Nem nézel skandináv krimit? Nem tudod, mit hagysz ki

Borúra… még egy kis ború

Erősen ízlés kérdése, hogy miként reagál rá a néző, de ahogy az álomgyári mozik meleg fénnyel bevont, karcmentes, selymes ragyogású képi világát is megszokja-megszereti a szem, ugyanúgy az észak-európai filmművészethez is elmaradhatatlanul hozzá tartoznak az éghajlattal járó szín- és fényviszonyok: sötét van, eső van, karc van, a szórt fény nem fedi el a bőr – s a világ – egyenetlenségeit. Ez a szürkékkel, zöldekkel, barnákkal festett látvány csak aláhúzza a skandináv krimikben elmesélt nyomasztó bűnügyeket: ugyanaz a kíméletlenség. Ezzel a látvány úgy erősíti fel a hangulatot, hogy ahhoz nincs szüksége különösebb csinnadrattára: míg az amerikai filmekben a dramaturgiai pillanatokban rondára forduló időjárásnál erősen kilóg a lóláb, addig itt nincs ez a kétely, nemes egyszerűséggel mindig novemberi hangulat van, ami megejtő őszinteség illúzióját kelti, elvégre az örök huszonöt fokos tavaszi fényár viszonylag kevés ember életének alapeleme.

Ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy ez a komor hangulat modoroskodásba is tud futni, túltengnek az árnyas képek, vagy a kor filmes népbetegsége, az indokolatlan kézikamera-használat. A héten a magyar mozikba került, egyébként egészen kiváló Palackposta, a Q ügyosztályfilmek legújabb eleme – a krimi-franchise előző két filmjéről itt és itt írtunk, mindkettő erősen ajánlott darab – is beleesik ebbe az irritáló hibába: értem én, hogy szétesett sorsú főhősünk zakatoló belső világához hasonulunk, de egy tökéletesen eseménytelen, mozgás nélküli jelenetet folyamatosan imbolygó képben mutatni felesleges hipszterkedés. A film szerencsére később lerázza ezt a stílustalanságot, és megtalálja az arányokat, látványban ugyanúgy, mind hangvételben: ahogy a komédiákban is mindig jelen vannak a sötétebb tónusok, úgy az alapvetően komorra hangolt krimi-thrillerekben is fel-felvillan a humor, így húzva vissza a hangulatot az egyensúly felé.

Ilyen beteg lelkek márpedig nincsenek! Ja, de!

A skandináv krimi szeret mélyre menni: az elképzelhető – és elképzelhetetlen – legbetegebb emberi lélektorzulások történetei ezek. Ami csak kitekeredhet, az itt kitekeredik: eltorzult vallási mániákat (Palackposta) bizarr szexuális perverziók (Millenium-trilógia, Elvetemültek, és a többi) és megszállottságig fokozott bosszúvágy vált, extrém vágyak és gátlástalan, exkluzív „szórakozás”, szadizmus és pedofília úgy pattog elénk, mint Hollywood mozijaiban a szilikoncickók. Az északi szerzők ezeket a sérült lelkeket választják szereplőiknek, úgy antagonistának, mint protagonistának – mindenki meg van reccsenve, ki jobban, ki kevésbé, az üldözött gonosz és az üldöző jófiúk ugyanúgy, a különbség csak a mérték és – nyilván – a kifutás. Félreértés ne essék, a skandináv krimiszerzők nem mentegetik beteg gonoszaikat, csak éppen nemcsak rájuk húzzák rá a vizes lepedőt, hanem mindenkire, azokra is, akik a jó oldalon állnak: a tetovált lány sem éppen egy makulátlan renoméjú, tiszta szívű angyalka, a Q ügyosztály főhőse, Carl Morck a krimiirodalom egyik legkellemetlenebb nyomozója, fafejű, vakmerő és nem mellesleg egy szánalmas emberi roncs.

