Ez történne, ha egy hacker bedöntené Európa elektromos hálózatát

Berlin

Rhess államtitkár következett.

– Milyen szépen hangzik, hogy a pénz kormányozza a világot! – vezette be felszólalását. – A kérdés az, ki fog kormányozni, ha egyszer csak nem lesz pénz?

Ez igen, gondolta Michelsen, ezt bedobni egy kormánynak! Nem tételezett fel ennyi bátorságot az államtitkárról. Mindenki feszülten várta, hogy fog ebből kijönni.

– Ezt már Torhüsen kolléga is szóba hozta. Igaz, egy áramszünetre még a pénzügy van aránylag a legjobban felkészülve. A bankok néhány napig úgy-ahogy képesek működni. Az ügyfelek tudnak készpénzt felvenni a fiókokban, bár sok automatából már nem. De a bankfiókokban is csak addig lesz készpénz, amíg a pénzszállító autók tudnak tankolni. Három-négy napon belül bezárnak a kisebb fiókok, majd legkésőbb egy hét múlva a nagyobbak is. Nézzenek bele a saját pénztárcájukba. Mennyi készpénz van önöknél? A pénzforgalom apadása jelentős hatással lesz a gazdaságra is. A vállalatok nem tudják kifizetni az alkalmazottaikat, a szállítókat és az árut. A tőzsdék jól el vannak látva, ahogy az Európai Központi Bank és a girobankok is, amelyeken keresztül a tranzakciókat bonyolítják. Sokkal rosszabb helyzetben vannak az emberek és a cégek, akik igénybe szeretnék venni a pénzügyi szolgáltatásokat. Telefonhálózat és internet híján a legjobb esetben személyesen intézhetik a bankügyeiket. Mindez azt jelenti, hogy az európai tőzsdék holnap ki tudnak és ki is fognak nyitni. Viszont csúnya árfolyamesésekkel kell számolni. És amikor a szándékos támadás híre kiderül, világszerte vérfürdő lesz a tőzsdéken. A német cégek értéke meredeken zuhanni fog, és a következő hónapokban sok áldozatul esik a külföldi konszernek vételi próbálkozásainak. Nem is beszélve a számos kis- és középvállalkozásról, amelyeknek nincs elegendő tartalékuk ahhoz, hogy talpon maradjanak. Még ha ebben a helyzetben először az alapszolgáltatásokra kell is gondolnunk, fontosnak tartom, hogy ne feledkezzünk meg róla, mit kell tennünk közép- és hosszú távon.

Michelsen megállapította, hogy Rhess nem oldotta fel bevezetőben keltett feszültséget, csupán elterelte róla a figyelmet. Ez is egy stratégia. Különben is fontosabb dolgokról volt szó.

– A legkényesebb témákon túl vagyunk, kivéve egyet: a kommunikációt. Nem mondhatok rá mást, mint hogy katasztrofális. A lakossági telefonhálózat és a mobilhálózatok nagyrészt már a péntekről szombatra virradó éjszaka összeomlottak. Ugyanez történt a BOS-rádióval, a biztonsági feladatokat ellátó hatóságok és szervezetek belső kommunikációs hálózatával. Ezt úgy tervezték meg, hogy mindössze két órán át képes áram nélkül működni…

– Jézusisten, és ezt ki hagyta jóvá? – kiabált valaki.

Rhess ügyet sem vetett a közbeszólásra, és folytatta:

– Szombat óta a szövetségi kormány, a tartományok és a segélyszolgálatok szinte egyáltalán nem tudnak kommunikálni egymással. Csak a mai nap folyamán sikerült kiépíteni a tartalék hálózatot és árammal ellátni a legfontosabb berendezéseket, hogy ismét képesek legyünk kapcsolatba lépni egymással. De sok régióval még mindig nem stabil az összeköttetés. Ezekből a régiókból sem mi, sem a tartományi válságkezelő központok nem kapnak információt, vagy csak néhány morzsát műholdak, rádióamatőrök, illetve olyan televíziós csatornák segítségével, amelyek még képesek sugározni. Bár az adást a már említett áramszigeteken kívül senki nem tudja venni.

Michelsen látta, hogy a hallgatóság értetlenül csóválja a fejét.

