„Úgy döntöttünk, nem használunk díszleteket, mert nem volt rá pénz. Aztán hirtelen rájöttünk, hogy még erényt is kovácsolhatunk belőle.”
Jonathan Miller
1960-ban Robert Ponsonby, az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál művészeti igazgatója úgy gondolta, összehozza a Cambridge Footlights és a The Oxford Revue legjobbjait egy előadás erejéig. Így született meg Peter Cook és Jonathan Miller, illetve Alan Bennett és Dudley Moore újszerű műsora, a Beyond the Fringe, amely egy új korszak sarokköve lett.
Ponsonby a titkárára, John Bassettre bízta a műsor létrehozását. Bassett trombitán játszott, és volt egy jazzbandája, a Bassett Hound. Ebben zongorázott Dudley Moore. Bassett úgy vélte, ő tökéletes választás, hisz amellett, hogy zseniális zenész, közkedvelt bohóc is. Moore javasolta a történész végzettségű Alan Bennetet, aki anglikán plébánosokat parodizált óriási sikerrel.
Jonathan Miller akkor már orvosként dolgozott a Londoni Egyetemi Kórházban. Basett szinte szó szerint a műtőből hívta el a műsorba. Miller ajánlotta Peter Cookot negyediknek. Cook félig-meddig már profinak számított. Ő volt a legújabb Footlights show sztárja, ő is írta a műsor nagy részét, valamint írt egy önálló műsort is Kenneth Williams számára, akit Magyarországon leginkább a Folytassa-filmek gumiarcú főszereplőjeként ismernek.
Cook annyival profibb volt a többieknél, hogy már volt saját ügynöke is. Minden szereplő 100 fontot kapott, hogy részt vegyen az előadásban (egy hétvégéről volt szó). Ám Cook ügynöke felsrófolt ügyfele gázsiját 110 fontra – amiből ő levett tíz százalék jutalékot, így a nagy profi maga végül 99 fontot kapott, tehát 1 fonttal kevesebbet, mint a többiek.
A Beyond the Fringe szakított a régi Music Hall hagyományokkal. Stílusukat az irónia és a groteszk határozta meg. Az is újdonságnak számított, hogy az addigi jellemző finomkodó, elkenős élcelődéssel szemben valós személyeket is megjelenítettek a paródiáikban. Ez feszültséget is okozott, amikor a királynő személyesen is megtekintette az előadást, a főkancellár kíséretében. A főkancellárnak akkoriban még joga volt kicenzúrázni minden élő, vagy közelmúltban elhalálozott személyről szóló bántó paródiát, vagy bármit, amit helytelennek, istenkáromlónak, vagy bűnözésre ösztönzőnek talál. A színház vezetősége épp ezért felkérte Alan Bennettet, hogy hagyja ki az egyik monológjából az „erekció” szót. Ő azonban hallani se akart róla. Így lett azon, vélhetően kevésszámú emberek egyike, akik a királynő jelenlétében kimondták, hogy „erekció”.
Maga Bassett így emlékezett a produkció sikerére:
Megdöbbentő, hogy egy műsor ekkora hatást érhet el, és mégis, a négy szereplője egyáltalán nincs tudatában, milyen hatással van az emberekre. Csak szépen hátradőlnek, és nem látnak benne egyebet, mint valami, amivel eltölthetik a hetüket, és kereshetnek néhány száz fontot.
A Holló Színház jóvoltából mi is több jelenetet ismerhetünk ebből a műsorból. Nyilván sokan emlékeznek Önök közül a falábú emberre, aki Tarzan szerepére jelentkezik:
A jobb lábát szeretem. Csodálatos jobb láb a szerepre. Mondtam is magamban, amikor belépett: de jó ez a jobb láb. De ami a bal lábát illeti, azt más fából faragták
Erről a jelenetről feljegyezték, hogy Peter Cook eredetileg A Footlights számára írta, és később bekerült Kenneth Williams önállóestjébe is, de igazán kitörő sikert akkor aratott, amikor Peter Cook Dudley Moore-ral közösen adta elő.
Íme a jelenet eredetije, a Beyond the Fringe-ből:
A jelent magyarul, Galla Miklós és Novák Péter előadásában:
Ugyancsak a Beyond the Fringe-ből származik a Nagy vonatrablás jelenet, melyben a kérdésre, hogy kik követhették el a rablást, a nyomozó azt feleli:
A vonatrablást nagy valószínűséggel tolvajok követték el. Megvizsgáltunk több hasonló esetet, melyekről végül egytől-egyig kiderült, hogy tolvajok álltak a hátterében
Alan Bennett és Peter Cook:
Ugyanaz a Holló Színház változatában:
Ami a munkamegosztást illeti, a jelenetek kétharmadát Peter Cook írta, a maradék 1/3-on Miller és Bennett osztozott. Dudley Moore az előadás zenéjét komponálta, illetve a jelenetek közti űrt kitöltő dalokat.
A szatirikus, élesen bíráló, elvont humor meghódította a kritikusokat és a közönséget. Az előadás egy év múlva már Londonban szerepelt, és eljutott New Yorkba is. Ha lehet, Amerikában még nagyobb sikerük volt, mint Angliában. Maga John F. Kennedy is felfigyelt a sikerükre. Meghívták a társulatot, hogy adja elő a műsort a Fehér házban az elnöknek. Peter Cook azonban visszautasította: ha az elnök úr látni akarja a műsort, fáradjon el a színházba. S bár JFK akkoriban épp a harmadik világháború megakadályozásán fáradozott, elment megnézni őket.
Dudley Moore-ék megnyitották az utat egy új alkotó és előadó generáció számára.
