Nem is tudom, mióta nem került mozikba egy igazi, érzelmes, szívfacsaró szerelmi történet – senki ne jöjjön nekem A szürke ötven árnyalatával, lévén az nem szerelemről, hanem elnyomásról szól, továbbá nem történet, hanem szégyentelen szócséplés úgy könyvben, mint mozivásznon. A szuperhősfilmek, disztópiák és akciók között elvétve akad hely a romantikának, és az is többnyire fájdalmasan elcsépelt és/vagy butácska romkomokat jelent, melyek ráadásul valamely érthetetlen okból az alpáriság olyan csúcsaira hágnak – helló, Rebel Wilson, üdv, Amy Schumer – hogy az Adam Sandler-vígjátékok sírva könyörögnek a receptért. A Mielőtt megismertelek tehát nagy űr betöltésére érkezett, és egészen jól sikerül is neki, a magamfajta sznobok meg legfeljebb az elszalasztott lehetőség miatt lamentálnak: ez a film egy icipicivel több jóízléssel lehetett volna műfaji klasszikus is.
Jojo Moyes könyve óriásit szólt a könyvpiacon, így aztán nem meglepő, hogy a bestsellerből mozifilm készült, ráadásul biztos, ami biztos, a brit filmes szcéna legkiválóbb színészeit felvonultatva, és hogy a film minél hívebben kövesse a könyvet, a szerzőt bízták meg a forgatókönyv elkészítésével is. A történet is kellően brit: a cukorszirupos amerikai románcokhoz képest valószerűbb, keserédesebb hangulattal operál, a karakterei pedig egyenesen fergetegesek. Élen a főhőssel, Louisával, akihez foghatóan izgalmas, háromdimenziós, imádnivaló fiatal női karaktert nem is tudom, mikor láttunk legutóbb filmvásznon. Lou cserfes, életigenlő és a szó legjobb értelmében vett pozitív egyéniség, és talán épp ez utóbbi tulajdonsága miatt érzi olyan jól magát nem különösebben izgalmas életében, kihívást aligha jelentő munkájával, hangos, népes családjával, és jó szándékú, kissé unalmas barátjával. Lou életébe akkor érkeznek meg a kihívások, amikor, miután előző munkahelye megszűnt, a helyi gazdagéknál kap állást, mint a család fiának gondozója. A férfi mogorva és boldogtalan, amennyire csak lehet egy harmincas férfi, akinek idilli életét topmelótól topcsajig derékba törte a baleset, amely miatt lábai egyáltalán nem, és kezei is csak alig mozognak, és egyáltalán, a mindennapok túlélése is csak több maréknyi gyógyszerrel és folyamatos gondozással lehetséges. A kontraszt ellenére a két, egymástól elemi szinten különböző ember között aztán – ezzel nem árulok el nagy titkot – mégis csak vonzalom ébred, amibe azért, a helyzetből adódóan kódolva van a dráma is.
Remek sztori ez, nem véletlenül lett közönségkedvenc. Klisék helyett életszerű és emberi történetet kapunk, amivel az is együtt jár, hogy szirup helyett mindig jelen van némi szomorú mellékzönge, és megkímélnek minket a közhelyes üzenetek hamisságától is: bármennyire is állítja Lou, nem old meg mindent egy csésze tea, még a szerelem sem. Az igazi nagy dobás azonban a karakterekben rejlik: a figurákba írt regénynyi gazdagságot sikerült átültetni a film korlátozott keretei közé, még a mellékszereplők is olyan valóságosak, hogy simán megnéznénk velük egy-egy külön filmet is: mások mellett Lou pasija vagy Will apja olyan színészek alakításában, mint Matthew Lewis (a Harry Potter-filmek egykori Neville-je!) vagy Charles Dance (a Trónok harca feledhetetlen Tywin Lannistere) mind-mind élő, igazi emberekként jelennek meg, bármeddig tudnánk nézni őket. A főszereplők pedig egyenesen fergetegesek, Az éhezők viadalában feltűnt Sam Claflin a férfi főszerepben úgy épít fel mélységgel és színekkel bíró karaktert, hogy ehhez mindössze a hangját és az arcjátékát használhatja, minthogy ugyebár teljes teste mozdulatlan. Emilia Clarke meg egymaga elvinné a filmet, akkorát játszik. Bármennyire is gyönyörű és kemény a Trónok harca Daeneryseként, igazi pazarlás Clarke-ot ilyen szigorú karakterbe kényszeríteni: ez a nő egyszerre tud ragadós derűt árasztó komika és ezerarcú drámai színésznő lenni – amint a mellékelt ábra mutatja, akár egy filmen belül is. Nem lepődnék meg, ha behúzna néhány komolyabb jelölést ezzel az alakítással.
Működő sztori és figurák, kiváló színészi alakítások – miért tehát a cikk elején említett rossz szájíz? Nem hiszem, hogy valaha felróttam ezt egy film legnagyobb hibájaként, de a Mielőtt megismertelek a zenén bukik el. Ennyire didaktikus, ízléstelen, a közönségét retardáltnak néző zenehasználatot még nem láttam vásznon: mintha csökkent értelmű medvebocsok ülnének a moziban, a film minden fontos jelenet mondandóját, biztos, ami biztos alapon, nehogy véletlenül ne menjen át, duplán, triplán is aláhúzza a zenékkel, ezzel sokszor komikussá téve azt, ami pedig éppen drámai vagy szomorú akart lenni. Hogy érthetőbb legyen: a film egy meglehetősen bánatos jelenetében, az érzelmi csúcspont után, amint főhősünknek éppen tök egyértelműen a szíve fáj, felzendül Ed Sheeran dala a következő szöveggel: „loving can hurt sometimes”, azaz hogy szeretni néha bizony fájdalmas dolog. Hát nem mondod, öreg. A fejlettebb ízlésű publikum itt finoman felkacag, és kissé mérges lesz, minthigy a szájába akarnak rágni valamit, amit elsőre is pontosan megértett – éppen azért, mert mondjuk tehetséges színészek tisztességesen eljátszották. Tudjuk, hogy fáj annak az istenadtának, mert az arca ezer rezdülése elmondta, nem kell elmutogatni, mint a dedóban. És ez nem az egyetlen eset, gyakorlatilag a mozi összes igazán nagy pillanatába belerondít a legrosszabb önsajnálatban fürdőző, szakítós playlistekre hajazó filmzene.
Nagyon, nagyon nagy kár érte, mert a filmtörténet legízléstelenebb zenehasználata egyfelől nagyon rossz fényt vet a rendező, az elsőfilmes Thea Sherrock arányérzékére és jóízlésére, és ami ennél is szomorúbb, hogy pont azt veszi el a filmtől, hogy jobb legyen, mint egy átlag szentimentális romantikus film.
Mielőtt megismertelek (Me Before You) – színes, angol filmdráma, 110 perc – 7/10