– A hadseregnek sikerült egy hálózatot kiépítenie, csakhogy ez igen energiaigényes, és függ az üzemanyag-ellátástól. A lehető leggyorsabban össze kell szednünk a rádióamatőröket, akikből több van, mint hinnénk, és akiknek a felszerelése viszonylag nagy teljesítményre képes. Ám ebben az esetben is fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb lemerülnek az akkumulátorok. A műholdak túlterheltek. Ki fogjuk osztani a használati időket, hogy jobban kiaknázhassuk a kapacitást. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Most roppantul fontos a lakosság tájékoztatása. Természetesen kiadtunk tervezeteket, figyelmeztetéseket és brosúrákat, amelyekből mindenki megtudhatja, mi a teendő áramszünet esetén. De tegyük a kezünket a szívünkre, mikor olvasott el legutóbb bármelyikünk is ilyesmit, pedig nekünk a munkánkat is érinti. Tény, hogy egy belügyminisztériumi brosúra azt javasolja, hogy az ember tartson otthon elemes rádiót. Melyiküknek van? És akinek van, annak van hozzá eleme is? Hozzászoktunk a televízió, internet és mobiltelefonok világához. Egyeseknek talán már vezetékes telefonja sincsen. Igaz, ha volna, sem menne vele sokra, mert a helyi telefonközpontok áramtartalékai tizenöt perctől nyolc óráig terjedő időre voltak elegendőek. A mobilhálózat is halott. És ha működne is, a készülékek akkumulátorai időközben lemerültek, és nem lehet őket feltölteni. Az internet az átlagpolgár számára gyakorlatilag elérhetetlen, és eleve a számítógépeknek is áramra van szükségük. Ugyanez a helyzet a televízióval és a rádióval. Röviden: az emberek egyre inkább kénytelenek a szóbeszédekre hagyatkozni. Ezek pedig nagyon gyorsan veszedelmesen elharapózhatnak. Ezért kell biztosítanunk a kommunikációt. Azt javaslom, hogy ezt a segélyszervezeteken keresztül tegyük. A mentőszolgálatok, a tűzoltóság, a rendőrség és a Műszaki Segélyszervezet rendelkeznek saját, részben még működőképes kommunikációs hálózattal. Noha az erőforrásaik korlátozottak, és többletmunkát is jelent nekik, hogy a megszokott feladataik mellett át kell venniük az információs szolgálatét is.

Michelsen emlékezett, hogy ezt a témát már sokszor megvitatták. Persze léteztek információs lehetőségek vészhelyzet esetére, de rendkívül szerények voltak, mint például a műholdas figyelmeztető-rendszer, amelyen keresztül a kormány közvetlenül adhatott le híreket a rádió- és tévécsatornákon. Csakhogy most rádió és televízió híján ez nem sokat ért. Ugyanez volt a probléma az olyan megoldásokkal, mint a német vészhelyzeti tájékoztatórendszer, valamint az interneten vagy mobiltelefonon keresztül történő tájékoztatás.

– Tudunk valamit arról, hogy helyre lehet-e állítani az országos áramellátást, és ha igen, mikor? – kérdezte a kancellár. – Elvégre sok erőmű működik.

– A termelők és hálózatüzemeltetők nem mernek mondani semmit – válaszolta Rhess. – Egyelőre még azt sem tudjuk, mely rendszerek érintettek. Lehet szó néhány erőműről, elosztóhálózatokról, egyszerűen nem tudjuk. És amíg nem tudjuk, addig jóslatokba sem bocsátkozhatunk.

– Mi van az atomerőművekkel? – tudakolta a gazdasági miniszter.

– Mindet leállították – válaszolt a környezetvédelmi és reaktorbiztonsági miniszter.

– Mégis hűteni kell őket, hogyha jól tájékoztattak. Működnek a tartalék áramforrások? Ezek elsősorban dízelgenerátorok, ugye? Meddig elegendőek a tartalékok?

– A fukusimai eseményekre való tekintettel a biztonsági előírások megszabják, hogy valamennyi atomerőmű üzemanyag-tartalékának elegendőnek kell lennie legalább hetvenkét órára…

– Csak hetvenkettőre? – kiabált közbe valaki.

