Darabolókéssel kényszerítette a mentősöket a sebesült nő ellátására egy férfi

A holttestet egy üres telken találták, a Las Flores-telepen. Fehér, hosszú ujjú pólót és térdig érő sárga, nagy méretű szoknyát viselt. Az ott játszó gyerekek találtak rá, és értesítették a szüleiket. Egyikük anyja hívta ki a rendőrséget, ami fél órán belül kiszállt a helyszínre. A telek a Peláez és az Hermanos Chacón utcára nyílt, aztán egy csatornába torkollott, ami mögött egy elhagyott és már romos tejüzem falai emelkedtek. Senki sem volt az utcán, ezért a rendőrök első pillanatban azt hitték, hogy valaki megviccelte őket. Mindezek ellenére leállították a járőrkocsit a Peláez utcában, és egyikük elindult befelé a telekre. Kisvártatva két fedett fejű nőre lett figyelmes: a gazban térdeltek, és imádkoztak. A nők távolról öregeknek látszottak, pedig
nem voltak azok.

Előttük hevert a holttest.

A rendőr nem zavarta meg őket, hanem visszafordult, és intett a társának, aki addig az autóban cigarettázott. Aztán visszatértek oda, ahol a nők voltak (amelyikük az imént a kocsiban várakozott, a pisztolyát is elővette), és megálltak mellettük, nézték a holttestet. Akinél a pisztoly volt, megkérdezte, ismerték-e a nőt. Nem, uram, mondta az egyik nő. Sosem láttuk. Ez a szegény teremtés nem idevalósi.

Ez 1993-ban történt. 1993 januárjában. Ettől a holttesttől kezdték számolni a meggyilkolt nőket.

De lehetséges, hogy korábban is történtek gyilkosságok. Az első áldozatot Esperanza Gómez Saldañának hívták, és tizenhárom éves volt. De az is lehet, hogy nem ő volt az első. Lehet, hogy az egyszerűség kedvéért, mivel 1993-ban őt ölték meg elsőként, ő áll a lista elején. Bár bizonyos, hogy 1992-ben is haltak meg nők. Akik lemaradtak a listáról, vagy akiket soha senki nem talált meg, akiket tömegsírokban kapartak el a sivatagban, vagy az éj leple alatt szórták szét a hamvaikat, amikor még az sem tudta, hol, miféle helyen jár, aki szétszórta őket.

Esperanza Gómez Saldañát viszonylag könnyen azonosították. A holttestet először Santa Teresa három kapitányságának egyikére szállították, ahol egy bíró szemrevételezte, majd néhány rendőr megvizsgálta és lefényképezte.

Kisvártatva, miközben a kapitányság előtt mentőautó várt, segédei kíséretében megérkezett Pedro Negrete, a rendőrfőnök, és nekilátott, hogy újra megvizsgálja a holttestet. Amint befejezte, találkozott a bíróval és három rendőrrel, akik egy irodában várták, és megkérdezte tőlük, mire jutottak.

A napnál is világosabb, hogy megfojtották, mondta a bíró. A rendőrök csak bólogattak.

Lehet tudni, kicsoda?, kérdezte a rendőrfőnök. Mind azt mondták, nem. Hát jó, majd kiderítjük, mondta Pedro Negrete, és a bíróval együtt távozott. Az egyik helyettese a kapitányságon maradt, és kérte, vezessék elé a rendőröket, akik megtalálták a holttestet. Visszamentek járőrözni, mondták neki. Akkor hozzátok ide őket, senkiháziak, felelte. Aztán a holttestet a városi kórház hullaházába szállították, ahol az igazságügyi orvosszakértő elvégezte a boncolást.

Eszerint Esperanza Gómez Saldañát megfojtották. Véraláfutásokat találtak az állán és a bal szeme körül. Erőteljes bevérzéseket a lábszáron és a bordákon. Vaginálisan és análisan is megerőszakolták, talán több alkalommal is, mivel mindkét nyíláson szakadások és horzsolások látszottak, melyek erősen véreztek.

Éjjel kettőkor az igazságügyi orvosszakértő befejezettnek nyilvánította a boncolást, és távozott. Egy néger beteghordó, aki évekkel azelőtt emigrált északra Veracruzból, fogta a holttestet, és bedugta egy hűtőbe.

