Milyen érzés Oscar-jelölt forgatókönyvírónak lenni?
Különös. Annál is inkább, mivel engem eddig elsősorban színdarabíróként és színházi rendezőként tartottak számon. Forgatókönyvet csak keveset írtam; igaz, a Mrs. Harrisért (az HBO 2005-ben bemutatott, Annette Bening és Ben Kingsley főszereplésével készült tévéfilmjét saját forgatókönyvéből maga rendezte, a szerk.) Emmy-re és Golden Globe-ra is jelöltek. Egyszóval meglepett a dolog. Nem hiszem, hogy nekem adják az Oscart, de a jelölés már önmagában is nagyon fontos a számomra, hiszen a forgatókönyvírók céhe nominált. Írók jelöltek, a kollégáim, ami elképesztően nagy megtiszteltetés. Nagyon megilletődtem, amikor megtudtam, hogy február 28-án én is ott lehetek a Dolby Theatre-ben. Gyerekként mindig nagy izgalommal néztem az Oscar-gálák közvetítését; persze, akkoriban még nem is álmodtam róla, hogy egy nap én is ott ülök majd a jelöltek között.
Highsmith 1952-ben írta a film alapjául szolgáló regényt, amely megjelenésekor hatalmas botrányt kavart, hiszen akkoriban az azonos neműek vonzalma még sokak szemében botránykőnek számított. Napjainkban azonban már jóval elfogadóbb a társadalom, és világszerte számos országban engedélyezték a melegházasságot. Ön szerint ma is érvényes a könyv mondanivalója?
Feltétlenül. Egyrészt azért, mert nem hiszem, hogy a társadalom valóban annyira elfogadó lenne, mint ahogy hisszük. Sokan vannak, akik számára az azonos neműek szerelme ma is ugyanolyan elfogadhatatlan, mint a trumani időkben. Másrészt ez a könyv és vele a film is, több egyszerű „leszbikus románcnál”. Két ember egymásra találásáról és szerelméről szól – afféle lelki-pszichológiai road movie. Fejlődéstörténet, amely azt akarja bemutatni, hogy milyen változásokon esik át együtt és külön-külön két szerelmes ember. Függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők, melegek vagy heteroszexuálisok. Ez egy mélyen és esszenciálisan emberi történet.
Közel húsz éve írta a szkript első vázlatát. Az elmúlt években több neves rendező, köztük Stephen Frears és Kenneth Branagh is érdeklődött a könyv iránt, de végül mindketten elengedték a projektet. Miért ragaszkodott mégis hozzá, hogy mindenképpen elkészüljön ez a film?
Ha az elején tudtam volna, hogy ennyi időbe telik tető alá hozni ezt a filmet, talán bele se vágok. De úgy éreztem, felelősséggel tartozom Patricia Higsmith-nek. Már csak azért is, mert a barátom volt; még a nyolcvanas évek közepén találkoztunk New Yorkban, és nagy szerepet játszott abban, hogy sikeres író lett belőlem. Arról nem is beszélve, hogy amint először a kezembe vettem a regényt, azonnal beleszerettem a történetbe. Örülök, hogy annyi huzavona után végül Todd Haynes rendezte meg. Nagyon szeretem a korábbi munkáit – mint a Távol a mennyországtól vagy a Velvet Goldmine –, utánozhatatlan érzékkel és érzékenységgel nyúlt ehhez a történethez is.
A Guardiannek adott interjújában azt nyilatkozta, hogy Therese alakját Highsmithről mintázta.
Igen, kétségkívül nagy a hasonlóság kettejük karaktere és világlátása között. Az, hogy közelről ismerhettem Patet, nagyon sokat segített Therese alakjának megformálásában. Megkönnyítette ennek a tűnődő, sodródó figurának a felskiccelését, aki kezdeti bizalmatlanságát legyűrve egyre nagyobb érdeklődéssel fordul az őt körülvevő emberek felé. „Egy barátom azt tanácsolta, hogy foglalkozzak többet az emberekkel” – na, ezt akár Pat is mondhatta volna. Ami pedig Carolt illeti, Cate Blanchett remekül és nagyon intelligensen hozta a figurát. Tökéletes választásnak bizonyult, szerintem Pat is őt választotta volna.
Az Oscar-jelölés után nyilván sok ajánlatot, felkérést kapott. Mi lesz a következő munkája?
Nemrég fejeztem be egy másik adaptációt, az olasz Paolo Maurensig A lüneburgi variáns című regényéből írtam forgatókönyvet Colin Firth produkciós cégének. Nagyon érdekes sztori, afféle holokauszt-bosszútörténet, ami a nemzetközi sakk világában játszódik. A következő munkám pedig egy német írónő, Melanie Raabe Die Falle című thrillerének adaptálása lesz. Aztán rendezni is fogok, Rachel Roberts walesi színésznő életének utolsó tizennyolc hónapjából szeretnék filmet forgatni. Egyszóval, nem fogok unatkozni.
Az idei Oscaron végre egy magyar filmért is izgulhatunk, Nemes Jeles László Saul fia című holokausztdrámáját a legjobb idegen nyelvű mozinak járó aranyszobrocskára jelölték. Látta a filmet?
Igen. Remek film, nagyon megragadott. Nagyon tetszett a rendező egyedi látásmódja, és az, hogy a legtöbb holokausztfilmmel ellentétben a Saul nem a szerencsés túlélők, hanem egy áldozat szemszögéből beszéli el a haláltáborokban történt borzalmakat. Lászlóval is volt alkalmam találkozni. Nagyon szimpatikus és tehetséges fiatal rendező, aki nagy jövő előtt áll. Szorítok neki, hogy elhozza az Oscart.
Önről köztudott, hogy magyar gyökerekkel is rendelkezik. Járt valaha Magyarországon?
Az apai nagyapám Magyarországról menekült Amerikába. Sajnos, alig ismertem őt, mert nagyon fiatal voltam, amikor meghalt. Én már New Yorkban születtem, és hosszú ideig Londonban éltem, így a magyar kultúra sajnos nem volt komolyabb hatással a gondolkodásomra. Még sosem jártam Magyarországon, de egyszer mindenképpen szeretnék ellátogatni oda.
A Carol című film már a mozikban, vetítési időpontok itt.