– …de a többségüké jóval hosszabb időre elég. Az erőmű-üzemeltetők jelentése szerint… Idézem: „az üzemanyagok szállításáról szerződés vagy szóbeli megállapodás rendelkezik. Szállításuk időpontjáról, valamint a természeti KH-k okozta károkért való felelősségvállalásról…” A KH külső hatást jelent. „…a legtöbb esetben nincs megállapodás. Az üzemeltetők egy része jelentős üzemanyagkészletet tart a létesítmény területén. Egyes létesítmények esetében ez több heti működést is lehetővé tesz. Ezeknek az anyagoknak a természeti KH-k elleni védelméről, valamint biztonságos szállításáról nem kaptunk információt. Kevés kivétellel minden létesítmény rendelkezik mobil áramfejlesztővel. És amelyek nem, azok is hetvenkét órán belül képesek beszerezni.”

Szóval néhány erőmű legkésőbb holnap este már utánpótlásra szorul, gondolta Michelsen. És ilyen körülményekkel, mint a mostaniak, valószínűleg senki sem számolt. Százszázalékosan biztosnak kell lennie, hogy hetvenkét órán belül dízelolajhoz és áramfejlesztőhöz jutnak, különben…

– Kapcsolatban állunk az üzemeltetőkkel – folytatta a miniszter –, és garantáljuk, hogy elegendő dízelt szállítunk ki nekik. Általában tartanak fenn üzemanyagot a hatóságok és segélyszolgálatok részére, valamint sürgős esetekre. Ugyanakkor a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és a francia hatóságok súlyos helyzetről számoltak be a Saint-Laurent-Nouan-i erőműben és kisebb üzemzavarokról néhány másikban.

– Az hol van?

– Párizstól délre.

– Németországot érintő veszélyek?

– Egyelőre nincsenek.

A gazdasági miniszter elgondolkozva bólogatott, de megelégedett a válasszal. Michelsen pedig nem akarta még tovább rémisztgetni a jelenlévőket azzal, hogy felhozza a német atomerőművek egyéb problémáit, amelyek ebben a pillanatban még kevéssé voltak jelentősek, idővel azonban ugyanolyan katasztrofális következményekkel járhattak, mint a biztonsági rendszerek és a tartalék áramfejlesztők leállása. Az atomerőművekbe is egyre kevesebb dolgozó jutott el, így a többieknek plusz műszakokat kellett teljesíteniük, és a fáradtság drasztikusan megnövelte a hibák kockázatát. Sok tevékenységet nem, vagy csak korlátozottan lehetett végezni, és a védőöltözetek rendszeres tisztítása és fertőtlenítése még az ártalmatlanabbak közé tartozott. Michelsen töprengését Rhess államtitkár szakította meg:

– De végezetül van egy jó hírem is – mondta. – Eddig kifogástalan a nemzetközi együttműködés. A kétoldalú, illetve az Európai Unión belüli folyamatok a terveknek megfelelően haladnak. Ennek köszönhetően sikerült például ilyen hamar megállapítani, hogy nem véletlenek soráról, hanem az elektromos hálózat manipulálásáról van szó. Ezért azt kérem, hogy továbbra is erőnktől telhetően támogassuk ezt a közös európai munkát. Még úgy is – fűzte hozzá –, hogy segítséget sem igénybe venni, sem nyújtani nem tudunk. Egészen biztosan ez lesz az előttünk álló napok legnagyobb kihívása. A külügyminisztérium ezért fel is vetette a nemzetközi segélykérés ötletét, ezt természetesen Brüsszel irányítja. Még egyszer köszönöm a figyelmüket.

– Nemzetközi segélykérés? Kitől? – kérdezte Brandenburg miniszterelnöke.

– Elsősorban az Egyesült Államoktól, Oroszországtól és Törökországtól.

– Na és segélycsomagok formájában, vagy hogyan? – viccelődött a brandenburgi.

– Ennél többre van szükség – válaszolta Rhess.

Alig ült le, a hesseni miniszterelnök is feltett egy kérdést:

– Van valami sejtelmünk róla, ki és miért manipulálta a hálózatot?

– Nincs – válaszolta a belügyminiszter. – De teljes erővel folyik a nyomozás.

