakodó lenni, de egy diszkrét dolgot elmondana: jövő héten szülei elutaznak, ő otthon lesz, és várja Sajóhelyit.
De sosem tudódott. A mindig álmos Sajóhelyinek, esze ágában se volt levakarni a bélyeget, így sose tudta meg, mit hagyott ki. Udvariasan válaszolt egy ellenlapon „Én is Önt”, és el is felejtette az egészet. Irén csalódott, kiábrándult, és egy év múlva hozzáment Makrai Manó terménykereskedőhöz. Öt fiút szült neki: a legkisebbet Zoltánnak nevezték.
Jolsvai András: Zárom soraidat
Városháza Kiadó, 2007
(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Fortepan)
