Pókhálós szeg meg a Szentlélek tartja Krisztus karját, csónakra mutat a csonk, a korpusz ép hóna alatt épp kiemelkedik a vízből a Nap az amatőr Monet-másolaton, a megfeszített lábánál bámész vésősereg.

Máté László visnyeszéplaki fafaragó műhelye írja ezt a pünkösdi lírát.

László pesti, pontosabban rákospalotai cselgáncsos kölök, az AC/DC-től jutott el a népzenéig meg az istenességig. Elsős gimis volt, amikor tanóra helyett bányatóban fürdőzött haverokkal, nyolcméteres homokdombról ugrált fejeseket, de eltévesztette az ívet, derékig érő vízbe csapódott, gerince tört. „Ezerből egy éli túl az ilyet, ezt mondta az orvos, én megúsztam öt hónap gipsszel deréktól fölfelé. Parancsba adták, hogy soha az életben nem sportolhatok, nincs kemény fizikai munka. Ehhez képest gyógytorna helyett visszamentem dzsúdózni, néptáncolni kezdtem, és ma tíz hektárt művelek a családommal. Igaz, amikor kút készült, és negyvenegy méterig kellett leásni a vízért, megreccsent a derekam, azóta nehezen bírom a faragást, egy-két óra állás után ki kell mennem az állatokhoz vizet húzni, itatni, hogy helyrerázódjon.”

„Az autó elakadt a hóban, gyalog folytattuk tök sötétben, fél óra múlva kérdem, mikor érünk a faluba, és azt a választ kapom, hogy ez itt a központ… Azonnal megtetszett, hogy ilyen levegős tud lenni az élet. Sűrűn látogattunk le, és egyszer csak azt gondoltuk, minek menjünk vissza, ha itt egyre jobb nekünk, a városban meg egyre rosszabb.”

Így keveredett László és Piroska még kilencvennégyben Visnyeszéplakra. Elvadult kertben egér- és pellerágta vályogházat vettek, se víz, se villany, se út, dzsungelben rom, másfél évbe telt, míg legalább az első szobába beköltözhettek.

Hat gyerekük született aztán, a legidősebbek ma már egyetemisták, egyikük dizájnernek készül, másikuk diplomás ménesgazda lesz, a középsők gimnazisták, a kicsik a helyi általánosban. Ketten is továbbviszik az atyai öncsonttörő hagyományokat, az egyik lány pár éve vágtató lóról repült, csigolyája hasadt, valamelyik fiú most unja a gipszet, a lábát szánkózta szilánkosra, bringán múlatja az időt a lassú gyógyulásig, apja fia.

A műhely istállóból lényegült át, készül ott ágytól asztalig, kopjafától kapanyélig, hintótól csontberakásos citeráig, parasztbarokk tükörkeretig minden. A fát László maga választja, maga vágja ki, méghozzá szigorúan az október végi Farkas napja, akkor alszanak el a fák, és Sebestyén, a januári ébredés között. A rönköt lombbal völgynek dönti, hadd szivárogjon a gallyakba a nedvesség, a máglyázásnál ügyel, hogy a törzs jobb, vagyis a bélhez közelebb eső oldala nézzen az ég felé, aztán már csak várni kell colonként egy esztendőt, hangszernél tízet, és kész is a nyersanyag.

László restaurál is, ha muszáj, de jobb szeret a régi formát őrizve újat készíteni. „Nem skanzenbe való a szék, hanem hogy üljünk rajta. Helyrepofozható a szépséges, szúette lom, de faragok inkább pont olyat, ami aztán száz évig bútor, és sokkal kevesebbe kerül. Régen is addig használták bent a tulipános ládát, míg bírta magát, aztán hogy megrogyott, kitették a verandára kislibáknak, a végén meg eltüzelték, csináltak másikat. A kultúrát kell őrizni, nem a tárgyakat.”

Bölcsőből farag a legtöbbet. „Az enyimek is mind abban nőttek fel. A jó bölcső úgy mozog, mint az anya csípője, megnyugszik tőle a gyerek, plusz edzi az egyensúlyérzéket, csecsemőkorban kezdődik a táncosnak nevelés.”

A munkát a tehetségen és a türelmen túl körfűrész, szalagfűrész, gérvágó, maró, egyengető, gyalupad támogatja. Pedig László szíve szerint nem engedné be birtokára az áramot. „De a megrendelőt nem érdekli, hogy kőbaltával vagy CNC-esztergával készül a bútor, a határidőt tartani kell. Pestre se gyalog megyek, ha muszáj, hanem autóval, sőt van hűtőládám is, de úgy készülök, ha holnap összedől a világ, Visnyeszéplakon ne álljon meg az élet.”

