Az intézet fent van a hegyek között. Amikor leszállok a vonatról, már tudom, hogy túl vékony a nyári öltönyöm, mégiscsak fel kellett volna venni a hosszú kabátot.
Most mégis itt vagyok. Az állomástól másfél kilométer az út, senkit sem küldtek elém. Az épület valószínűtlenül hatalmas, eredetileg fegyvergyár volt, a súlyos fekete vaskapu már messziről látszik, amikor odaérek, még mindig fázom.
A csengő hangját nem hallani, sokáig nyomom, a kapu is csak sokára mozdul meg, hogy aztán döcögve és nyikorogva végigcsusszanjon a rozsdás sínen.
Egy portás áll a kapu mögött, vizenyős szemmel bámul az arcomba. Megmondom a doktornő nevét, akitől a levelet kaptam, erre szó nélkül félreáll az útból, a fejével int, hogy menjek. Ahogy elmegyek mellette, utánam szól, hogy be a zöld vasajtón, aztán egyenesen végig a folyosón, és ott majd várjak.
A folyosó világos, rácsos ablakok sora között lépkedek, megint fázom.
Egy hatalmas váróterem-féleségbe jutok, legalább hat méter magas csarnok, ablak nincs, a teret a mennyezetről mélyen belógó neonok vonják fehéren sercegő fénybe. Az egyik sarokba állított, régi magazinokkal telerakott asztalkáktól és kopott bőrfotelektől még nyomasztóbbnak és visszhangosabbnak érzem a teret.
Az utolsó figuratív korszakában készült képein többnyire bontásra váró, elhagyott vagy üresen álló épületek voltak. Gyárcsarnokok, szerelőműhelyek, raktárak, ciszternák, soha át nem adott irodaházak, laktanyák, bunkerek, bezárt pályaudvarok. Tág, hideg terek, emberi alakok nagyon ritkán, akkor is többnyire hátulról. Egyszer azt nyilatkozta, a végromlás előtti pillanatot akarja megmutatni, azt az utolsó másodpercet, amikor még minden egyben van, mielőtt megindulnak a buldózerek vagy felrobbannak a bontótöltetek, és az épületek végleg összeomlanak. Eszembe jut, hogy pár napja azt írta az újság, ezt az intézetet is be fogjak zárni, bezárják, és le is bontják.
Az asztalhoz lépek, rá akarom tenni az aktatáskám. Az asztal megbillen, és majdnem oldalra dől, akkor veszem észre, hogy az egyik lába hiányzik. Az aktatáska lesodor az asztalról egy magazint, de még időben elkapom, nem esik a földre. Vastag divatlap, ahogy megfogom, kinyílik a kezemben, egy nő nyújtózkodik fényesen a lapokon, borostyánszínűre lakkozott csellóra támaszkodik, a testére feszülő ruha olyan, mintha gyolcsba tekerték volna, a halványzöld anyagtól a bőre egészen tejfehér, rövid tüskefrizurája lángvörös. A ruha anyagán betűk adják a mintát, hosszú, kézírással írt szöveg, nem tudom elolvasni. Becsukom a magazint, az asztalra dobom, az asztal megbillen, ettől eszembe jut a nő combjának íve, nem akarom megjegyezni.
A bátyámat huszonhárom éves korában fedezték fel. Huszonnyolc éves korára előre eladta az összes képét és egyéb művészeti alkotását, amelyet élete végéig megfest vagy létrehoz. Harminchárom éves korára túl volt már három egymástól markánsan különböző korszakon és két feleségen. Abban az évben a születésnapján bejelentette, hogy nem fest többet. Először mindenki kétségbeesett, de a képek amúgy is magas ára elkezdett meredeken felfele menni, úgyhogy a kedélyek hamarosan lecsillapodtak. Harmincöt éves korára még mindig nem festett. Akkor a galerista barátai kitalálták, hogy gyűjteményes életmű-kiállítást rendeznek neki. Nem hittem volna, hogy hagyja, de úgy látszott, még örül is az ötletnek. Belevetette magát a rendezésbe.
A bátyám az utolsó pillanatban összeveszett a kiállítás rendezőjével, aki egyébként egészen addig a legjobb barátja volt. A megnyitó előtti estén hatalmas balhét rendezett. A képek már a falon voltak, jöttek volna a kiemelt vendégek előzetes bejárásra, de a bátyám üvöltve elkergette őket, azt mondta, át kell rendeznie az egészet. Mindenkit elküldött, az egész éjszakát ott töltötte egyedül a képei között. Volt olyan is köztük, amit már több mint huszonöt éve nem látott. Aznap hajnalban felhívott telefonon, akkor még nem tudtam, hogy ő az, mert nem szólt bele, csak azt hallottam, hogy valaki zihálva lélegzik, hallóztam párat, aztán letettem.
