Élete első szakaszában az ember csak akkor ébred rá a boldogságra, amikor már elveszítette. Utána eljön a második kor, amelyben az ember már abban a pillanatban, amikor kezdi megélni a boldogságot, tudja, hogy előbb-utóbb el fogja veszíteni. Amikor Szépséggel találkoztam, megértettem, hogy én már a második korban járok, es egyben azt is, hogy még nem értem el a harmadik korba, az igazi öregség korába, ahol a boldogság elveszítésének tudata abban is megakadályoz minket, hogy megéljük.
Szépségről egyszerűen csak annyit mondhatok, túlzás nélkül és nem metaforikus értelemben, hogy visszaadta az életemet. Amikor vele voltam, tömény boldogságot éltem át. Talán életemben először volt alkalmam arra, hogy ezt az egyszerű mondatot kimondjam: tömény boldogságot élek át. Benne vagy mellette; amikor benne voltam, vagy egy kicsivel előbb, vagy egy kicsivel utána. Ebben az állapotban az idő nagyon is jelen való volt; voltak hosszú percek, amikor semmi sem mozdult, majd minden visszazuhant egy „és aztánba”. Később, néhány héttel a találkozásunk után, ezek a boldog pillanatok egymásba olvadtak, egymásba simultak; és ha Szépség velem volt, ha rám nézett, az egész életem boldogsággá változott.
Szépséget amúgy Esthernek hívták. Soha nem hívtam Szépségnek – amikor velem volt, soha.
Különös történet volt ez. Szívszaggató, olyan szívszaggató, Szépségem. De talán az volt benne a legkülönösebb, hogy nem is csodálkoztam, hogy megtörtént velem. Bennem mindig erős volt a hajlam, hogy az emberekkel való kapcsolatomban (majdnem azt írtam: „az emberekkel fenntartott hivatalos kapcsolataimban”, és tényleg kicsit erről van szó), szóval erős volt a hajlam, hogy eltúlozzam a kétségbeesésemet. Ám a lelkem mélyén mindig éreztem, hogy végül találkozom a szerelemmel – a kölcsönös szerelemről beszélek, az egyedüliről, ami számít, ami arra késztet, hogy egészen másképpen észleljük a világot, és ebben az észlelésben az egyéniségünk széthasadozik, a világ körülményei mintha megváltoznának, és hirtelen lehetségessé válik, hogy az élet folytatódhat. De persze nem voltam naiv; tudtam, hogy az emberek nagy része úgy születik, öregszik és hal meg, hogy soha nem ismeri meg a szerelmet. Nem sokkal a kergemarhakór megjelenése után új normákat vezettek be a marhahús forgalmazásában. A szupermarketek hentesáru-hálózatában és a gyorséttermekben kis címkék jelentek meg a következő felirattal: „Franciaországban született és nevelkedett. Franciaországban ölték le.” Hát ez tényleg jó, egyszerű élet.
Ami a körülményeket illeti, a kapcsolatunk banális módon kezdődött. A találkozásunk idején én negyvenhét éves voltam, Esther huszonkettő. Én gazdag voltam, ő szép. Ráadásul színésznő volt, és a filmrendezők lefekszenek a színésznőkkel, ezt mindenki tudja; az embernek az az érzése, hogy vannak filmek, amelyeket csak ezért csináltak. Bár ami azt illeti, lehet engem filmrendezőnek nevezni egyáltalán? Amikor még dolgoztam, akkor is csak egyetlen filmet rendeztem, a Két léggyel későbbet, és mar kezdtem lemondani arról, hogy megrendezzem Az autóutak szeretőit. Tulajdonképpen már le is mondtam róla, mire visszatértem Párizsból, és a taxi megállt a villám előtt San Joséban. Tévedhetetlenül megéreztem, hogy nem lesz rá erőm, és ennek a tervnek sem lesz folytatása, ahogyan a többinek sem lett. De a dolgok mentek tovább a maguk útján, és körülbelül egy tucat fax várt különböző európai producerektől, akik kicsit többet szerettek volna tudni a projektről. Egyetlen mondatban foglaltam össze a szinopszis mondanivalóját: „Egyesíteni akarom a pornográfia és a szélsőséges erőszak kereskedelmi előnyeit.” Nem is mondanivaló volt ez, hanem leginkább egy pitch, de találó volt, az ügynököm szerint sok fiatal rendezőt foglalkoztat manapság a téma, és bár igazán nem vágytam rá, hogy az legyek, én is modern művésznek számítottam. Érkezett három DVD is a legfontosabb spanyol ügynökségektől; korábban ugyanis már nekiláttam színészeket keresni, és azt írtam, hogy a filmnek „erős szexuális tartalma van”.