– Kérdés azonban – jelentkezett szólásra a védelmi miniszter –, miért éppen Európa? Kinek állhat ez érdekében? Gazdasági előnyt senkinek nem hoz, ha árt a világ egyik legnagyobb és legerősebb piacának. Itt több mint félmilliárd fogyasztó vásárolja az orosz, kínai, japán, indiai és amerikai árut. Ha Európának rosszul megy, azt más gazdaságok is megsínylik. A nagy államokkal jó diplomáciai kapcsolatban vagyunk, még ha, ahogy azt mind tudjuk, Oroszországgal és Kínával akadnak is súrlódások. Természetesen folyamatos kapcsolatban vagyunk a NATO parancsnoki központjaival. Jelenleg azonban nem látjuk jelét ellenséges aktivitásnak egyik ország részéről sem.

– Pénzt követelő szervezett bűnözők? – vetette fel az egészségügyi miniszter.

– Eddig nem érkezett követelés. Ráadásul annak, aki ilyet tesz, számolnia kell azzal, hogy az egész világon vadászni fognak rá.

– Pillanatnyilag a legvalószínűbb verzió a terrorcselekmény – közölte a belügyminiszter.

– De ilyen mértékű? – hitetlenkedett a közlekedési miniszter.

– Talán nem ilyen mértékűre tervezték. Emlékezzünk csak 2001. szeptember 11-re! A terroristák csak neki akartak menni a World Trade Center tornyainak. Arra valószínűleg nem számítottak, hogy a tornyok össze is fognak dőlni.

– De miért épp Európa? – feszegette a kérdést a közlekedési miniszter is. – Legyünk őszinték, az iszlamisták fő célpontja az Egyesült Államok.

– Erre csak annyit mondok, hogy Madrid és London, 2005 – emlékeztette a belügyminiszter. – Vagy gondoljon a 2007-es merényletekre, amelyeket német vonatok ellen terveztek, ám sikerült meghiúsítani őket. Mi is Amerika szövetségesei vagyunk a terrorizmus elleni harcban. Német csapatok harcolnak Afganisztánban, támogatjuk az Irán elleni bojkottot, soroljam még? Akad ok elég, ha keresi az ember.

– Hölgyeim és uraim! – szakította meg a vitát a kancellár. – Azt gondolom, ebben a pillanatban a lakosság ellátása és a közrend biztosítása a legfontosabb. Köszönöm a belügyminisztérium dolgozóinak a részletes helyzetismertetést. A körülményekre való tekintettel javaslom a katasztrófahelyzet kihirdetését valamennyi tartományban. A szövetségi kormány átveszi az irányítást. Már felállítottunk egy állandó válságstábot a belügyminisztérium vezetésével. A parlament vagy egy állandó bizottság a következő órákban megteremti a jogi alapokat a közrend és a biztonság fenntartására az országban.

– És mit mondunk az embereknek? – kérdezte Rhess.

A kancellár a szóvivőjére pillantott, nem kérdően, hanem utasítón.

– Amíg nem tudjuk, mik voltak az elkövetők indítékai, azt mondjuk, hogy tisztázatlan okokból omlott össze a rendszer – felelt a szóvivő. – Minden más csak még nagyobb nyugtalanságot szülne.

– Nem kellene ennek megítélését az állampolgárokra bíznunk? – ellenkezett Michelsen.

– Meg akarja kockáztatni a pánikot? – kérdezett vissza a szóvivő.

– Csak azt gondolom, hogy ésszerűbb volna megmondani az embereknek, mire számítsanak.

Sosem értette a gazdasági, tudományos és politikai vezetőknek ezt a gőgös, leereszkedő viselkedését.

– A tapasztalat arra tanít – folytatta –, hogy az igazság előbb-utóbb úgyis kiderül.

– Ebben az esetben jobb volna, ha minél később derülne ki… – vélekedett a kancellár.

– Ami aztán szokás szerint még nagyobb katasztrófához vezetne – morogta Michelsen a fejét csóválva, miközben Rhess kijelentette:

– Ráadásul nemzetközileg kell szabályoznunk a tájékoztatást. Egy államnak sem szabad elsietnie a bejelentéseket. Ez mindannyiunk érdeke. – A kancellár felkelt a helyéről. – Hölgyeim és uraim, köszönöm szépen. Holnap legkésőbb déli tizenkét órakor újra találkozunk, és mostantól kezdve naponta tartunk megbeszélést.

Marc Elsberg: Black Out

Animus Kiadó, 2016.