A hátam mögött hangos csattanással kinyílik a rácsos ajtó, egy nő lép a terembe. Meglát, meglepett döbbenet az arcán. Három évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, de nagyon hasonlítottunk egymásra.
Bemutatkozom, a hangomtól a nő még jobban zavarba jön, magasra tornyozott szőke kontyát igazítja. Szép arca van. Kicsit elpirul. Nem tudom, miért. El akarom mondani, miért jöttem, de közben összeszedhette magát, mert a szavamba vág.
– Én írtam magának – mondja. – Már azt hittem, nem fog eljönni.
Nem mentegetőzöm. Nehezen szántam rá magam az útra. Nem voltunk jóban a bátyámmal.
– Jöjjön – mondja a doktornő –, megyek előre. – Megfordul, indul.
Cipője sarka kattog a kőpadlón, egy udvarra érünk, dézsákban csenevész fák állnak, körülöttük a beton repedezett, az egyik falat repkény borítja, a tövében egy rozsdás gépágyú, a repkény azt is majdnem egészen befutotta. Három vagy négy pad is áll az udvaron, az egyik mellett a nő megáll.
– Ez volt a bátyja kedvenc helye – mondja, az ujjai végigsimítanak a kovácsoltvas karfa görbületén. Észreveszem, hogy a kisujján zöld köves ezüstgyűrűt visel.
A padhoz lépek, leülök. A padról a repkénnyel benőtt fal látszik, meg egy másik, szürke fal, rácsos és bedróthálózott ablakokkal, egy kémény, egy darabka ég.
– Nem tudom, mit szeretett rajta – mondom –, de igazából nem is ismertem a bátyámat.
A nő leül mellém.
– Senki sem ismerte – elhallgat, az erőtlen napfénybe tartja az arcát. – Ide süt legtovább a nap – mondja. – A bátyja nagyon szerette a napot.
– Igen? – kérdezem. – Ezt ő mondta magának?
A nő vállat von, észreveszem, hogy a kontyát hajtű helyett egy ecset tartja, az ecset pamacsa pont olyan mézszínű, mint a haja.
– Minek hívott ide? – kérdezem hirtelen, engem is meglep, hogy mennyire ingerült a hangom.
– Tudja, hogy a bátyja az alatt a nem egészen tizenegy év alatt, amit itt töltött, egyszer sem szólalt meg? – kérdezi.
– Nem lep meg – mondom. – Mindig is makacs volt. Már gyerekkorunkban is.
A nő bólint.
– Nemcsak beszélni nem beszélt, egyáltalán sehogy sem kommunikált. Nem használt üzenőfüzetet, semmit. Teljesen magába zárkózott. Amikor én három éve idekerültem, épp egy radikális gyógyszerterápiának készültek alávetni. – A hajához nyúl, egy tincs kiszabadult a kontyából, végighúzza az ujjai között, közben beszél tovább. – Igazából nem tudtam róla semmit, nem is kellett foglalkoznom vele. Egyáltalán nem volt köze a kutatási területemhez. Tudni is csak azért tudtam róla, mert a vezető professzor említette mint érdekességet. De a bátyja mindig itt ült, én meg pont ráláttam erre a padra az ablakomból, úgyhogy lassan érdekelni kezdett. A gyógyszerek engedélyezése elhúzódott, a kezelés csúszott. Aztán egyszer láttam, hogy rajzol valamit az ujjával a porba, és rögtön le is törli. Odamentem hozzá, vártam, hogy újra megteszi, de nem. Csak ült és a földet bámulta. Aztán egyszer csak felemelte a fejét, és rám nézett. Csak egy villanás volt, de az alatt az egy pillanat alatt olyan intenzív szomorúság volt a szemében, amilyet azelőtt sosem láttam. Olyan volt, mintha nem is valóságos lett volna.
A nő beszel tovább:
– Adtam neki egy olyan varázstáblát, tudja, olyan mágnesest, amivel a gyerekek szoktak játszani. Rajzolnak rá, aztán letörlik. Hozzá se akart nyúlni. De a kezébe adtam, és valahogy mégis elvette. Sokáig csak hordta magával, nem láttam, hogy használta volna, aztán egyszer észrevettem, hogy itt ül és rajzol. Rajzolt, letörölte, rajzolt, megint letörölte. Látni akartam, hogy mit csinál. Azt hittem, hogy el fogja dugni előlem a táblát, ha meglát, de nem. Először azt hittem, hogy nem is vette észre, hogy ott vagyok, hogy egyáltalán nem törődik velem, de aztán láttam, hogy engem rajzol, az én arcomat skicceli fel a táblára – elhallgat, nyugtalanul megfeszül az ajka. – Nagyon jó rajz volt, pontos és kegyetlen. A bátyja felém fordította a táblát, és rám nézett. Tudtam, hogy ezt most nem képzelem, tényleg engem néz. Ott volt az arcom a táblán, úgy rajzolt le pár mozdulattal, hogy abban benne volt minden, a félelmeim, a vágyaim, az arcomra égett szigor, amivel a bizonytalanságaimat próbáltam leplezni egész életemben, minden, ami vagyok. Csúnya voltam rajta, és mégis szép voltam.