Íme, így kezdődött életem legfontosabb szerelmi története: kiszámítható, hagyományos, ha úgy tetszik, közönséges módon. Betettem a mikroba egy Arroz Tres Deliciast, és beindítottam egy találomra kiválasztott DVD-t. Miközben az étel melegedett, volt időm kirostálni az első három lányt. Két perc múlva csöngetett a mikro, kivettem a kaját, és meglocsoltam Suzi Weng paprikaszósszal. Ezzel egy időben a nappaliban lévő hatalmas képernyőn elindult Esther demóanyaga.
Gyorsan áttekertem az első két jeleneten: egy gagyi szappanopera és egy még annál is középszerűbb krimisorozat fejezetein; de a figyelmemet mégiscsak felkeltette valami. A távkapcsolót a kezemben tartottam, és a második váltásnál azonnal normális tempóra váltottam.
Esther meztelenül állt egy eléggé jellegtelen szobában – nyilván a művész műtermében. Az első képen rázúdítottak egy vödör sárga festéket – aki ráöntötte, nem látszott a képen. Esther ezután mar a földön feküdt, egy festéktócsa közepén. A művész – csak a karját láttuk – ráöntött egy vödörnyi kék festéket is, majd szétkente a hasán és a mellén; Esther bizalmasan, huncutul nézett rá. A művész most megfogta Esther karját, a hasára fordította, újabb festéket öntött a derékhajlatára, majd szétkente a hátán és a fenekén; Esther feneke mozgott, követte a művész kezének mozgását, az arcán mindeközben valamiféle ártatlan és felkavaró érzéki báj ült.
Ismertem Yves Klein munkait, a Vincent-nal való találkozásom óta kicsit utánaolvastam a témának, és tudtam, hogy az akció művészeti szempontból nézve egyáltalán nem eredeti és nem is érdekes; de ki képes művészetre gondolni akkor, amikor a boldogság lehetősége felmerül? Tízszer egymás után megnéztem ezt a részletet: persze, merevedésem lett, de azt hiszem, hogy ezen kívül már az első percekben is sok dolog világos lett előttem. Tudtam, hogy szeretni fogom Esthert, méghozzá hevesen, védtelenül és a menekülés reménye nélkül. Megértettem, hogy ez a szerelem olyan erős lesz majd, hogy elpusztíthat engem, amint Esther nem szeret többé, mert mégiscsak vannak bizonyos határok, hiába van minden emberbe beépítve egy bizonyos ellenálló képesség, a végén mind belehalunk a szerelembe vagy inkább a szerelem hiányába – a végén a szerelem mindig kivédhetetlenül halálos. Igen: sok minden eldőlt már ezekben az első percekben, beindult a folyamat, persze még mindig leállíthattam volna, elkerülhettem volna az Estherrel való találkozást, letörölhettem volna a DVD-t, vagy elutazhattam volna valahová nagyon messzire, de nem ezt tettem, hanem rögtön másnap felhívtam az ügynökét. Természetesen el volt ragadtatva, igen, lehetséges, azt hiszem, Esther pillanatnyilag nem csinál semmit, ön nálam is jobban tudja, mekkora konjunktúra van, hogy manapság nem könnyű, soha nem dogoztunk még együtt? Javítson ki, ha tévedek, igazán nagy, nagy öröm lenne – a Két léggyel későbbnek mindenütt nagyobb visszhangja volt, mint Franciaországban –, tökéletes angolsággal beszélt, és úgy általában egész Spanyolország meglepő gyorsasággal modernizálódott.
