A következő tizenöt évben jó eséllyel kilencvenmilliárd forintból megújuló, az 1889-es világkiállítás bejáratához épült párizsi szimbólumot (melynek harmadik emeletén Gustave Eiffel egy sajátságos kis lakást alakított ki magának) a századfordulón Európa összes nemzete irigyelte, az oroszok pedig el is döntötték, hogy egy annál még időtállóbb és nagyobb toronnyal túlszárnyalják a franciákat.
A cári rendszer 1917-es bukása, illetve a Szovjetunió 1922-es megalakulása közti években dúló orosz polgárháború során a bolsevik hatalom lassan megszilárdult, Lenin pedig előbb a hadikommunizmus, majd az ipart és a mezőgazdaságot újaépítő Új Gazdasági Politika éllovasaként próbálta az országot az általa ideálisnak tartott irányba terelgetni. A Lenin elleni merényletkísérlet után, 1918-ben elrendelték a vörösterrort, és megszülettek az első kényszermunkatáborok is.
A viharos években azonban arra is jutott idő, hogy az 1919-ben alapított kommunista szervezet, az orosz változásokat más országokba is eljuttatni kívánó Komintern (Kommunista Internacionálé) számára egy minden addiginál nagyobb, a Gustave Eiffel által tervezett párizsi Eiffel-toronynál is nagyszabásúbb központi épületet tervezzenek, mely emlékműként és irodaközpontként magasodott volna Szentpétervár (akkor Petrográd) fölé.
A terveket megálmodó Vlagyimir Tatlin Malevics mellett a szovjet avantgárd, majd a konstruktivizmus kiemelkedő alakja volt, aki nem elégedett meg egyszerű toronnyal, hiszen a négyszáz méter magasra (az Eiffel-torony épp 300 méter magas) törő, acél és üveg Harmadik Internacionálé-torony a modern kor szimbóluma akart lenni.
A kettős spirál vázon látogatók repülhettek volna a csúcs felé, a torony testébe helyezett négy geometrikus szerkezet pedig különböző sebességgel forgott volna a tengelye körül.
Az épület lábánál lévő – egy év alatt teljes fordulatot megtevő – kockában előadó- és tanácstermek, a fölé helyezett – havonta egyet forduló – piramisban a vezetők irodái, az azt megkoronázó hengerben pedig egy hangosbeszélőn, rádión és telegráfon át híreket, valamint kiáltványokat sugárzó és kiáltó, napi egy fordulatot megtevő informácós központ kapott volna helyet, a rádiós sugárzáshoz szükséges antennák a torony csúcsára helyezett félgömbbe kerültek volna.
Tatlin azonban a jövőre is gondolt, így a hengerre később örömmel ráhelyezett volna egy óriási képernyőt, valamint egy méretes vetítőt, amivel egy felhős napon szövegeket vetíthettek volna az égre.
Az épületből természetesen nem lett semmi, bár a forradalom után rendelkezésre állt volna az ehhez szükséges acélmennyiség. A lakáshiány és a politikai bizonytalanság és a zűrzavar persze nem biztos, hogy ez lett volna a legjobb ötlet.