Szintén örök visszatérő elem a skandináv bűnügyi sztorikban a Gonosz, Korrupt, Gazdag, Befolyásos Ember/Politikus, Aki (Majdnem) Megússza, Mert Korrupt, Gazdag És Befolyásos Barátai Vannak. Ezek a srácok ott északon velejükig rühellik a korrupciót, kapnak is a gazdagok az arcukra, csak férjen rá: valahol a történetben mindig felbukkan egy negatív szereplő, akivel szemben a tisztelt publikum kiélheti a gazdagember-gyűlöletét, gyere csak, kedves néző/olvasó, ventiláljad ki szépen a frusztrációidat, ugyanitt, kedves gazdag ember, tudd, hogy milyen országban élsz, előbb-utóbb le fogsz bukni, muhahaha. Miközben a szerzők ugyanezzel a lendülettel szólogatnak be a közembernek is, aki tele van sztereotípiákkal, rasszizmussal és a látszat iránti rajongással.

Isten hozott nálam, öcsém, ez a való világ

A vonzalom a bukott hőshöz magával hozza ugyanazt a humanitást is, amit a régió komédiáinak méltatásakor említettem: az emberi esendőségek, jellemhibák, tökéletlenségek megmutatása, a heroizálás hiánya plasztikus, igazi, ismerős karaktereket eredményez. Az élményt, hogy ahelyett, hogy egy Barbie és Ken Világkiállításon éreznénk magunkat, igazi, létez(het)ő embereket nézünk, igazi, létező problémákkal az az üdvözlendő szokás is fokozza, hogy a skandináv filmesek láthatóan vonzódnak az emberi küllemű színészekhez: tökéletesre cizellált arcú-testű szuperhumanoidok helyett igazi arcokat és testeket szerepeltetnek. Jegyzet önmagamnak: ennek a filmnyelvi szokásnak alighanem van nem elhanyagolható hatása az adott társadalom általános önértékelésére is.

A skandináv krimi nem csak hőseivel, általában az egész világképével, az alkalmazott keretekkel is folyamatosan húzza vissza önmagát a realitásba, ezzel nem csak a szereplőket, a viszonyokat is hihetőbbé teszi. Az álomvilágtól, ahol mindig minden emberi és anyagi erőforrás adott, ezekben a történetekben a nyomozati büdzsé például korántsem végtelen, és bizony buknak el információk azon, hogy valamire valahol valamely fejes nem tud, nem akar eurómilliókat eltapsikolni. Ugyanígy nincs az a meseszerű biztonság sem, amit például az álomgyári mozik festenek, nem, nem ússza meg mindenki, lesznek áldozatok minden akcióban, lehet, hogy éppen az egyetlen szimpatikus figura, és miután sorozatos, brutális traumákon vagyunk túl, bizony nem tudunk egyetlen vállrándítással boldogan élni, amíg meg nem halunk.

Freud ujjongva tapsikol valahol

Egy korban, amikor tömegeket nevelnek össznemzeti gyűlölködésre, amikor hetente fordít osztálytársai ellen lőfegyvert egy elmeorvosi kezelésre szoruló (amerikai) iskolás, és nyomorgó fiatalok tucatjait neveli terroristává néhány elmebeteg, olyankor a lélektannak talán, esetleg, netán tán meg kellene adni a neki kijáró figyelmet. Minthogy szidhatunk nagyhatalmakat, összeesküvést, gyíkembereket, a száraz realitás azt mondja: egészséges pszichéjű emberek nem fognak részt venni a fent felsorolt tevékenységek egyikében sem.

A skandináv krimi finoman, ha nem is túl leplezetten foglal állást: úgy a tömeggyilkos, mint az egyszeri csinovnyik motivációi mögött fel-felvillantja az ott megbúvó töréseket. A fogyaszthatóságért persze egyszerűsítik a pszichoanalitikus megközelítést, de lássuk be, a lakossági pszichologizálás első lépésnek jócskán megteszi, valahol mégis csak el kell kezdeni a népnevelést. Nem arról van szó, hogy sajnáljuk meg a szegény sorozatgyilkost, vagy igazoljunk bármilyen torzulást ezekkel az információkkal – a lényeg a megértés, és az ebből fakadó prevenció lehetősége. Nincs ebben semmi atomfizika: ha értjük, mitől kezd el hobbiból gyilkolászni az egykor oly szépreményű Józsika, akkor a következő Józsikát talán még időben ki lehet emelni, mondjuk, egy bántalmazó családból, kezelni és gyógyítani lehet, és akkor talán kertész lesz belőle gyerekrabló helyett.