Esterházy Péter író tavaly októberben, a göteborgi könyvvásárra írt levelében jelentette be, hogy hasnyálmirigyrákja van.
Arató Zsolt Facebook-felhasználó december tizennegyedikén imádkozni kezdett a közösségi oldalon.
Az az igazság, hogy engem Esterházy Péter vezetett be a szépirodalomba, mélyen megérintett szinte minden kötete. Nagyon megrázott a hír, hogy beteg, de mivel nem vagyok templomjáró, viszont hiszek az ima erejében, kellett valami, amivel kifejezhetem a tiszteletet, és amivel tehetek a gyógyulásáért.
Természetesen az 1986-ban megjelent Esterházy-műből, a Bevezetés a szépirodalomba című kötetből idéz napról napra Arató Zsolt.
A végéről kezdem és az eleje felé haladok, azzal a szándékkal, hogy így az újjászületés felé terelem. És ha majd az imafüzér végére (elejére) érek, a teljes mű olvasható lesz az oldalamon, addig nem is posztolok mást. Hol a könyvből másolok, hol a digitális akadémiáról, attól függ, merre járok éppen.
Az idea előképe Esterházytól származik, ő Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57×77-es rajzlapra lemásolta az Iskola a határon-t.
„Ahogy Esterházy Ottlik regényét, én az ő szövegét kezdtem másolni. Valójában azt szeretném, amit ő tett az Ottlik-szöveggel, csak, ugye, ő papírra és kézzel, én meg netre és géppel. A hatvanötödik születésnapján és Ottlik halálának évfordulóján posztoltam az Ottlik-másolatának fotóját, mert
Az imádkozó, Arató Zsolt és az imádság tárgya, Esterházy Péter egyszer találkozott. „Réges-régen jelen voltam egy egyetemi felolvasó estjén, amiről interjút adott a 168 Órának, és ebben megemlített egy farmeros, csumázós, vagyis rágózó fiatalembert, aki ugyanolyan átszellemülten hallgatta őt, mint a jól öltözött többiek. Én voltam az a fiatalember.”
Arató azóta is, bő húsz éve küzd, hogy bejelentkezzen az íróhoz. „Nem is tudom, miért nem mertem alkalmat keresni. Soha nem beszéltem vele, mindig, amikor elképzeltem, megnémultam már magamban is. Ő az imáról feltehetően nem tud, de nem is azért csinálom, hogy tudja,
Arató legkedvesebb fejezete a kötetből az Idő van, abból is ez a szakasz:
A WC-hez érve zokogást hall, kinyitja az ajtót. A szűk, fekete odú szinte ráborul a bent ülőre. Aki nem más, mint az apa. Leplezetlenül sír a gyerek előtt. – Hidd el, apa, én felnézek rád. – Jól van, Marci, de most csukd be az ajtót, mert kimegy a büdös.
„De itt még nem tartok a másolásban.”
Az első, a december tizennegyedikei poszt ez volt:
Az utolsó poszt, amire tán decemberben kerül sor, maga a kötet címe, ekképpen mutatja majd magát:
Most már tényleg a Jóistenen a sor.
