Életutak
Ami igazán briliánsan sikerült a visszatérőben, az a főszereplők egyéni útjának át- és továbbgondolása. A háromgenerációnyi Gilmore-lány külön-külön és együtt is halad valamerre, a közös pont: valahogy letértek az útról. Emilynek elsősorban férje elvesztése miatt kell kitalálnia, mit kezd az életével, Lorelai leginkább a múltba kapaszkodástól szenved, Ennek megfelelően mindannyiuknak megvan a maga külön kis sztorija, ezeken belül mind elkövetnek néhány tucat hibát, bántják magukat, egymást és a környezetüket.
Hármuk közül egyébként meglepő mód a legörömtelibb Emily fejlődését látni, ő indul legmélyebbről, ő jut legmesszebbre, felszed néhány teljesen új személyiségjegyet, miközben megőrzi azt, ami fontos, ráadásul Kelly Bishop játékát már úgy önmagában, eleve szívmelengető látni. Lorelai, hm, először is igen furán öregedett, de ez szerencsére nem a mi problémánk, sokkal inkább a plasztikai sebészéé, nekünk, földi halandóknak valahol megnyugtató is a dolog, messze túl jó csaj volt ő amúgy is. Furcsa mód az, hogy a külseje megváltozott, valahogy az egész embert reálisabb színben tünteti fel: már sokkal kevésbé tűnik egy égből pottyan csodateremtménynek, akinek a hibáiért is odavagy, nem, egyre jobban kilóg a lóláb, amikor hülyeségeket csinál, nem vonja már el a figyelmet a külcsín.
Rory meg… hát, katasztrófa, azért olyan kellemes, Stars Hollow-i módra, de mégis. Az egykori tökélyhercegnő valahol nagyon elvesztett valamit, és négy részen keresztül keresi, néhány kizökkentő intermezzón kívül egyértelműen miatta fáj a rajongói szív leginkább, a megnyugvás… te kis csacsi.
A szürreália
Jó hír: a sorozat megőrizte a tőle megszokott szürrealitást, mi több, itt-ott komoly szintemelésről számolhatok be. Mintha az történt volna, hogy a készítők felismerték, hogy egyébként is van valami fantáziavilág-szerűség a történetben, és pár őrületet abból, ami a csajok fejében fut, és többnyire elmondásukból ismertünk meg eddig, azt most meg is mutatták direktbe. Így aztán vannak egészen show-jellegű elemek, musical, álmok, flashbackek, főhajtás klasszikus filmes és színházi húzások előtt. Mindez egyfelől elsősorban a feelgood jegyében: ebben a sorozatban eleve pont azt szerettük, hogy minden dráma ellenére hangulatában irreálisan idilli volt. Másrészt pedig valahol felmerül az igazi kérdés, hogy
egyébként mi szürreálisabb: egy világ, ahol Trump az amerikai elnök, vagy egy olyan bizarr, lökött, betegesen idilli kisváros, mint Stars Hollow?
Dolgok, amik ugyanazok
Azzal sem mondok újat, hogy ez az egész revival egyetlen dologra épül, éspedig a nosztalgiára, ezen a fronton pedig nem tudom, ennél hogy teljesíthetne jobban. Egyrészt egész egyszerűen MINDENKI itt van, aki anno itt volt, ha más nem, egy rövidke jelenetre feltűnik minden megszokott arc Taylortól Parisen, Babette-en és Charleston igazgatón át Kirkig. Ráadásul többségük detto ugyanolyan, mint annak idején volt, legfeljebb a külsejükön hagyott némi nyomot az idő, mint például Miss Pattyn, akit, ha nem pózol a táncterem ajtajában, isten bizony nem ismerek fel. Azért persze ő is ugyanaz az vén pletykafászek/femme fatale, aki volt, mint ahogy az összes többi szereplő is ugyanazt tolja, mint amikor legutóbb láttuk őket: Paris olyan, mint egy Hitlerbe oltott könyvvizsgáló, Taylor csúcsra járatja a fontoskodást, Babette rárepül minden egyes hímneműre, akit meglát, Kirk meg… ő csak Kirk.
Dolgok, amik változtak
Mármint Miss Patty külsején kívül is vannak ám ilyen dolgok, de semmi ok az aggodalomra, az egész csak annyit jelent, hogy kicsit naprakésszé varázsolták Stars Hollow-t. A főtéren ugyanaz az utcazenész nyekereg, ám már szelfiző tinik pózolnak a háttérben, Luke még mindig mérgelődik, de már nem a mobiltelefonálókra, hanem a wifi-jelszóért kuncsorgókra, és ezzel együtt nyilvánvalóan a sorozat intellektuális velejét adó popkulturális utalásokat is megújították.
Kényes egyensúly
Valójában ez a lényeg. A sorozat mindig egyetlen picinyke lépésre volt attól, hogy valami cukorszirupos retteménybe forduljon, viszont a lányok soha be nem álló szájából úgy ömlött az elmés, gazdagon popkulturális utalásokkal megszórt szarkazmus, hogy az az egész színvonalon emelt egy nagyot. Kellett is, mert az események szintjén azért történtek itt komolyan nyálas dolgok – ám az idill sosem volt tökéletes, és ez mindig víz felett tartotta a szériát. Ez a visszatérőben sincs másként, sőt, ha lehet ilyet, a készítők hangulatilag inkább a szomorkásabb hangok felé mozdultak el. Nem csoda, fogynak az évek, a dolgoknak tétje, súlya lesz. És itt érkeztünk el a másfél dologhoz, amit nem fogsz szeretni, ami igazából csak egy: egy ilyen visszatérő nagyon csúnya egyértelműséggel szembesít azzal, hogy öregszel. És a plusz fél indok: hogy
