Az izgalom, amiért megőrülsz
Gondolkodtál már azon, hogy miért vannak az emberek megőrülve az akciófilmekért? Bizonyos értelemben ez nem is kérdés, adott az izgalom, amelyet ezek a filmek kiváltanak, a látvány többnyire igen mozgalmas, ezer dolog történik egyszerre a vásznon, és az agy is csak olyan, mint bármely élő dolog: szereti, ha etetik. Az akciófilmek másodpercenként igen magas fordulatszámon adagolják az ingereket, ami nem más, mint táplálék az idegrendszernek. Ahhoz sem kell különösebben mélyre ásnunk, hogy észrevegyük, az akciófilmek többnyire nagyon egyszerű ösztönhatásokkal operálnak: mutatnak szép testű nőket és férfiakat, ezzel finoman ingerelve a szexualitást, az üldözéses jelenetekre szintén hormonválasszal reagál az agy, erre hivatkozunk ugyebár adrenalinfröccsként. De van itt még néhány izgalmas hatásmechanizmus.
Az ember alapvetően rosszul reagál a stresszhelyzetre, ha – és ez a fontos – nem tudja kontrollálni azt. Például azért vagy ideges, ha nyilvánosan kell beszélned, mert túl sok olyan tényező van, amelyet nem tudsz befolyásolni, túl sok az ember, többségüket valószínűleg nem ismered, fogalmad sincs, mit gondolnak a témáról, amiről beszélni fogsz, vagy hogyan állnak a személyedhez. Ha tehetnéd, elmenekülnél – ilyenkor az adrenalin „üss vagy fuss” hatása dolgozik benned. A helyzet viszont teljesen megváltozik, ha a stressz két tulajdonságát megváltoztatjuk: kimutatták, hogy Az akciófilmek pedig pontosan erre a hatásra játszanak. Meg a vidámparki játékok is, ha már itt tatunk: tudod, hogy valójában teljesen biztonságban vagy, és azt is, hogy az egész pár perc alatt véget ér – hullámvasúton, moziban: ugyanaz az élmény.
Önbizalom-tréning egy mozijegy áráért
Még egy dolog: az akciófilmek emellett egyfajta egészséges feszültség-levezetésként is működnek, ez sem újdonság, azért mész, hogy kikapcsolj. De az agy trükkös működése révén ennél még több történik: az akciófilmek gyakorlatilag gatyába rázzák a mindennapok által megtépázott önbizalmad. Miért van ez? Filmnézéskor tényleg azonosulsz a főhőssel, aki pedig mit csinál? Halál lazán, vagy kemény küzdelem árán, de mindenképpen megold egy sor igen rázós helyzetet. Mivel te, mint néző, elhiszed, hogy az akcióhős te magad vagy, így aztán te vagy az is, aki ezt a sok nehéz kihívást mind megugrod, ennek pedig az a hatása, hogy – most figyelj – magabiztosabbnak, kompetensebbnek érzed magad egy-egy ilyen film hatására. Kissé hihetetlennek hangozhat, de a helyzet az, hogy szintén alaposan kitalált pszichológiai kutatások jutottak arra az eredményre, hogy bizony a tudatalatti nem tesz különbséget a valós élmény és aközött, ami csak vizuális ingerként jut be.
Ezt akár meg is figyelheted magadon: a testbeszéddel kapcsolatos megfigyelések szerint például ha hosszabb lépésekkel sétálsz, az azt jelenti, hogy épp tele vagy önbizalommal – és úgy tűnik, hogy az emberek többsége hosszabbakat lép, miután akciófilmet nézett. Naná hogy, ki ne sétálna úgy, mintha ő lenne a világ királya, miután épp legyepált egy rakás rosszfiút, avagy megmentette a királylányt a sárkány karmai közül.
Egy sokadik indok, amiért rajongunk az akciófilmekért: nagyon úgy tűnik, hogy konkrétan kimondottan élvezzük, ha olyan dolgokat láthatunk, amit normális esetben a világ dögunalmas adottságai között, mint például gravitáció, nem láthatnánk. Gondolj bele: aligha lesz valaha esélyed, hogy egy olyan menő jószág hátán repkedhess, mint amilyen mondjuk az Avatarban suhan, ráadásul egy képzeletbeli bolygó fantáziavilágának fantasztikus tájain, de két autó levegőben egymásba csapódó elpusztulását sem igen láthatnád úgy, mintha mondjuk az egyik autó visszapillantójáról néznéd az egészet, és akkor az űrfilmek látványáról még nem is ejtettünk szót.