Öt nappal később, még mielőtt véget ért a január, megfojtották Luisa Celina Vázquezt. Tizenhat éves volt, zömök felépítésű, fehér bőrű lány, öt hónapos terhes. A férfi, akivel együtt élt, és az élettárs barátja kisebb bolti tolvajlásokból és háztartási gépeket forgalmazó áruházak kifosztásából tartotta fenn magát. A rendőröket a szomszédok hívták ki a Rubén Darío utcai lakásba, a Mancera-telepre. Miután betörték az ajtót, ott találták Luisa Celinát, nyakán a televízió zsinórjával. Még aznap este letartóztatták a lány szeretőjét, Marcos Sepúlvedát, és társát, Ezequiel Romerót. Mindkettejüket bevitték a 2-es számú kapitányságra, és egész éjszakán át tartó kihallgatásnak vetették alá őket, amit a Santa Teresa-i helyettes rendőrfőnök, Epifanio Galindo vezetett; a kihallgatás kedvező eredménnyel zárult, hisz Romero gyanúsított még hajnal előtt bevallotta, hogy barátja és társa háta mögött bensőséges kapcsolatot ápolt az elhunyttal.

Amikor Luisa Celina észrevette, hogy gyereket vár, úgy döntött, megszakítja a kapcsolatukat, ám ezt Romero nem fogadta el, mert azt gondolta, hogy ő a születendő gyermek apja, és nem a társa.

Néhány hónap elteltével, amikor Luisa Celina döntése visszafordíthatatlannak látszott, ő pillanatnyi elmezavarában úgy döntött, végez a lánnyal, s ezt végül Sepúlveda távollétét kihasználva meg is tette. Két nappal később Sepúlvedát szabadon engedték, Romero pedig ahelyett, hogy börtönbe ment volna, még mindig a 2-es számú kapitányság cellájában raboskodott, ám a kihallgatás ezúttal nem Luisa Celina meggyilkolásának részleteire irányult, hanem megpróbálták Romerót megvádolni Esperanza Gómez Saldaña megölésével is, akinek a holttestét addigra azonosították. A rendőrség várakozásával ellentétben – az vitte őket tévútra, hogy az első vallomást olyan gyorsan sikerült kicsikarniuk – Romero az addigiaknál sokkal keményebb volt, és nem volt hajlandó elismerni az első gyilkosságot.

Február közepe táján Santa Teresa központjában egy sikátorban néhány kukás halott nőre bukkant. Úgy harmincéves lehetett, és fekete szoknyát viselt fehér, kivágott blúzzal. Megkéselték, bár arcán és hasán számos, ütés okozta zúzódást is fel lehetett fedezni.

A táskájában egy aznap reggel 9-re szóló buszjegyet találtak Tucsonba, de arra a buszra a nő már nem fog felszállni. Találtak nála rúzst, púdert, szempillaspirált, néhány papír zsebkendőt, egy félig üres cigarettásdobozt és egy csomag óvszert is. Nem volt nála sem útlevél, sem naptár, sem semmi, ami azonosíthatta volna. Öngyújtó sem volt nála.

Márciusban az Északi Hírnök rádióállomás bemondónője – a csatorna testvércége volt az Északi Hírnök című lapnak – este tíz órakor egy másik bemondó és a hangtechnikus társaságában kilépett a rádió stúdiójából. A Piazza Navona nevű olasz étterem felé indultak, ahol megosztoztak három adag pizzán és három palack kaliforniai boron. Először a bemondó köszönt
el. A bemondónő, Isabel Urrea és a hangtechnikus, Francisco Santamaría úgy döntött, maradnak még egy kicsit diskurálni. Munkáról beszélgettek, időbeosztásról meg programokról, aztán egy munkatársnőjüket hozták szóba, aki már nem dolgozott velük, mert férjhez ment, és a férjével egy Hermosillóhoz közeli faluba költözött, melynek a nevére már nem emlékeztek, de a tenger mellett van, és az év egyik felében a kolléganő szerint szakasztott olyan, mint a Paradicsom. Aztán együtt távoztak az étteremből. A hangtechnikusnak nem volt autója, így hát Isabel Urrea felajánlotta, hogy hazaviszi. Nem szükséges, mondta a technikus, közel lakik, és szívesebben sétál egyet.

Miközben a technikus eltűnt az utca végén, Isabel a kocsija felé indult. Amikor elővette a kulcsát, hogy kinyissa, egy árny suhant át a járdán, és háromszor rálőtt. A kulcs kiesett a nő kezéből.

Egy gyalogos, aki úgy ötméternyi távolságban lehetett, a földre vetette magát. Isabel megpróbált felkelni, de csak arra volt képes, hogy az első keréknek támassza a fejét. Nem érzett fájdalmat. Az árny odalépett hozzá, és homlokon lőtte.