Közbevágok:
– Maga beleszeretett a bátyámba – mondom.
A doktornő megrázza a fejét:
– Most ne ezzel törődjön – mondja. – A bátyja elém tartotta azt a táblát, rám nézett, és aztán a csúszókára, tudja, arra a hülye kis műanyagdarabra, amit meg kell húzni, hogy letörlődjön a kép, a csúszóka egy kék delfint formázott, és tudtam, hogy döntenem kell, egyetlen pillanatom van arra, hogy eldöntsek mindent.
Megint közbevágok:
– A bátyám mindig nagyon tudta zsarolni azokat, akiket szeretett – mondom.
Azt akarom, hogy hideg és száraz legyen a hangom, azt akarom, hogy úgy zörögjön, mint az összegyűrt újságpapír. A bátyám arca jut eszembe kamaszkorunkból, tizenöt éves, én tizenkettő vagyok, a bátyám a szobánk ablakának a párkányán guggol, mögötte tízemeletnyi sötétség, azt mondja, nem szeretem őt, hiába vagyok a testvére, nem szeretem, gyáva vagyok szeretni, ha igazán szeretném, megtenném, amit kér tőlem, de nem fogom, mert gyáva vagyok, és ezért ő most hátra fog bucskázni, bele a sötétségbe, háromig számol, addig van időm eldönteni, értsem meg, hogy miattam csinálja, azt akarja, hogy én is bátor legyek, olyan bátor, mint ő, számolni kezd, azt mondja, egy, az íróasztalra nézek, ott vannak a rajzlapjai és mellettük a félbetört zsilettek, amikkel mindig lekaparta a rajzait a kartonról, azt mondja, kettő, rákiáltok, hogy hagyja abba, az asztalánál vagyok, a kezemben ott az egyik penge, felkapom, ezt akartad, kiáltom, ezt akartad, végighúzom az alkarom belső oldalán, egyszer, kétszer, sokszor.
Tudom, hogy a doktornő is a bátyám arcát látja maga előtt, a kék delfinről beszél, arról, hogy megfogta és megrántotta, és letörölte a varázstábláról az arcát. Arról, hogy a bátyámé lett egészen. Arról, hogy meggyógyította. Arról, hogy kihozta a magányból, amibe zárta magát.
Nem akarom hallani, át akarok nézni a doktornőn. Nem lett volna szabad idejönnöm.
A doktornő azt mondja, mutatni akar valamit.
Felállunk, megyünk végig a murván.
A bátyám nem rendezte meg a kiállítását. Az összes képet megsemmisítette azon az éjszakán. Ráfektetett mindent a villamossínekre, lelocsolta benzinnel, és elégette az összeset. Csoda, hogy nem égett le a remíz. Reggel ott találták, a kormos falak előtt guggolt, a feketére égett vásznakat nézte. Egyetlen kérdésre se válaszolt, egyáltalán nem szólalt meg többet. Az egyik falon három szénnel írt szót találtak, az volt az egyetlen magyarázat. Kivágták a falból, valamelyik New York-i múzeumban őrzik. A bátyám egyetlen megmaradt műve. Három szénnel írt szó.
A doktornő kinyit egy vasajtót. Tudom, mi lesz a túlsó oldalán.
A terem nagyon nagy, a falai tele vannak rajzolva a bátyám munkáival. Aktok, egymásba fonódó testek, a végítélet előtti utolsó pillanat. Felismerem az arcom, felismerem a szüleink és a barátaink arcát. Felismerem a doktornő fenekét. A rajzokra firkálva szénnel ugyanaz a három szó ismétlődik, tízszer, százszor, ezerszer.
A doktornő azt mondja, a bátyám két hónap alatt csinálta az egészet. Senki se látta, senki se tud róla, csak ő és én. Megígérte a bátyámnak, hogy az egészet le fogja meszelni. Hogy megsemmisíti. Megígérte, meg is fogja tenni. Csak szerette volna, ha én is látom. Rám néz, várja, hogy mondjak valamit. Látom a szemén, hogy engem néz, de a bátyámat látja.
A doktornő utánam kiált, kérdez valamit. Hogy akkor ő most mit csináljon.
Nem nézek vissza, a vállam fölött kiáltok hátra:
– Csináljon, amit akar.
Dragomán György: Oroszlánkórus
Magvető Könyvkiadó, 2015