Életünkben először egy bárban találkoztunk a Calle Obispo de Leonon; viszonylag nagy, jellegzetes bár volt, sötét lambériával és rostszőnyegekkel – tetszett, hogy Esther nem egy Planet Hollywoodot választott. Tíz perc késéssel érkeztem, és attól a perctől kezdve, hogy Esther rám emelte a tekintetet, szó sem lehetett többé szabad választásról, máris egy adott helyzetben voltunk. Kicsit úgy éreztem magam, miközben leültem mellé, mint néhány éve, amikor az egész testemet elérzéstelenítették: mintha önként szállnék ki a saját testemből, mert érezném, hogy a halál tulajdonképpen nagyon egyszerű valami. Esther szoros csipőfarmert viselt, es egy szűk, rózsaszínű topot, amely szabadon hagyta a vállát. Amikor visszajött a pulttól, csak nagy nehézségek árán tudtam a köldökéről elfordítani a tekintetemet. Ő észrevette, elmosolyodott, és leült mellém a padra. Világosszőke hajával és nagyon fehér bőrével nem úgy nézett ki, mint egy tipikus spanyol nő – inkább orosznak néztem volna. Szép, barna, figyelmes szeme volt. Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdtem a beszélgetést, de azt hiszem, rögtön az elején elárultam, hogy nem fogom megcsinálni a filmet. Meglepődött, de nem tűnt igazán elkeseredettnek. Megkérdezte, miért.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, és azt hiszem, meglehetősen hosszú magyarázatba kezdtem, majd rátértem az ő életkorára – az ügynökétől tudtam, hogy huszonkét éves. Elárultam neki, hogy elég szomorú és magányos életet élek, néha dühödt munkarohamok törnek rám, amelyeket a gyakori depressziós időszakok szakítanak csak meg. Könnyen folyt belőlem a szó, angolul beszéltem, Esther időnként elismételtetett velem egy mondatot. Egyszóval nemcsak a filmről fogok lemondani, hanem szinte mindenről, foglaltam össze a lényeget; már nem érzek magamban ambíciót, győzni akarást, semmi effélét – azt hiszem, ezúttal igazan elfáradtam.
Kicsit zavarodottan nézett rám, mintha nem találná megfelelőnek a szót. Pedig erről volt szó, talán nem fizikai fáradtságról, az esetemben ez inkább az idegek fáradtsága volt, de hol a különbség? „Már nincs bennem hit…”, mondtam végül.
Mybe it’s better… mondta; utána az egyik kezét rátette a nemi szervemre. A fejét a vállam öblébe hajtotta, és gyengéden megszorította a farkamat.
A hotelszobában egy kicsivel többet elmondott az életéről. Igen, tulajdonképpen akár színésznőnek is hívhatjuk, játszott néhány szappanoperában és krimisorozatban – a krimikben általában egy vagy több pszichopata megerőszakolta vagy megverte őt – és néhány reklámban is. Sőt eljátszotta egy nagyjátékfilm főszerepét is, de a filmet még nem kezdték játszani, ráadásul rossz film, szerinte a spanyol mozi gyors hanyatlásra van ítélve.
Mehetne külföldre is, ajánlottam, Franciaországban például még tudnak filmet csinálni. Igen, de igazából nem tudja, hogy jó színésznő-e, egyébként még azt se, hogy igazan színésznő akar-e lenni. Spanyolországban időnként akad munkája, de ezt atipikus külsejének köszönheti; tudatában van ennek az előnynek. Tulajdonkeppen a színészi mesterség inkább könnyű melót jelentett neki, ami jobban fizet, mint a pizzakihordás vagy a belépőosztogatás egy diszkóban, de amihez egyben nehezebb is hozzájutni. Ezenkívül zongorázik is, és filozófiát tanul. És mindenekelőtt: élni szeretne.
Kicsit olyan jellegű tanulmányokat folytat, mint egy 19. századi kifogástalan fiatal lány, mondtam gépiesen, miközben megpróbáltam kigombolni a farmernadrágját. Mindig bajban vagyok a farmerok nagy fémgombjaival, kénytelen volt segíteni.
Viszont rögtön nagyon jól éreztem magam benne, azt hiszem, el is felejtettem, hogy ez ilyen jó. De az is lehet, hogy soha nem volt ilyen jó, lehet, hogy soha nem éltem át ekkora gyönyört. Negyvenhét évesen; furcsa az élet.
Esther a nővérével élt. A nővére negyvenkét éves volt, és inkább anyaszerepet játszott Esther életében, mert az igazi anyja többé-kevésbé elmebeteg volt. Esther nem ismerte az apját, a nevét sem tudta, egy fényképet sem látott róla soha.
A bőre nagyon puha volt.
Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége
Magvető
