Krisztusi korba lépett a „magyar Jézus Krisztus Szupersztár”, az István, a király. A Királydombot hamarosan tényleg megfeszítik, felnégyelik meg ledózerolják. Ó, és Bródy és Szörényi idén hetven éves. Ez elég apropó ahhoz, hogy idén is előadják, ismét az eredeti helyszínen.
Ha a Novák Péter-féle István, a királyt olyasvalaki nézné, aki nincs tökéletesen tisztában a darab cselekményével, urambocsá nem tudja végig a szöveget, nem nagyon értené, hogy mi a helyzet.
De tényleg, mi a helyzet? Mi volt a helyzet 1983-ban, miért lett ennyire sikeres a rockopera? Miért hördül fel egy nemzet, ha akár egy jelmez is módosul benne? És hogy kerül most, 2015-ben ismét tízezer ember a Városligetbe és miért skandálják együtt, hogy „Koppány, Koppány!”? Mit jelentett az István a nyolcvanas évek elején és mit jelent most? És főleg: kié az István, a király?
Kis magyar… mármint Nagy Magyar István-határozónk következik.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Az Ős-István: Szelep vagy forradalom?
1983 augusztusában hat alkalommal mutatták be a városligeti szánkódombon Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját, az eladási adatok alapján összesen 120.000 ember látta. A hatás azonnali és intenzív volt: sokan felszabadult örömzenélésként élték meg, megint mások fanyalogva emlegettek „hatásvadász nemzetieskedést” és „szelepelt nacionalizmust”. Maga Koltay Gábor, az előadások rendezője egyébként így emlékszik vissza:
„A közelgő rendszerváltozás előszele lett volna az István, a király? Talán túlzás ezt állítani. Mi nem hajtottuk végre ott és akkor a rendszerváltozást, nem is gondoltunk ilyesmire, talán csak – öntudatlanul is példánkkal jeleztük a lehetőséget, amikor arcunkat és az estéről estére összegyűlő tízezrekét megsimogatta a szabadság fuvallata.”
A jelenlévők addig szinte soha nem tapasztalt meghatottságról, katarzisról beszéltek. Szintén Koltay Gábor számol be István, a király emlékkönyvében az első előadások nézőinek reakciójáról:
„- Szerinted miről szólt a darab?
– Hát szerintem arról, hogy magyarok vagyunk. Sírok. Meg vagyok hatva.
– Mi tetszik ennyire?
– Minden. Nem tudok semmit sem mondani, annyira szép.
– Miért tetszik sírni?
– Nagyon megható volt a vége. És olyan hatása volt, hogy nem is lehet elmondani. A magyarság, hogy mi magyarok vagyunk, és hogy itt élünk, hogy élhetünk, és hogy csodálatos magyarnak lenni”
Fotó: MTI
Érdekes módon egyébként épp Koltay személye volt az, ami okot adott arra, hogy sokan megkérdőjelezzék a rockopera „ártatlanságát”, tiszta hazaszeretetét. A KISZ-KB tagjaként (ami egyébként a Játékfilmszemle különdíját is odaítélte a gyengécske István, a király koncertfilmnek) Koltay Gábor a legfelsőbb körökben is megfordult, ahogy a nagyobb állami forrásokhoz is könnyedén hozzájuthatott. Nehéz elképzelni, hogy olyan – akár csak áttételesen is – rendszerkritikus előadást csináljon, mint amilyenként sokan az István, a királyt értették. Inkább tűnik logikusnak, hogy afféle, a társadalomban felgyűlt feszültségeket felülről irányított módon kiengedő biztonsági szelepről, kis, kontrollált vadulásról volt szó, ami megelőzheti a nagyobb elégedetlenkedéseket.