Márpedig a világ, ha hihetünk a mátéi jövendölésnek, legkésőbb a gyerekeink alatt összedől. „Egyszer csak elfogy az olaj, a gáz, a szén, az urán. Elfogy a természet, szegény, már most teljesen megzavarodott attól, hogy belebarmolunk. A kutyát sem érdekli, hogy ma már pünkösd előtt egy hónappal nyílik a pünkösdi rózsa, akkor lesz pánik, ha majd a bankjegy-automata nem ad ki pénzt és a csapban elapad a víz.”

A műhelyből a baromfiudvarra látni, ha kánya, héja csapna le, hamar kiér a gazda. Pár napja új lakók érkeztek, negyvenegynehány kitojt, gyári tyúkot vásárolt László. Pontosabban két, fa alatt talált szarvasagancsért cserélte őket, barteres errefelé az élet. „Ők az én gyógybaromfijaim, most zajlik az átszoktatásuk. Eleinte vészesen amatőr módon viselkedtek, fogalmuk sem volt, mi ez az egész, mit kell csinálni, de szép lassan ellesték a régiektől a kapirgálást.”

A jószágok közt is az elv az első. „Az állatot természete szerint tartom, csak annyit veszek el tőle, hogy azért tisztességesen megéljen, az egyensúly fennmaradjon. Őt és ivadékait védem a ragadozóktól, biztosítom a takarmányt, a legelőt, cserébe tejet, tojást, húst kap a családom. Ha többet adok vissza a világnak, természetnek, mint amennyit kivettem, rendben az életem.”

A harminckét évvel ezelőtt cserjék uralta birtokból gyóta lett, vagyis legelőerdő: fák elszórva, ha van fény, megmarad a gyep, júliusra lelegelik az állatok, aztán meg tonnaszám hullik a gyümölcs, ilyen körte, olyan alma, őszi, kajszi, som, cseresznye, meggy, meg a mirabolán, „magyarul fosókaszilva”. Van százéves vadszőlőtőke, halastó aranyhallal és bográcsba való ponttyal. És van valipini, vagyis méter mélyen a földbe vájt fóliasátor, ahol a legnagyobb hidegben sem süllyed fagypont alá a hőmérséklet. Van juh, racka, van marha. Vannak lovak, ők suttogós módszerrel szoknak nyereg és munka alá. „Hajtod körbe a karámban, aztán, ha elfárad, hátat fordítasz neki, ő meg kíváncsi, odajön, és szép lassan összecsiszolódtok. Rengeteg idő kell hozzá, de megéri. Csodálatos, amikor nem azért engedelmeskedik, mert ütöd-vágod, hanem mert a barátjának megcsinálja az ember. Meg a ló is.”

Azért, ha isten segít, a kert végébe hamarosan betör a technika: szabadtéri mozit álmodott oda Máté László. A teret a természet képezte katlanná, padot ácsol majd a gazda, öreg vetítőgép pedig a rég bezárt kadarkúti filmszínházból öröklődött Széplakra. Száz főt fogad majd be az intézmény. Az egész falut.

Nézzünk még vissza a kartalan korpuszhoz, mert nemcsak Monet meg a felkelő Nap impressziója lapul mögötte, hanem egy történet is. Lassan három évtizede, hogy Lászlóhoz beállított akkori szereleme a szoborral, s kérte a fiút, csirizezze vissza a végtagot. Aztán a munka egyre húzódott, az érzés kihunyt, a lány ment, csak a kereszt maradt. Mementó.

Lóg még egy feszület a műhelyben. Kisebb, mint a másik, neki nem a felkelő Nap jutott háttérül, csak meszelt fal, fény hozzá alig jut, lábához vésőhad helyett doboznyi vékony lazúr került. De a karja, hát, az neki is leszakadt. Mementó mindenre.

Máté mester faragott számos Jézust, egyet még marhalábszárból is, csupa, csupa szenvedőt. De ha legközelebb nekiáll, azt mondja, a feltámadottat mintázza. „Krisztus nem, csak a helye lesz látható a kereszten. Ahogy kiárad a fény… Persze a szenvedés is lényeg. De a feltámadás még lényegebb.”

Memento mori.