Isabel Urrea meggyilkolását, amit az első három napon a rádióadója és az újságja is megszellőztetett, meghiúsult rablásnak igyekeztek beállítani, egy őrült vagy egy drogos művének, aki bizonyosan a nő kocsiját akarta megszerezni. Az az elmélet is szárnyra kapott, hogy a gyilkosság elkövetője középamerikai: guatemalai vagy San Salvador-i, az említett országok háborús veteránja, aki bármi áron pénzhez akart jutni, mielőtt az Egyesült Államokba megy. A családra való tekintettel nem volt boncolás, a ballisztikai vizsgálat eredménye sosem került napvilágra, s a Santa Teresa-i és hermosillói bíróságok közti ingázás során végleg elveszett.

Egy hónappal később egy köszörűs, aki az El Arroyo utcán, a Ciudad Nueva- és a Morelos-telep határán járt, egy nőre lett figyelmes, aki úgy kapaszkodott egy cölöpbe, mint aki részeg. A köszörűs mellett egy fekete, sötétített üveges Peregrino haladt el. Látta, hogy az utca túlsó végén egy jégkrémárus közeledik, akit legyek rajzanak körül. A cölöpnél találkoztak, de a nő addigra lecsúszott, mert már nem volt ereje tartani magát.

A nő arca, amelyet alkarja félig eltakart, vörös és lila hús volt csupán. A köszörűs azt mondta, mentőt kell hívni. A jégkrémárus a nőre pillantott, és azt mondta, pont úgy néz ki, mint aki tizenöt menetet küzdött Torito Ramírezzel. A köszörűs rájött, hogy a jégkrémárus nem fog megmozdulni, ezért szólt neki, vigyázzon a kiskocsijára, mindjárt jön. Amikor átment a földúton, még hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, a jégkrémárus azt csinálja-e, amit mondott, és látta, hogy az összes légy, ami korábban körülötte dongott, most a nő sebesült arca körül szálldos. A szemben lévő ablakokból néhány asszony figyelte őket. Mentőt kell hívni, mondta a köszörűs. Ez a nő haldoklik.

Kisvártatva mentőautó érkezett a kórházból, és a mentősök érdeklődtek, ki vállalja a felelősséget a szállításért. A köszörűs elmagyarázta, hogy ő meg a jégkrémárus a földön fekve talált a nőre. Ezt már tudom, mondta a mentős, de engem most az érdekel, ki vállalja érte a felelősséget. Hogy vállalnám, ha azt se tudom, hogy hívják?, kérdezte a köszörűs. Pedig valakinek akkor is vállalnia kell, mondta a mentős.

Talán süket vagy, te ökör?, kérdezte a köszörűs, miközben kiskocsija egyik fiókjából előkapott egy jókora darabolókést. Jól van, jól van, jól van, na, mondta a mentős. Na, most akkor tegyétek be a mentőbe, mondta a köszörűs. A másik mentős, aki lehajolt, hogy megvizsgálja a fekvő testet, hessegette a legyeket, és azt mondta, felesleges összeverekedniük, mert a nő már meghalt. A köszörűs szeme összeszűkült, míg olyan nem lett, mint két, szénnel rajzolt vonal. Te rohadt szemétláda, te tehetsz róla, mondta, és üldözőbe vette a mentőst. A másik mentős közbe akart lépni, de miután megpillantotta a kést a köszörűs kezében, inkább bezárkózott a mentőautóba, onnan értesítette a rendőrséget. A köszörűs egy darabig üldözte a mentőst, mígnem a harag, a düh vagy a neheztelés elcsitult, vagy az is lehet, hogy a férfi csak elfáradt. Ekkor megállt, megfogta a kiskocsit, és elindult az El Arroyo utcán, míg a mentőautó köré gyűlt kíváncsiskodók el nem veszítették a szemük elől.

A nőt Isabel Cansinónak, ismertebb nevén Elizabethnek hívták, és prostituáltként dolgozott.

A kapott ütések összezúzták a lépét. A rendőrség egy vagy több elégedetlen ügyfél számlájára írta a gyilkosságot. A nő a San Damián-telepen lakott, jóval délebbre attól a helytől, ahol megtalálták, és nem tudtak róla, hogy lenne fi x partnere, bár az egyik szomszédasszony
megemlített egy bizonyos Ivánt, aki sokat járt hozzá, és akit a későbbi rendőri intézkedések ellenére sem sikerült előkeríteni. A Ciudad Nueva- és a Morelos-telep lakóinak információi alapján ugyancsak megpróbálták fellelni a Nicanor nevezetű köszörűs tartózkodási helyét, ahol körülbelül hetente vagy kéthetente meg szokott fordulni, ám minden erőfeszítés hiábavaló volt. Vagy mesterséget váltott, vagy Santa Teresa nyugati részéről a déli és keleti területekre költözött, vagy elköltözött a városból. Annyi azonban bizonyos, hogy senki sem látta többé.

Roberto Bolano: 2666

Fordította Kutasy Mercédesz

Jelenkor, 2016