Persze az egész 1983-as előadássorozat valódi tétje az István-Koppány ellentét allegóriája volt: Koppány mint a rendszer által ellehetetlenített, szabadságszerető magyar a lassan-lassan elerőtlenedő államszocializmus éveiben sokakban szimpátiát keltett, sőt, volt, aki Nagy Imre történelmi alteregóját látta benne – ezt erősíti egyébként az is, hogy Sarolt nem volt hajlandó kiadni a lázadó testét. Ha azonban az analógia nem áll meg ezen a ponton, akkor kiderül, hogy István olyan államférfiként jelenik meg, aki „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”, aki nehéz külpolitikai helyzetben hihetetlen lélekjelenléttel kormányozta az országot: pont, mint „a jó király”, Kádár János. Egyébként Moldova György 2006-os Kádár-könyvének mottója hasonlót sugall: „Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett.”
István, a király 1983-ban. Fotók: youtube
A rockopera fikciója szerint ráadásul Istvánnak nem volt köze Koppány halálához (ellentétben Boldizsár Miklós drámájával) – Nagy Imre kivégzése pedig mindvégig a Kádár-rendszer eredendő, megnevezhetetlen bűne maradt. A hatalom szempontjából tehát az István, a király ilyen értelmezése a lehető legtökéletesebb szerecsenmosdatásnak tűnt.
Erdős Péter, a késő Kádár-kor „popcézárjának” mondatai is azt támasztják alá, hogy a hatalomnak kifejezetten kedvére való volt a rockoperából kiolvasható Kádár-allegória: „Koppány történelmi értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét és üzenetét.” És mégis, az előadáson a tömeg felhevülten hallgatta Deák Bill Gyulát, ahogy Tordaként felvázolta az alternatív történelmi ösvényt, ahol Koppány győzedelmeskedik István felett: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk, (…) Kossuthtal valóra válik a Duna-menti Köztársaság”.
Az azóta eltelt harminckét évben szinte minden évben újrarendezték az István, a királyt (többek között Kerényi Imre, Szikora János, Alföldi Róbert, vagy most éppen Novák Péter) – hol több, hol kevesebb sikerrel. Kezdtek kialakulni a fix pontok: leginkább az ősbemutatón méltatlanul Pelsőczy László csinos arcára cserélt Varga Miklós mint István, és a magyar rock egyre fakóbb bundájú fekete báránya, Vikidál Gyula Koppány szerepében.
A rendszerváltással a késő Kádár-kor népszerű kultúrájának egy része elavultnak, az új világrendbe átmenthetetlennek bizonyult, az István azonban maradt.
Csíksomlyó: nagymagyar István
2003-ban az István, a király előadások története fordulóponthoz érkezett. A Ceausescu Romániájában betiltott rockopera pályafutása során először Erdélybe ment. Csíksomlyó, a hagyományosan vallási kegyhelyként és búcsújáró helyként számon tartott helyszín több dolgot is jelentett: egyrészt az István, a király előadás afféle eredetmítoszként, a magyarság megszületését elmesélő, szakrális történetként jelent meg, másrészt pedig abban a pillanatban, mikor a csíksomlyói István után elsőként a székely himnusz, majd pedig a magyar hangzott el, a rockopera a nemzeti oldal sajátja lett. Persze nem ekkor lett a magyar nemzeti öntudat és a hazaszeretet címerállata a Kárpátok gyűrűjéből felszálló szabad madár. Már 1983-ban is az volt, mást jelentett azonban a hazaszeretet a puha diktatúra alatt, és megint mást a határon túli magyar publikumnak előadott 2003-as előadáson. A kétezres évek elején István és Koppány ellentéte fekete-fehérként jelent meg, és az értelmezések egyre többször csúsztak a napi politika ingoványos talajára. Az aktualizáló behelyettesítés egyre könnyebbé vált, s úgy tűnt, az István, a király nem az egyesítés, hanem a megosztás eszközévé vált.
Ezzel párhuzamosan hagyomány lett valamilyen formában minden évben előszedni az István, a királyt. Úgy tűnt, a nemzeti rockoperánk szép lassan múzeumi darab lett, olyasmi, amit illik egy bizonyos módon eljátszani, akár egy broadwayi musicalt: hiszen senki sem vár különösebb újításokat egy Operaház fantomjától vagy egy Macskáktól.
