Shakespeare-drámát adaptálni hatalmas kihívás napjainkban, hiszen az angol nyelvű drámaírás legnagyobb alakjának alkotásait már annyiszor álmodták színpadra, hogy nagyon újat kell mondani a feldolgozásban ahhoz, hogy a néző felkapja a fejét. Az Ausztrál Justin Kurzelnek szemlátomást nem volt mondanivalója az alapanyaggal kapcsolatban, kérdés, vajon mi volt a motivációja vele. Persze a Macbeth először engem is megvett kilóra, az előzetesek érkeztével áradoztam is róla rendesen, szépen fényképezett monumentális tájakat és kiváló színészi játékot sejtetett a trailer, sőt, amikor megnéztem a teljes filmet, hatása alá is kerültem, de most, két héttel a megtekintése után már kevésbé gondolok vissza rajongással.
A prekoncepciók ugyan igazolódtak, jöttek a gyönyörű képek, és a kiváló színészi játék, de azért a skót felföldről egy jó operatőr a mobiltelefonommal is gyönyörű felvételeket készítene, Michael Fassbenderrel és Marion Cotillard-ral pedig valószínűleg nincs az a klasszikus mű, amit el lehetne cseszni. Akkor meg mi a baj? Leginkább az, hogy a „megölöm a főnökömet, hogy a helyére lépjek, de aztán beleőrülök”-toposz az 1600-as évek óta már nem rejt magában annyi kraftot, mint korábban.
Félreértés ne essék, ezt a mondatot nem az amerikai blockbustereken nevelkedett mainstream geek-lelkem mondatja velem, hanem az, hogy nem lettem kimozdítva a komfortzónámból. Márpedig Macbeth az elmúlt 400 évben folyamatosan ezt tette nézőivel. A történetmesélés komótos, a film eleji és végi csatajeleneten kívül a szereplők lelki vívódásán van a hangsúly, az ember tökéletesen bele is tud feledkezni ebbe, de a drámai csúcspont nem érinti meg. Ez a színpadi darabok rákfenéje, ha valaki ragaszkodik a punktuális adaptáláshoz, valami mindig elcsúszik, és filmvásznon egyszerűen nem működik. A lenyűgöző nagytotálok, a karakteres beállítások, lassítások, gyorsítások képileg hiába taglózóak, olyan, mintha egy slideshow-t kapnánk egy RS9-es Macbeth-darab mellé, amiben történetesen Michael Fassbender és Marion Cotillard a két főszereplő.
Hogy ne traktáljak senkit adaptációelméleti lózungokkal, legyen elég a következő hasonlat:
Folyamatosan látjuk magunk előtt az ismert történet sarokpontjait, amiben alig van erő, kiszámíthatóság viszont annál inkább:
- Macbeth-et thánná (kb. gróffá) emeli Duncan király – hősünk biccentéssel nyugtázza, majd nagytotál.
- Három boszorkány megjövendöli, hogy Macbeth király lesz, de legjobb barátja nemzi majd a királyi utódokat – hősünk tépelődő biccentéssel nyugtázza, majd nagytotál.
- Macbeth-et rászedi neje, hogy ölje meg Duncan királyt, hogy a helyébe léphessen – hősünk tépelődő biccentéssel, könnyes szemmel nyugtázza, majd nagytotál.
- Megtörténik a királygyilkosság – Lady Macbeth tépelődve, halk sírdogálással és biccentéssel nyugtázza, majd nagytotál.
- Macbeth megőrül – mindenki tépelődve biccentéssel nyugtázza, majd nagytotál.
- Bekövekezik a tragédia, elérjük a katarzist – mindenki tépelődve biccentéssel nyugtázza, majd nagytotál.
Teljesen furcsa, hogy ez a megnézés után nem is tűnt fel – ez is jól mutatja, mennyire jól van csomagolva minden. A Macbeth – a legordasabb kritikusi megfogalmazással éve – rétegfilm, ami mindazok számára ajánlott is, akik valami SZÉPET akarnak látni. Nem szeretnék elriasztani senkit a megnézésétől, de sajnos hiányzik belőle az élmény.
Macbeth. Színes, magyarul beszélő, angol-francia-amerikai filmdráma, 113 perc, 2015