Nézel, mint a moziban – és ez fontosabb, mint hinnéd
Mindehhez egyébként egy félelmetesen bagatell dolognak is köze van: a filmek teljes hatásmechanizmusa azért működik, mert ülsz és nézel. Ne izgasd fel magad, mondom, hogy mi történik. Ha igazán belemerülsz egy filmbe, és épp ezerrel zajlanak az események, akkor nem érzékeled a tested, például nem érzed a fejfájásod, továbbá nem nagyon vagy tudatában a környezetednek. Lehet, hogy egy-egy pillanatra igen, de azért az események csúcspontján nem nagyon tudnál beszámolni róla, hogy puha-e a szék vagy merre van a vészkijárat. Még ennél is fontosabb, hogy nem kételkedsz, elhiszed a kviddicset, a hobbitokat meg hogy az autók tudnak úgy viselkedni, ahogy bármelyik Halálos iramban-filmben, a jelenségnek neve is van: a hitetlenkedés önkéntes felfüggesztése. És még valami: érzel dolgokat. Valódi emócióid vannak, aggódsz, drukkolsz, együtt érzel. Ennek pedig az az oka, hogy azzal, hogy többé-kevésbé mozdulatlanul ülsz (esetleg fekszel), az agyad cselekvő részeit parkolópályára helyezted.
Abból, hogy passzív vagy, az agyad legkifinomultabb része, a prefrontális lebeny ugyanis tudja, hogy mindazt, amit a vásznon látsz, nem fogod a valóságban megtenni az adott pillanatban, azaz nincsen szükséged arra, hogy tudd, mi a helyzet a testeddel – ezért aztán el is felejted azt. Szintén a testedről való megfeledkezést segíti elő a bevonódás, amit Csíkszentmihályi Mihály flow-nak, áramlatnak nevezett, de ha jobb szereted a filozófiát, mint a pszichológiát, akkor Kantra is hivatkozhatok, ő ugyanis úgy fogalmazott, hogy amikor igazán értékelünk egy művészeti alkotást – a film is az –, akkor nem akarunk semmit változtatni rajta, tehát arra, amivel a változtatást eszközölnénk, azaz a testünkre nincsen szükség. Nem akarsz semmit csinálni a filmmel – így lekapcsolja a cselekvés központjait, mint amikor lenyomod a villanyt, ha kijössz az üres szobából.
A passzivitás hozza magával azt is, hogy nem kételkedsz a látványban, az ok pedig szintén az agy gazdaságosságában keresendő: mivel nem akarsz változtatni a filmen, megint csak nem akarsz semmit sem csinálni vele, az agyad nem fárasztja magát azzal, hogy elkezdje eldönteni, hogy amit lát, az a valóság vagy nem az – így aztán nem kételkedsz. Az agy borzasztóan egyszerű: ha lezárod a motoros funkciókat (a mozgást), akkor lezárod a valóságellenőrzést is.
Nemhogy nem kételkedsz, ugye, abban maradtunk, hogy valódi érzéseid is vannak, meghatódsz, megkönnyebbülsz, félsz, felizgulsz – mondhatod, hogy ez nem így van, de akkor miért ugrasz egyet a székedben mégis, amikor a vásznon eléd ugrik egy maszkos figura? Hogy miért? Mert az agy több szinten működik. Egyfelől a már említett prefrontális lebeny pontosan tudja, hogy amit látsz, az nem a valóság, tudja, hogy egy moziteremben ülsz, hogy nem fenyeget életveszély, és így tovább. De mindeközben a frontális lebeny mozgásközpontja le van zárva, aminek a következményeit az előző bekezdésekben már tisztáztuk: mozdulatlan vagy, az agy lezárja a realitás-ellenőrzést. Erre rásegít az is, hogy az érzelmi reakciók egy korábban kialakult, és jóval kevésbé kifinomult, ha úgy tetszik, sokkal egyszerűbb agyterületről, a limbikus rendszerből érkeznek. Ezért van az is, hogy még ha teljesen tudatában is vagy, hogy nem a valóságot látod, akkor sem tudsz megálljt parancsolni a könnyeidnek.
És van itt még egy fontos apróság: a fentiekből az is következik, hogy az agyad akkor tudja igazán kikapcsolni a motoros funkciókat, ha nem tudsz semmit csinálni a filmmel, mondjuk nem te indítod el és állítod meg. Tehát ha például egy laptopon vagy neadjisten telefon képernyőjén nézel egy filmet, ahol meg tudod állítani, visszatekerni, és így tovább, akkor nem tudsz igazán bevonódni annyira, mintha moziban néznéd ugyanazt. Ekkor az agyadnak nem adod meg azt a lehetőséget, hogy pihentesse a motoros funkciókat és a prefrontális lebenyt. Újabb indok, hogy gyakrabban ülj be moziba: a héten például az új xXx-filmre.
Forrás: 2knowmyself, psyartjournal