Fotó: MTI
Alföldi: az értelmezés botránya
Ezt az állóvizet kavarta fel Alföldi Róbert 2013-as rendezése, az ősbemutató harmincadik évfordulóján. Néhányan a Puskás Stadion elé vonultak tüntetni, mások már-már szakrális jellegű nemzeti szimbólumunk meggyalázásáról beszéltek, megint mások pedig úgy érezték, hogy a haldokló István, a király – kultusz épp most esett túl egy kiadós újraélesztésen. De mi az, ami miatt ennyire heves hatást válthatott ki Alföldi rendezése?
Jan Assmann, a világhírű német kultúratudós szerint a folytonosság fenntartásának két módja van. Az egyik a rituális koherencia, ami röviden azt jelenti, hogy a hagyomány változatlan formában örökítődik tovább, rituális ismétlés által. A másik a textuális koherencia, ahol nem szó szerinti ismétlés történik, hanem a hagyományt annak használói újraolvassák, újra és újra megpróbálják megérteni, saját korukhoz igazítani. Éppen ez történt az Alföldi-féle Istvánban is, az addig megszokott ritualizált, „hagyományos” István, a király produkciókkal szemben. A 2013-as előadásnak tehát erénye volt, hogy az ős-István gyorsan és könnyedén megérthető szimbólumrendszeréből valós, élő szituációkat, már-már sorstragédiát volt képes létrehozni, ennek azonban az volt az ára, hogy a rockopera jól-rosszul előadott zenei betétekkel felékített drámává változott, melyben a harminc év alatt kultikussá vált dalok másodlagos szerepet töltöttek be.
A rockopera 2015 Augusztus 18-i előadása. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
2015 – 180°
Így jutunk el újra a Királydombra. Idén ott ácsorognak-ücsörögnek a nézők, ahol 1983-ban az előadás zajlott, és úgy tűnik, valóban 180 fokot fordult azóta a világ. Ahol annak idején összefolyt az előadó- és nézőtér, ahol a Királydomb minden részét hasznosította az előadás, most csak az eső lógó lába figyelmeztet arra, hogy szabadtéren, és nem egy hagyományos kőszínházban vagyunk. Mostanra a közönség tudja és énekli a dalokat, sőt a lehető legérzékenyebben reagál a dallam vagy a hangszín legkisebb változására is. Varga Miklós még harminc év múltán is Istvánt alakítja (Nagy-Magyarországgal a nyakában), Feke Pál ugyanakkor egy jól sikerült pálfordulás másik oldalán van: a Társulat tehetségkutató műsora óta sokszor, sokféle rendezésben Istvánt alakító színész ezúttal Koppány szerepében jelenik meg, és remekel. A közönség őrjöngve üdvözli a régieket, és egy-egy szám alatt valamennyire hozzászokik az újakhoz is. Az eredeti előadás ikonikus tornacipős néptáncosai helyett modern táncot járó karrá vált az „istenadta nép”, akik továbbra is zökkenőmentesen kiáltanak hol Istvánt, hol Koppányt.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Az István, a király befogadástörténete visszazökken az Alföldi előtti biztonságos rituális koherencia medrébe – de csak a félfordulat után. A 2015-ös István nem pusztán Szörényi és Bródy művének az újbóli előadása, hanem az 1983-as királydombi produkcióé is. A kultusz felülírja a józan észt, a zeneiség pedig a történetet, ezért érthető, már ha az ember ismeri a rockopera előtörténetét, hogy a hatvan körüli István anyja egy ötvenes nő, nagybátyja egy harmincas férfi és éppen egy húszéves leányzót vett feleségül. Olyan emlékmű-előadás ez, amely bár egy főhajtással elismeri, hogy a múlt nem hozható vissza, egy cinkos összekacsintással két órára mégis úgy tesz, mintha ez lehetséges lenne.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
(Szerző: Réti Zsófia kultúrakutató, a Debreceni Egyetem doktorjelöltje. Kutatási területe az 1980-as évek magyar népszerű kultúrája és annak kortárs emlékezete.)
